Ebben a bejegyzésben olvashatjátok a baráti társaságunkkal szerepjáték során átélt kalandokat a karakterem szemszögéből. Fogadjátok szeretettel a 23. fejezetet! További információk itt: Irások, történetek.
~ 23. fejezet ~
Napok teltek el Toprongy Gyurka és szedett-vedett szövetségesei táborában, ahol a kalandoroknak minden nap akadt valami tennivalója. Denisz és Tüskefog a fiatal harcosokat tanítgatta a különböző fegyvernemekre, míg az építő-karbantartó páros naphosszat a fegyverek és építmények javítgatásával foglalatoskodott. Esténként tudtak néha, vacsora közben félrevonulni és beszélgetni.
– A lányokat az értesülések szerint biztos, hogy a kuplerájba vitték – mondta keserűen a sül. – Minél hamarabb ki kell hoznunk őket onnan!
Társai egyetértően bólogattak.
– Igaz, hogy tekintélyes mennyiségű érme áll a rendelkezésünkre, de… nekem bántja a lelkiismeretemet, hogy ilyesmit műveltek velük és velünk is – folytatta Tüskefog. – Szóval mi lenne, ha nem kivásárolnánk őket, hanem… megölnénk mindenkit?
Barátai óvatos pillantásokat váltottak egymással.
– Én bármit szívesen felrobbantok – jegyezte meg elszántan Vidrovszki.
– Van egy csomó dinamitunk hozzá… – tapogatta meg tartalékaikat Retekszisz.
– Milyen lenne már, ha kidöntenénk a világítótornyot! – vizionálta az eseményeket a herceg.
– Én azt mondom… dobbantsunk innen! Már csak valahogy be kellene adni a dolgot az öregnek… – pillantottak a vezető felé.
Eldöntötték, hogy nem hagyják tovább marasztalni magukat, és mindenáron továbbállnak.
– Amit tudtunk, azt átadtuk a harcosoknak – próbált később érvelni Tüskefog.
– És mindent meg is javítottunk.
– A barátainknak szüksége van a segítségünkre!
– Pedig nagy szükség lenne itt is a dolgos mancsaitokra – sóhajtotta Gyurka.
– A tisztesség úgy kívánja, hogy ne hagyjuk hölgytársainkat senyvedni – húzta ki magát a sül, amitől különösen délcegnek tűnt.
– Igaz! Elkélne itt a női kéz is! – helyeseltek a szövetség tagjai.
– Szerintem a női kéz most nem feltétlenül erre fog vágyni… – motyogta Tüskefog.
– Mindenképpen errefelé gyertek vissza!
Belátták, hogy nem tudják tovább ott tartani őket, ezért szomorúan, de elemózsiát csomagoltak nekik, és útjukra engedték őket. Szegényes, apróhalból, moszatból, hínárból készítettek nekik harapnivalót, a négyfős társaság pedig elindult a kikötő felé.
Végighaladtak a víz mentén, gátról horgászó jószágok mellett, megcsodálták a vándorkereskedők portékáit, a gát mentén felhúzott sátrakba bekukkantva pedig énekes, táncos műsorokból csíphettek el egy keveset.
Pirkadatra értek be a Lókötő Kikötőbe, városkapu szomszédságában azonban egy ismerős ponyvás kocsi fogadta őket. Szeráfin, a macska elégedetten pöfékelt pipájából, és elkerekedtek a szemei, amikor megpillantotta őket.
– Hát ti mit kerestek itt? – kérdezte. – Szinte már lemondtunk rólatok…
– Sok kalandban volt részünk, de számos információt sikerült megtudnunk – kezdte Tüskefog.
– Nocsak! Megszereztétek azt, amiért felbéreltünk benneteket?
– Nem mindenkit sikerült teljesen feltérképezni, Nyúlpéntek volt talán az egyedüli, akivel még csak nem is találkoztunk.
– Nem muszáj megvárnotok, míg minden adatot össze nem sikerül gyűjtenetek – jegyezte meg hamiskásan vigyorogva Szeráfin. – Halljam, mit tudtok eddig!
