Ebben a bejegyzésben olvashatjátok a baráti társaságunkkal szerepjáték során átélt kalandokat a karakterem szemszögéből. Fogadjátok szeretettel a 26. fejezetet! További információk itt: Irások, történetek.
~ 26. fejezet ~
A mulatozást fáradalmait kipihenve, új erővel ébredtek másnap, készen állva az előttük álló útra.
– Kidühöngted magad? – kérdezte Mocsi, ahogy odalépett a friss, harmatos reggeli szellőben és napfényben fürdőző Tüskefoghoz.
A sül nem felelt, csak bűnbánóan rásandított.
– Majd ha magunk mögött hagyjuk ezt az átkozott vidéket, akkor talán jobb lesz…
Ahogy társaik is ébredeztek és csatlakoztak hozzájuk, észrevették, hogy Puszedli elemelte egyik szeretőjének szép szabású csizmáját, melyen csinos csatok díszelegtek. Összevigyorogtak a látványon.
– Nem veszünk egy térképet a környékről? – kérdezte a sül. – Csak a könnyebb tájékozódás érdekében…
– Hallottam, hogy van egy tehetséges térképész a kikötőben – bólintott Mocsi.
– A Tintás Teodor szaküzlete – bólintott álmosan Eduárd. – Majd mi elviszünk titeket oda!
Felkerekedtek, és a város belseje felé indultak. A korai időpont miatt szinte alig jártak még az utcán, alig találkoztak valakivel.
– Gesztenyéskertbe csak egy levelet kell beadnom, de különösebben nem kell megállnunk. Javaslom, haladjunk úgy, hogy ne ragadjunk le sehol hosszabb ideig! A cél Alsólyuk – mondta Mocsi.
A térképészet üzlete azonban még zárva volt.
– Lehet, hogy az öreg még valamelyik kocsmában szuszog… – jegyezte meg Zsiga.
Puszedli körbenézett, majd zártörő képességének köszönhetően könnyen kinyitotta az ajtót.
– Ne álldogáljunk itt, menjünk inkább be!
Rajzoláshoz, festéshez, térkép tekercseléséhez szükséges felszerelést, pecsétgyártáshoz, de hamisításhoz használatos eszközöket is találtak odabenn. Tüskefog igyekezte hasznossá tenni magát, és olyan térképeket keresni, amit könnyen magukkal tudnak vinni, és segíthet is majd nekik tájékozódni. Megtalálta Erdőmélye nagy, bekeretezett mását.
– Ezt nyilván nem tudjuk magunkkal vinni… – gondolta szomorkásan.
– Le tudom másolni, ha kell… – ajánlotta Retekszisz.
– Nem hiszem, hogy arra lenne időnk…
– Nincs más, valami tekercs, ami kisebb? – kérdezte a rókalány, de míg ők az iratokat keresték, a farkasok már a mester pénzét.
A repülőmókus volt az, aki talált egyet, ami Alsólyuk környékét és az odafelé vezető, kereskedelmi utakat ábrázolta.
– Ez jön velünk!
Mocsi a helyi méltóságoknak, valamint a postások, a pandúrság és a sasok szövetségének pecsétjét is felfedezte a mesternél.
– Szerintetek? – kérdezte vigyorogva. – Igaz, hogy ebből még nekünk kell kiönteni a pecsétet, de a forma már megvan…
– A sasokét és postásokét magunkkal vihetjük!
– De ne időzünk itt sokáig! Még a végén valami járókelő vagy szomszéd észrevesz minket! – emlékeztette őket a rókalány.
– Akkor… induljunk!
A déli kikötő városkapuján léptek ki, és hagyták el a települést. Eduárd keservesen vonyítva búcsúzkodott kedvesétől.
– Megígérem neked, mire visszajössz, jóval gazdagabb farkas leszek, és akkor alapíthatunk közös almot! – fogadkozott.
– Kicsit szedjétek össze magatokat! Nem vagytok rossz jószágok, csak kicsit… vigyázzatok jobban a pénzetekre! – intette őket Mocsi.