– Pénznyelő Patrikkal találkoztunk először, aki egy pocok – idézte fel az emlékeit a sül. – Ő egy uzsorás és a lakónegyed a főhadiszállása. A gyenge pontja a szép nők, a pénz, a munkaerő hiánya, és ezen kívül rendkívül falánk, de nem csak a süteményekért áhítozik… Egy csalárd és csapodár figura, lelkiismerete pedig nem sok van, hiszen mások szegénységét, szorult helyzetét használja ki az uzsorakölcsöneivel. Ezen kívül pipázik, és előfordulhat, hogy füves ajzószerekkel él.
– Érdekes…! Érdekes…! – hümmögött elégedetten a macska, és felcsapott egy vastag, bőrkötéses könyvet, melybe gyönyörű gyöngybetűkkel fel is jegyezte az elhangzottakat. – Le tudjátok írni nekem, hogy néz ki? További 1 érméért, természetesen.
– Egy nagyon jó megjelenésű, jól öltözött, monoklis pocok volt… – hangzott a válasz, ami alapján a női macskatárs igyekezte lefesteni Patrikot.
– Ki a következő?
– Vakondok Domonkos… ő egy vakond – felelte komor hangon Tüskefog. – A tevékenysége jószágkereskedelemben és lányközvetítésben merül ki, a főhadiszállása pedig vélhetően a bánya, melynek a legalsó szintjén lakik, ahova külön járat vezet be. Gyenge pontja, hogy ő nem lát. Tekintélyes, pénzes vakond, és a ténykedése ellenére mindenféle körökben elég jó a híre. Sokat, sokfelé adományoz, hogy szövetségesekre tegyen szert, ami eléggé megnehezíti a dolgot, hogy összefogás alakuljon ki ellene. Sokak szerint hasznos munkát végez, és ezzel magához láncolja mások lojalitását.
– Nagyon jó! – jegyzetelt tovább Szeráfin.
A lánymacska róla is készített egy élethű portrét.
– Lássuk, ki a következő!
– Toprony Gyurka, aki egy róka. Az Erdei Szövetség Sötétmancs-gát melletti táborának veterán vezetője. Katona, jó kiállású, izmos, megbecsült úr. A gyenge pontja a pénz és szakemberek hiánya, valamint a kevéssé képzett katonaság. Az Erdei Szövetség eredendően jó eszmékért próbál harcba szállni, de emiatt nehéz dolguk van, és nem tűnnek kimondottan felkészültnek.
Mivel róla még egészen friss kép élt az emlékezetükben, az ő portréja sikerült a legrészletesebben.
– Cedrikről nincsenek adataink, Pitypangos Nyúlpéntekről pedig annyit tudunk, hogy a főhadiszállása a Füstölő a kikötőben.
– Nos, akkor számoljunk! 10 napnyi szállásotokhoz és ellátmányotokhoz ígértem hozzájárulást – vette elő a jegyzékét a macska. – Eredetileg öten voltatok… az 50 érme. A részletes adatokért és leírásért 18 érme… Azaz összesen 68 érme üti a markotokat.
A kalandorok lelkes pillantásokat váltottak egymással, a herceg pedig vállalta, hogy addig magához veszi a pénzt, és megőrzi a többieknek, míg ki nem tudják szabadítani őket.
– Vállaljátok, hogy a maradék kettőnek is utánajártok?
Retekszisz bólintott.
– Akkor rajta! – engedték át őket a kapun, a társaság pedig megindult a pazar látványt kínáló világítótorony felé.
Vörös fényárban úszott az egész kikötő, mely már messziről jelezte a hajóval érkezők számára az irányt. Távolról nem is lehetett volna tudni, mi üzemel benne, de amint megálltak a női fehérneműt ábrázoló cégér alatt, összetéveszthetetlen volt annak jelentése.
– Szerintem menjünk el a sírkőkészítő házába, és ellenőrizzük az ott hagyott felszerelésünket! – javasolta a repülőmókus. – Ami felesleges, ott addig le is tehetjük.
Arcukba húzták köpenyeiket és azok csuklyáit, elsiettek a temető közelében elhagyatottan álló lakhoz, ám elhűlten kellett szembesülniük a ténnyel, hogy a távollétükben kifosztották azt.
– Valahol… sejthettem volna, hogy ez lesz… – gondolta Tüskefog. – Talán haramiák voltak… vagy más foglalta el önkényesen, akárcsak mi… De az is lehet, hogy mivel a lakója elhunyt, a város vezetése kirendelte másnak…
Retekszisz azonban tajtékzott a dühtől, eltűntek ugyanis pompás szerszámai, de lába kélt így az ellopott, gyönyörű nyakéknek és fülbevalónak is. A Rézfaszú Bagoly fogadóból elcsent fém hímtag is köddé vált, a házikó ablakába pedig kikerült egy „Eladó” tábla.