Útnak indultak az új térkép szerinti irányba. Az egyik elágazásnál, melynél sok út futott össze, állt egy hirdetőtábla. Odaléptek hozzá, és az meglepetésükre, valamint nem kevés bosszússágukra, tele volt aggasztva körözési plakátokkal.
– Egyik-másik feneket törölni jó lesz… – javasolta Retekszisz.
– Jobb, ha tudod, hogy az unokatestvéred a te fejedre is vérdíjat tűzetett ki – jegyezte meg Mocsi. – Ez viszont itt a macska gróf…! – nyögte, majd megpillantotta saját arcképét is.
Tüskefog nagyot sóhajtott, és letépte a koronás sülherceget ábrázoló plakátot.
– 150 érme vérdíj…!
– Azt hiszem, ez el is dőlt – mondta a rókalány. – Szerintem a tolvajösvényen menjünk, és kerüljük a kereskedelmi útvonalakat! Menjünk Tölgyvár felé!
– Történetesen van egy térképem arról a vidékről – mutatta fel szerzeményét Tüskefog. – És még egy jelölés is van rajta…
– Hátha kincs! – lelkendeztek a többiek.
– Ha útközben kincset találunk, azon még meg is tudunk osztozni testvériesen.
– Meg, és ha valami útonállóval találkozunk, most már tudni fogjuk, hogy téged rá lehet ugrasztani.
Kelletlenül indultak meg a fák között, Mocsi pedig nagyokat ásított.
– Nem jól sikerült az éjszaka? – kérdezte a herceg szurkálódva.
– Retek vagy! – jegyezte meg a lány.
– Élvezem a diadalt. Valld be! Azért te is szeretted volna már rég jól elverni!
– Én el szoktam verni, amikor ti nem látjátok…
Amennyire a helyzet lehetővé tette, jó kedéllyel sétálgattak az erdő mélyén vezető csapáson, távol a kereskedelmi útvonalaktól. Kellemesen bámészkodtak, Vidrovszki különösen vidáman gyönyörködött a természet szépségében és romlatlanságában. Zöld és buja növényzet vette körül őket, annak minden bájával és gazdagságával. Egy magasabb oromra értek, ahonnan lejtősen vezetett tovább a kavicsos-homokos út, ami jelezte, hogy csúszósabb lesz, ha rámerészkednek. Tüskefog azonban nem ezért toppant meg.
– Várjatok! – hunyorgott a távolba. – Annak a fának a törzsében… – mutatott előre – … nyílvesszőket látok!
– Ez az út itt… – guggolt le a rókalány a kavicsokhoz – … nem tűnik csapdának, de jobb, ha óvatosabban ereszkedünk le rajta!
Ahogy megindultak, Vidrovszki hirtelen kapálózni kezdett, és egy rossz lépés után meg is húzódott az egyik bokája, és csak annak köszönhetően nem siklott le rajta teljesen, hogy a többiek elkapták. Nagy óvatossággal haladtak tovább, egymást támogatva, a sül pedig levette a válláról saját íját, készen arra, hogy tüzelhessen, ha lesből támadás érné őket. Ahogy elért a fatörzsig, meg kellett állapítania, hogy a nyílvesszők nem voltak frissek, jó ideje a fába csapódhattak, és azóta lehettek kitéve az időjárás viszontagságainak.
– Ez talán… valamelyest megnyugtató – gondolta a herceg.
Feszülten fülelt, hallja-e bárki közeledését, de meg volt győződve róla, hogy rajtuk kívül nem lehet más a környéken. Mégsem tudta megmagyarázni magának azt a rejtélyes érzést, hogy valaki figyeli őket.
– Nem tudom, hogyan és miért… de az az érzésem, nem vagyunk egyedül – súgta oda a társaiknak.
– Ne mutassuk magunkat gyengének! – intette őket Mocsi. – Hadd lássák a fegyvereinket és éberségünket! Hátha ezek láttán azt hiszik majd, nem érdemes megtámadni bennünket!