– Nézzétek…! Bármit is vesztettünk el, a lányok megmentése most fontosabb – próbálkozott a sül.
A repülőmókus viszont hajthatatlan volt.
– Előbb a szerszámos ládámat kell visszaszereznünk! – rikácsolta.
– Csalódott vagyok… Akár veled, akár nélküled, de én megmentem a hölgyeket! – jelentette ki Tüskefog.
– Én is hölgy vagyok!
Denisz és Vidrovszki kuncogva összenézett.
– Menj ki a piacra, hátha árulja valaki!
Retekszisz, meg sem köszönve a tanácsot, már száguldott is a városka gyomra felé. Társai sóhajtva követték őt. A repülőmókus kufárról kufárra járt, fel-feltúrva azok kirakott termékeit, amivel egyre nagyobb feltűnést keltett.
– Ez így nem lesz jó…! – sziszegte Tüskefog. – Fogjátok már vissza valahogy! – kérte új barátaikat. – Még a végén felhívja ránk a figyelmet…!
– Azt hiszem, lehetetlent kérsz… – mondta a vidra.
Retekszisz végül talált egy cickányt, melynek termékei között felismerte a saját szerszámait. Idegesen mutogatott rájuk, hátha azzal odacsődítheti a többi kalandort. A sül igyekezett legbájosabb modorát és mosolyát magára erőltetni, és odalépett az izgága lány mellé.
– Mondja, kedves barátom! Ezt a szép és jó felszereltségű karbantartóládát mennyiért adja?
– 10 érméért!
A repülőmókus, meg sem várva, hogy egyáltalán valamilyen alkudozás vagy vásárlás létrejöjjön, könyékig túrt a ládában, és legnagyobb megrökönyödésére hiányosnak találta a tartalmát. Halk és bosszús sikoly hagyta el a torkát.
– 2 napja vettem ezt a ládát – nézte csodálkozva az ügyködését a cickány.
– Na és kitől?
– Nem tudom, fekete csuklyát viselt. Bozontos farka volt… talán szürke… vagy barna…
– Szinte sejtettem… – motyogta Tüskefog. – Viszont így, hogy ellenőriztük és megbizonyosodtunk róla, hogy hiányos, azt kell mondjam, nem biztos, hogy ez megér 10 érmét. A barátom megfelelő tudással rendelkezik ahhoz, hogy fel tudja mérni, mi szükséges egy ilyen ládába. Viszont mivel legalább a fele hiányzik… én 5 érménél többet nem ajánlanék érte.
– 8 érménél kevesebbért biztos nem adom! – ellenkezett a cickány. – Látszik, hogy az előző tulajdonosa nagyon jól gondját viselte.
Retekszisz bundájának a színe, mely hangulatingadozásai szerint változott, riasztónak tűnt. Ennek ellenére leszámolta a 8 érmét, és nem akadékoskodott tovább.
– Mit vett még attól a szemétládától? – igyekezett uralkodni magán.
– Furikot… egy szép cserepes virágot… Azt vitték el először!
– Mit fog ehhez szólni Puszedli…? – töprengett Tüskefog derülten.
– Na és merre kereskedik most az, akiktől ezeket vette? – próbálkozott Vidrovszki.
– Az az igazság, hogy ilyen sötét csuklyások gyakran megfordulnak errefelé… hoznak ezt és azt, és mi nem kérdezünk semmit…
– Szóval maga orgazda?
A kérdés felkészületlenül érte a cickányt, idegesen tördelte a kezeit.
– Nézzünk szét, hátha meglátod itt szétszórva egyik vagy másik szerszámodat! – ajánlotta a herceg békítő szándékkal, de határozottan. – Töltsd fel a ládát hamar, amivel akarod, de utána menjünk a lányokért! Számomra az ő erényük fontosabb!
– Puszedlinek szerinted volt olyan? – méltatlankodott Retekszisz.
– Más, ha önszántából csinálja, és más, ha kényszerítik!
– Elég a marakodásból, menjünk végre! – sürgette őket a vidra.
Vásárlás után visszaterelte őket a világítótorony közelébe, ahol a Bagoly hívogatóan várta őket.
– Lophatnánk egy ereklyét, ha már a másik eltűnt – motyogta Tüskefog. – Elrejthetnéd, míg kiszabadítjuk őket!
– Hogy én? – hüledezett a repülőmókus. – Hova?
– A hasi erszényedbe!
– Biztos nem!
– Én lopnék Puszedlinek, csak hogy a lelkét megnyugtassam! De nekem nincs hova dugni!
A vidra és a nyest nem tudta, hogy nevessen vagy bosszankodjon a két barát civakodásán.
– Szálljunk meg itt! – nyitott be Denisz az ajtón.
Rozina, a felszolgáló szívélyesen köszöntötte őket, meg is kérdezték tőle, kivehetik-e a korábbi, 7 ágyas szobájukat.
– Persze! – felelte a nyúl. – Fejenként 3 érméért!
– Legutóbb 2 volt! – próbált alkudozni a sül.
– Akkoriban… különféle, szomorú tényezők közrejátszottak… – hümmögött Rozina. – Arra kaptatok árengedményt. Azóta ezek az élmények már megfakulhattak.
– Pedig mi azóta is a szívünkben hordozzuk ennek a tragédiának az emlékét!
– Akkor menjetek át egy másik fogadóba, és vigyétek magatokkal oda ezt a tragédiát! – dobbantott türelmetlenül a szolgáló a talpával.
– Hát… ha csak a fejünkre nem szakad ez a kóceráj… – nézett körbe fitymálva Vidrovszki. – Lehet, hogy egy éjszakára megteszi.
– A fogadóval semmi baj nincsen! Minden csak úgy tündököl a réztől! Ha nem tetszik, kívül tágasabb! – ripakodott rá sértődötten Rozina.
– Pedig hallottuk ám, hogy egy időben itt lapostetűt is el lehetett kapni… – jegyezte meg gúnyosan a herceg.
– Hogy itt? – hüledezett a nyúl. – Soha! Ez egy tisztességes hely!
– Úgy, mint a szomszédsága? A kupleráj!
– Kikérem magamnak! Az egy különleges vendégkörrel rendelkező vigadó! Az unokatestvérem is ott dolgozik! Méghozzá a legmagasabb szinten!
– Látom, egészen büszkeséggel tölti el a tudat – villant egyet a sül tekintete az információ hallatán.
– Így van! Dzsesszika a család büszkesége! A legjobb örömlányok között dolgozik!
– Milyen tarifával dolgoznak?
– 5 érme és felfelé! De úgy hallottam, volt, akiért 15 érmét is leszurkoltak!
– Eléggé… speciális az ízlésem – vette elő inkább mézes-mázos modorát Tüskefog. – Nem tudom, vannak-e ott nyulakon kívül másféle hölgyek.
– Természetesen, bár mi, nyulak is minden igényt ki tudunk elégíteni. Beajánljam esetleg az unokatestvéremhez? Igaz… nem tudom, mennyire vastag az erszénye hozzá…
– Elég vastag – vigyorgott a sül.
– És ennek ellenére sokallja a 3 érmét egy éjszakáért? – kérdezte kétkedve Rozina.
– Sokalljuk, de ki tudjuk fizetni – egyeztek bele végül az ajánlatba.
– Az árban most is, mint mindig, bőséges étkezés is benne foglaltatik – invitálta őket máris beljebb a nyúl.
– Akkor élni is szeretnénk ezzel! – szimatolt bele a levegőbe Denisz, a konyháról ugyanis finom illatok terjengtek és töltötték meg az étkező szintet.
Tüskefog körbepillantott, ahogy helyet kerestek maguknak. Egy érméket számoló patkány asszonyt látott, meg egy horgászfelszereléssel ülő farkast, aki a szaga és öltözéke alapján éjszakai halászaton vehetett részt, és lelkesen falatozott. Egy zsoldos üldögélt még az egyik sarokban, falnak támasztott csatabárddal, és békésen olvasott. Elhaladtak a hirdetőtábla mellett, ahol másokról igen, de magukról szerencsére nem találtak körözési plakátokat.
– Nos, akkor jó étvágyat mindenkinek! – tette le a csákányát Vidrovszki.
– Együnk, amennyi belénk fér! – bólintott a sül.
Tenger gyümölcseivel tálalt tojásrántottát, bogyós gyümölcsöket pakoltak tányérjaikra, és közben lázasan azon gondolkoztak, miként lehetne majd a két lányt kiszabadítani. A felesleges fegyvereiket később a szobában elzárták.