Ekkor azonban hangos csörtetést, zubogást hallottak meg maguk mögül. Az oromról, melyről lefelé ereszkedtek, megindult egy recsegő, ropogó faszekér, megrakva minden nehezékkel, ami miatt szinte száguldott feléjük.
– Félre!
Mocsi megragadta a bicegő Vidrovszkit, és berántotta az egyik út menti bokorba, másik három társuk az út túloldalán vetődött fedezékbe. A szekér elrobogott közöttük, melyről nem túl eredményesen, de leugrott 10 köpenyes árny, de a sebesség és laza talaj nekik sem kedvezett, botladozva tudtak csak talpra állni és fegyvert rántani.
– Dókus, a mókus üdvözletét küldi! – harsant a levegőben csatakiáltásuk.
Varjak, egerek, ürgék és nyulak voltak, de mielőtt bármilyen összecsapásra sor került volna, ismerős csaholás ütötte meg a fülüket.
– Kósza…?
Egykori kalandortársuk lelkesen szaladgált újdonsült csapata tagjai között megszokott kis csúzlijával, és nem adta jelét annak, hogy bármilyen ellenérzéssel viseltetne irántuk.
– Te…? – kérdezte az egyik haramia a másiktól, ahogy Retekszisz felé bökött. – Ez lenne az?
– Akkor ezek… őt kereshetik? – nézett körbe a korántsem felkészült társaságon Tüskefog, és valamelyest megnyugodott, hogy nem az ő saját üldözői miatt kerültek most bajba.
– De figyelj már! Mi egy lányt keresünk, nem? – felelte közben a másik haramia. – Te! Figyelj már, te Rokfort! Vagy mi a neved! Répa! Várj, annak nincs értelme, akkor nyúl lenne… Retek! Te vagy az a Retek?
A repülőmókus feszülten figyelte a két ürgét, akik szemmel láthatóan a csapat irányításáért felelhettek. Egy egyszerű, kantáros kezeslábasban egy vasvillás nyúl szigorúan nézte őket, egy sunyi képű, visszafogott, iskolába illő öltözékű egér tekintete pedig mohón cikázott kötözzük. A varjak méretes buzogányaikat szorongatták, egy nagyon idős, horgásznadrágos róka pedig kézi szigonyt szorongatott. Egy fiatal nyúlfiú remegő kezekkel szorongatta az íját, egy csapzott bundájú, részeg farkas pedig egy csorbult kardot tartott, de alig bírta el annak a súlyát. Egy eltökélt arcú, gyönyörű pele leány fenyegetően közel állt Vidrovszkihoz, kezében kardjával.
– Nem a legfelkészültebb társaság, de nem is szabad alábecsülnünk őket! – gondolta Tüskefog.
– Uraim, hölgyeim, szerintem itt szükségtelen az erőszak – lépett elő Mocsi határozottan. – Nagy harcosok a nagy harcosok ellen… miért bántsuk egymást oktalanul?
– Sok a szöveg, asszonyállat! – rivallt rá az egyik ürge bárdolatlanul. – De jól szóltál! Nekünk csak a mókusnőci kell!
– De miért?
– Milyen „nőci”? – kérdezte Vidrovszki tettetett csodálkozással.
– Ti kiről beszéltek?
– Hát a Retek! – felelte az ürge.
– Hát nem látod rajta, hogy ő fiú? – erősködött a vidra, és végre Tüskefog is megértette, mire megy ki a játék.
A két haramia tanácstalanul egymásra nézett.
– Te, ez biztos?
– Csak rá kell nézni!
– Már a szagáról messziről érezni, hogy fiú! – tette hozzá Mocsi.
Az egyik ürge elhagyta addigi helyzetét, hogy közelebb merészkedjen és megbizonyosodjon arról, célpontja valóban nem az, akinek vélik.