– Lássuk, szerkezetileg hogy néz ki ez az épület! – tárta ki az ablakot a vidra.
– Így van! Tervezzük meg, hogyan lehetne felrobbantani, kidönteni, megcsáklyázni…! – lelkendezett a herceg is.
Mind odatelepedtek, és legnagyobb meglepetésükre a legfelső szint egyik ablakából egy álmos, unott ábrázatú Mocsi pillantott ki éppen. A sül füttyentett neki egyet, új barátaik pedig lelkesen integetni kezdtek.
– Megyünk! – rántotta elő a kardját Tüskefog.
Mocsi megütközve megrázta a fejét, és azt próbálta elmutogatni, hogy inkább pénzt hozzanak.
– Jó! – bólintott lelkesen Tüskefog, majd eljátszotta, hogy odaadja a pénzt, megöl mindenkit, és visszaszerzi a pénzt. – Mindenki meghal!
A rókalány lemondóan megcsóválta a fejét.
– Kimenjünk statikailag megnézni az épületet? – kérdezte a sül.
– Sétálhatunk egyet körülötte.
– Ha kell, kiások egy-két kis gödröt, ahova bedughatunk 1-2 dinamitrudat, aztán elterelésképp robbantunk és közben kihozzuk a lányokat!
– Körbesündörögjük!
– Inkább gyújtsuk fel! – méregette az épületet Retekszisz.
– Előbb beszéljünk a lányokkal, hátha megtudunk még valami hasznosat!
Vidrovszki megtapogatta a falakat, és meg kellett állapítania, hogy masszív kőépülettel van dolguk, ami még a víz erejének is képes lett volna ellenállni.
– Ha ez eldől, az bizony maga alá temet mindent… – töprengett. – Vagy a gát felé vezető hídra dőlne rá, vagy a fogadóra, vagy az utcára… Sok lenne az áldozat. Szóval nem szívesen tenném tönkre. Ezt valami vízi állat tervezhette… Próbáljuk meg valahogy máshogy kihozni a barátaitokat!
– Nézzük meg, hányan őrzik odabent! – javasolta a repülőmókus.
Nem sokat kellett várniuk a nyitásig, és az elsők között léphettek be az ajtaján. Retekszisz meglepően nyugodtan, összeszedetten haladt mellettük, és igyekezte szemügyre venni a zárakat, kilincseket. Az ajtóban álló nyúl őr üdvözölte őket.
– Köszöntelek benneteket a Lompos Öröme bordélyházban! Ha minőségi örömökre vágytok, jó helyen jártok, de ha kötekedni akartok, más helyiséget javaslok nektek.
A kalandorok bólintva nyugtázták szavait.
– Ha maradtok, fejenként 3 érmét kérek belépti díjként, mely tartalmazni fog egy üdvözlő italt mindenki számára, valamint kérem, tegyétek le a fegyvereiteket, melyeket itt el is zárunk! – mutatott a raktárhelyiségre. – A ház többi szabályzatáról odabenn olvashattok.
Tüskefog készségesen átadta a kardját, de a tüskéi között elrejtett tőrökről mélyen hallgatott. A vidra átnyújtotta a csákányát, de vonakodott az építész felszerelés lepakolásától.
– Ha szeretnéd, hogy szerelmi játék közben fájdalmat okozzanak neked, arra megvannak a megfelelő eszközeink – biztatta a nyúl, Vidrovszki pedig végül engedett.
Belépve egy üres kocsmatér fogadta őket.
– Kik ezek itt, akiket köröznek? – kérdezte a herceg, látva két ismeretlen hölgy körözési plakátját a hirdetőtáblán.
– Ők szökevény örömlányok – felelte az őr. – Az úrnő sok időt és energiát, és persze nem kevés pénzt fektetett abba, hogy felkészítse őket erre a munkára, ők pedig hálátlan módon kereket oldottak. Meglopták az úrnőt, ezért körözik őket. Voltak társaik is, de három már kivérzett közülük. A bordély tulajdonosa igen vérszomjas, nem tűri, ha a portéka selejtes. Példát kell statuálni a rendbontókkal!
A sül csendben emésztgette a hallottakat.
– Szóval egy mezei szöktetés nem jelentene azonnal megoldást számunkra, mert a lányokat azonnal nagy erőkkel kerestetni kezdenék…
– Akik viszont ma itt vannak, azok példaértékű munkát végeznek! Az ital, amit mérünk…
– Remélem, nem vizezett! – jegyezte meg dölyfösen a herceg.
– Dehogyis!
– Na és mondja csak! A hölgyekről… van esetleg katalógus? Képpel, hogy… kit választhatunk?
Az őr végigmérte őket.
– Nos, a legtöbb kisasszony itt korzózik a kocsmaszinten. Kivéve persze… a legmagasabb szinten lakó hölgyeket. Ők csak különleges ügyfélkör számára érhetőek el. Az ár pedig… legtöbb esetben már megegyezés kérdése.
Tüskefog felhajtotta az italát, és a halkan, háttérből életre kelő zenére elkezdte rázni a tüskéit. A pultos kisasszony, bárány Beáta szívélyes mosollyal köszöntötte őket, és mindegyikükhöz volt egy kedves szava.
– Nahát, sül uram! Milyen pompásan tündökölnek a tüskéid! Szavamra, ilyen fess vendége rég volt a Lompos Örömének!
Szemérmesen legyezgette magát, ahogy pillantása az izmos nyest és az intelligens kinézetű vidra között cikázott.
– Irigyelni fogom azokat a hölgyeket, akikre ráteszitek szakértő mancsaitokat!
Retekszisz némán álldogált társai mellett, a bárány pedig végül lepillantott rá.
– Olyan kék a bundád, mint az ég! – próbálta megdicsérni. – Mondjátok csak, honnan érkeztetek?
– Itt szálltunk meg a szomszédban!
– A Bagolyban? Hogy az milyen takaros kis hely! Dzsesszikának ott dolgoznak a rokonai!
– Hallottuk! Hallottuk!
– Ő a legfelső emeleten… tevékenykedik – kacsintott Beáta.
– Kik vannak még odafenn? – hajolt közelebb megnyerő mosollyal Tüskefog. – Hátha akad mindenki fogára való…
– Ejnye! – vigyorgott a ledér gondolatra a bárány. – Nos, ott van még Nedves Gyöngyike… ő egy ürge.
Vidrovszki majdnem hangosan felkacagott, főleg, ahogy találkozott a tekintete a hercegével, de mindketten próbáltak uralkodni magukon.
– Megismeritek majd a helyes kis gyöngyös karpereceiről és nyakláncairól! Bolyhos kis papucsban szokott mászkálni! Aztán persze ott van Dzsesszika, őt messziről megismeritek, hiszen ő egy jelenség! Folyton szűk, vörös ruhákban parádézik!
– Csak ők ketten vannak odafenn?
– Nem, van egy új lány is! Őt annyira nem ismerem, de állítólag igen megválogatja az ügyfeleit. Ezen a héten csak három vendége volt.
– És ez megéri a madámnak?
– De meg ám! Az egész kikötőben elterjed majd a híre, milyen válogatós! Csak úgy tolongani fognak a kegyeiért! – nevetett a bárány. – Ő egy szép rókalány.
– Bevallom, az én érdeklődésemet is felkeltette… – sóhajtott Tüskefog, és vetett egy óvatos pillantást Reteksziszre, mert neki is feltűnt, hogy egy új lányt említett a csapos, nem kettőt. – Vajon akkor Puszedlivel mi történhetett…?
– Ha gondolod, nagyon szívesen lehívom őt ide.
– Én inkább felmennék hozzá! Nem kell őt lehívni!
– Azt csak úgy nem lehet! Ő választja ki a vendégeit! De akkor… rögtön hívom is a madámot, és majd ő segít!
Intett az egyik énekes bárány leánynak, aki bolyhos fenekét riszálva, kis csengettyűvel a nyakában elsietett mellettük, és csábos pillantást vetett rájuk.
Vidrovszki körbenézett, úgy tűnt, teljesen lenyűgözte az épület belső kialakítása és állapota. A vörösre meszelt falak, arany berakások egy meghitt budoár érzését keltették, a halk zene mellett kellemes füstölgő illata terjengett a levegőben. Megkörnyékezték őt az örömlányok, akikkel leült cseverészni és iszogatni. Egy táncos egér leány lehuppant Denisz ölébe is, és meghívatta magát egy 3 érmés, mézes sörre.