Retekszisz idegesen meredt maga elé, úgy tűnt, azon töpreng, mikor fürödhetett utoljára. A herceg azonban rájött, hogy jó régen lehetett, a bányából való menekülés után a patakban, és még ő is magukon érezte a bűzös macskakocsma szagát, bolháiról-tetveiről nem is beszélve.
– Csak félig hiszem el…! – mondta végül bizalmatlanul az ürge. – Vetkőzz!
– Ej! Ilyet csak így? – csattant fel Mocsi.
– Egy igazi férfi nem fél megmutatni… azt! – ellenkezett a haramia.
– Hol van a harcos méltósága? – húzta ki magát a sül, a szellő pedig vígan lobogtatta széles karimájú kalapját és annak pompás tollát, amitől különösen délcegnek tűnt.
– Ő az én barátom! Hagyjátok békén! – csatlakozott be a színjátékba Puszedli is.
Retekszisz gondolkodás nélkül magához rántotta a kis pelét, és szájon csókolta. Puszedli szendén rebegtette a pilláit.
– Akkor most mi lesz? – kiáltotta oda az ürgéknek a pele társuk. – Most nem öljük meg őket? A pénz így is jár? Ugye jár?
– Ti egy lányt kerestek… – próbált érvelni vele Vidrovszki. – Ő meg egy fiú – intett az ölelkező társai felé.
– De én harcolni akarok! Nekem azt mondták, harcba visznek!
– Akarsz párbajozni? – kérdezte tőle Mocsi, hogy folytatódjon a figyelemelterelés. – Csak így, egy az egy ellen, tét nélkül.
A pele lány látszólag meglepődött az ajánlaton, és a harcias, jó kiállású rókalány láttán mintha kicsit meg is szeppent volna.
– Mi… tízen egy ellen gondoltuk… – hebegte.
– Olyat mi nem csinálunk – csóválta meg a fejét Mocsi.
– Ha… ha megkapom a pénzemet, nekem igazából mindegy!
– Azt nem mi döntjük el. Viszont előttetek a lehetőség sértetlenül továbbállni. Úgyse minket kerestetek.
– De… hát akkor ez nem a Répa? Vagy a Retek?
– Nem, ez a Mogyoró – felelte a rókalány nevetve.
– Mi a neved, te bojtos farkú? – követelte az ürge.
– Mogyorós Gergő.
– Aztán mondja, uram, nem ismer valami Retekszisz nevű nőstényt?
– Attól, hogy én is mókus vagyok, nem ismerhetem minden fajtársamat!
– Mit tudtok róla? – próbált kihúzni belőlük valamit Mocsi. – Hátha láttuk valahol útközben.
– Kiszámíthatatlan és… alkimista. Szeret robbantgatni, és általában magának való. Úgy tudjuk, egy bányában dolgoztatták…
– És mi lett a bányával?
– Azt nem tudjuk…
– Láthatod, hogy mi harcosok vagyunk, régóta együtt utazunk.
– Harcosok? Még az is? – mutatott az ürge kételkedve a gyengécske fizikumú Puszedlire.
– Mindenki a maga módján harcol – jegyezte meg Tüskefog.
– Ő az én társaságom – húzta ki magát Retekszisz. – A kuplerájból hoztuk el.
– Remekül tud varrni.
– A lényeg, hogy ha tényleg egy magányos mókust kerestek, akkor nem érdemes csapatokat megtámadnotok – vonta le a következtetést a rókalány.
– Na jó, de hát ez volt a legmókusszabásúbb mókus, akivel eddig találkozunk…!
– Ha pénzt akartok keresni, meg kell tanulni tisztességesen útonállni! A szekeretekkel mi lesz? – mutatott Mocsi a tovaszáguldó szerkezetre, aminek már szinte a nyomát se látták. – Visszatoljátok?
– Vissza… – sóhajtotta megsemmisülten a haramia.
Míg a többiek a szekérrel foglalkoztak, Kósza odaszaladt régi barátaihoz.
– Képzeljétek! Útonálló lettem! – újságolta lelkesen.
– És jól vagy?
– Jól! A Késdobálóban megtaláltok!
– Na jól van! Majd meglátogatunk és viszünk neked gyógynövényeket.
Mocsi nem akarta, hogy feltűnjön támadóiknak, hogy ismerik egymást, ezért lassan visszaterelte őket az útra, hogy minél távolabb kerüljenek tőlük.
– Nektek meg gratulálunk… – jegyezte meg két lánytársa láttán vigyorogva.
– Ez volt az 55 érme kamatja… – motyogta Retekszisz.
– A szép új masnidat meg érdemes lenne inkább elrejtened.
– Megy a ládába – dugta el gyorsan a repülőmókus.
– Majd nekem jó lesz – dörzsölte a markát Puszedli.
– Lehet, hogy le kellene ülnünk majd beszélgetni – javasolta Vidrovszki.
Igyekeztek nagyobb távot megtenni, és csak később tábort verni.
– Szóval tényleg nem tudod, miért keresnek téged? – kérdezte Mocsi, ahogy lepakolták felszerelésüket.
– Nem én…
– És tényleg szeretsz robbantgatni?
Retekszisz a karbantartó ládájára pillantott, melyben a bányából hozott dinamitrudak lapultak.
– Szeretem a tűz látványát… – vallotta be kelletlenül, a bundája pedig meleg, világos árnyalatot öltött.
Egy sűrű, csalános, bokros kis helyen húzták meg magukat, ahol takarásban voltak az út felől. Ami apró, bogyós növényt a közelben találtak, arról a sül begyűjtötte, ami ehető volt, majd némán ülték körül a szerény kis tábortüzet, amit a többiek addig raktak.
– Látom, nem nagyon akar megnyílni a csapat, úgyhogy akkor kezdem én – sóhajtotta Mocsi. – Meg kell mondjam, nagyon nehéz erről beszélnem, mert rettenetesen szégyellem, ami történt, és nem tudom, mit fogtok rólam utána gondolni, de… Óriási megaláztatást kellett, hogy átéljek, amikor nem tudtam megvédeni a korábbi uramat. Azért keresem ennyire elszántan ezt az átkozott macska grófot, mert úgy sejtem, ő állhatott az egész hátterében. De azt hiszem, azért köröznek, mert rám akarják kenni a gyilkosságot. Viszont én itt és most megesküszöm nektek, hogy semmi közöm nem volt uram meggyilkolásához!
Csendben emésztgették a rókalány vallomását, és együtt érző pillantásokkal igyekezték csillapítani fájdalmát.
– Ezért is kell elkapnom ezt a macskát, és megnyúzni őt, hogy igazságot szolgáltathassak az uramnak! De még így se biztos, hogy valaha visszatérhetek a népemhez…
– Nem csak te kerültél messze a hazádtól – mondta szomorkás hangon Tüskefog, ahogy sötét szemeivel az aprócska tüzet bámulta. – És nem csak te vagy az, aki tart attól, hogy soha nem térhet haza.
Barátai tekintete ezúttal rá szegeződött, ezért folytatta.
– Veled mi történt?
– Én a sülök országából jöttem, a hegyen túlról – emlékezett vissza Tüskefog az első napra, amikor találkozott mindannyiukkal. – Nagyon kellemes, kényelmes életem volt és a királyi udvarban nevelkedtem. Tulajdonképpen… én a király… fia vagyok – vallotta be rekedten.
– Ó! – szaladt fel Mocsi szemöldöke. – Ez sok mindent megmagyaráz.
– Én vagyok az elsőszülött herceg a birodalomban… Miután az anyám, Szépséges Sünhilda királyné meghalt, az apám egy új asszonyt hozott a házhoz az udvarba, és neki is születtek kicsinyei. Úgy tűnik, ők valamilyen összeesküvést szőttek ellenem, hogy az új kis herceg foglalja el a helyemet. Megvádoltak mindenféle szörnyűséggel, hogy el akarom orrozni az apámtól a trónt, hogy lázadást akarok szítani ellene és elárultam őt, úgyhogy… nem volt más választásom, el kellett menekülnöm.
– Ez borzasztó! – fakadt ki a rókalány. – Ez tulajdonképpen felségárulás, amit ellened elkövettek! De hát… miért?
– Nem tudom. Olyan gyorsan történt minden, hogy bele se merek gondolni, mi lehet most otthon, vagy hogy hogyan tudnám ezt helyrehozni és bebizonyítani az ártatlanságomat.
– Az apád hisz nekik? – kérdezte Retekszisz.
– Nem tudom… Úgy menekültem el, hogy még csak el se tudtam tőle búcsúzni – morzsolt el egy könnycseppet a sül.
– És nem követtél el semmit? – kérdezte Puszedli.
– Már a létezésem is bűn a szemükben.
– Nézz rá! – legyintett Mocsi mosolyogva. – Ő csupán egy fess királyfi!
– És veled mi történt? – kérdezte Vidrovszki a repülőmókust.
– Nem tudom… – rázta meg a fejét Retekszisz teljesen tanácstalanul. – Nem emlékszem semmire.
– Akkor ez így izgalmas lesz…
– Sodródtam egy patakban, majdnem megfulladtam, alig tudtam kimászni a szerszámos ládámmal, de korábbról… nincs semmilyen emlékem.
– Puszi…? – pillantottak mindannyian a kis pelére.
– Nekem… valójában… meghalt a mesterem… – kezdte a lányka. – Nem olyan mester! – pillantott fel hirtelen, ahogy végignézett magán és nem épp hétköznapi öltözékén. – Az igazi mesterem!
– Ezzel most összezavartál… – motyogta Retekszisz.
– És bár sok részletet még jómagam sem ismerek, annyit tudok, hogy el kell jutnom egy bizonyos helyre, és valakinek át kell adnom egy üzenetet ezzel kapcsolatban.
– Az nem lesz egyszerű… – vakarta tanácstalanul a fejét Mocsi.
– Menedékvögybe, egész pontosan.
– Nos… az nem itt van – jegyezte meg a vidra. – De még csak nem ebbe az irányba.
– Igen, tudom…
– Na és határidős ez a megbízás? – kérdezte a rókalány.
– Nem, dehogy! – legyintett a pele. – Ráér. És már úgyis meghalt a mester.
A társaság fájdalmasan felnevetett.
– Hát nézd…! – tette a vállára a kezét Mocsi. – Elkalandozgatunk még egy kicsit errefelé, aztán egy nap arrafelé is eljutunk. De te, Vidrovszki… – mérte végig a számára új utazótársat. – Te csak… építgetsz.
– Én nagyon szeretek építgetni – felelte a vidra. – Épületeket, hidakat, kápolnákat… Én a vizek világából jöttem, ahol gyönyörű építmények voltak. Szemkápráztatóak! De volt valami, ami nagyon felbosszantott!
– Na és mi?
– Képzeld el a tökéletes épület tervrajzát…!
– Ha tökéletes, miért nem építették még meg? – kérdezte Mocsi csodálkozva.
– Hát ez az! – csapott a térdére Vidrovszki. – Én is mindig ezt kérdeztem az elöljáróktól! De sose kaptam választ. Szóval úgy gondoltam… hogy eljövök onnan… egy-két papírtekerccsel… ami úgyse fog hiányozni senkinek még pár száz évig… amíg rá nem jönnek, hogy kicseréltem őket valami másra… Errefelé pedig… keresem a tökéletes helyet, ahol megépíthetném a tökéletes épületemet.
– Azaz ellenségeinknek száma végeláthatatlan – összegezte némi hallgatás után Tüskefog.
– Úgy érzem, mindannyian… azaz szinte mindannyian száműztetve, üldöztetve vagyunk… – bólintott Mocsi. – Meg nem értett kalandorok vagyunk… – révedt a távolba a tekintete.
~ Következő fejezet ~
0 hozzászólás