– Ella vagyok! Úgy megéheztem! Nem rendelünk valamit?
– Engem inkább az érdekelne, nem csinálhatunk-e ennél valami… többet.
– Hogyne csinálhatnánk! – csillant fel a szeme az egérnek. – Mondd, mire vágysz!
– Egy sötét és mocskos helyre szeretnék félrevonulni! Különös izgalommal tölt el, ha néznek!
– Szívesen becsatlakoznék én is! – búgta sejtelmes hangon Retekszisz. – Minden álmom egy szép kis mogyorós pele!
Tüskefog úgy rázta magát, mint valami párzási rituálé során, és közben igyekezte figyelni az események alakulását. A megérkező Fatima asszony furcsa pillantást váltott az egérlánnyal.
– Az az igazság, hogy van az intézményünkben egy mogyorós pele, és mikor ideérkezett, próbára tettük, de csúnyán felsült. Így nem is tudunk garanciát vállalni a… munkáért, amit esetleg majd elvégez.
– Akkor ezek szerint mégis itt van Puszedli! – csillant egyet a herceg szeme. – De hogyhogy felsült? Pont ő…?
– Őt is megszámítjuk 3 érméért, akárcsak e bájos kis hölgyet – intett Fatima az egér felé.
– Mondja csak, asszonyom! Ha esetleg nekünk megtetszene… meg lehet vásárolni ezt a kis pelét? – kérdezte Retekszisz.
– Hát hogyne! – pislogott meglepetten a farkas.
– Na és mennyiért?
– 50 érméért adjuk a cselédlányokat.
– Tegyétek próbára! – biztatta őket a herceg. – Aztán majd meglátjátok!
– Ha szeretnék, le is tudom kísértetni önöket egy szinttel alánk, ahol már várja is önöket a kis pele!
***
Ahogy megérkeztek a vendégek elől alapvetően elzárt helyiségekhez, az egér táncoslány szólt a cselédeknek, hogy keressék meg nekik a kis pelét. A lánynak szeme sem rebbent a kérésre, máris elsietett.
Amikor Puszedli megérkezett, olyan arcot vágott, mint akinek megint éjjeliedényt vagy hányást kell feltakarítania. Elkerekedett a szeme, amikor megpillantotta a kék bundájú Reteksziszt az idegen nyest társaságában, de egyelőre nem merte kimutatni, hogy ismerőssel van dolga.
– Ezek az urak itt – mutatott Ella a két vendégre, Retekszisznek pedig ráncok szaladtak a homlokára – velünk szeretnének párosodni itt, a szennyes tetején!
A pele arcára még nagyobb csodálkozás telepedett.
– A varrókészletem…! – jajdult fel a repülőmókus váratlanul. – Még az is odavan! – kezdett el zokogni, ahogy eszébe jutott, hogy Puszedli azt egyszer korábban ellopta tőle.
Amíg Denisz félrevonult egér Ellával, Retekszisz gyorsan magához intette sanyarú sorsú társukat.
– Te meg hogyhogy itt vagy? – kérdezte, és csak remélte, hogy más nem hallja a beszélgetésüket. – Már nem tudtuk, hol keressünk!
– Sajnos… nem sikerült beilleszkednem… – vallotta be a pele.
– Neked? Ezt nem gondoltam volna… Mocsi meg a harcos természetével fenn van a torony tetején?
– Tényleg?
– Minket bányába hurcoltak, ott ismerkedtünk meg ezzel a nyesttel és egy vidrával, velük együtt szöktünk meg! – hadarta Retekszisz. – Mire viszont visszaértünk a sírkőkészítő elhagyatott házába, mindenünket felforgatták és ellopták! Felszerelést, pénzt, ékszereket… még a szegény szerszámosládámat is! A réz… hímtagról nem is beszélve! Annyit már kiderítettem, hogy 50 érméért eladnának nekünk! Szökni akarsz vagy kiváltsunk téged?
– Hát… akkor csak a szökés marad… Nincs annyi pénzem, hogy kifizessek ekkora összeget…
– A két új barátunk segíteni fog. Feltérképezted a területet, hogy milyen kiutak vannak?
– Nem igazán… Annyit tudok, hogy egy őr vigyáz az épületre a bejáratnál.
– Hé! – rivallt rá a pelére hátulról egér Ella. – Nem azért vagy itt, hogy beszélgess! Tedd a dolgod, ezért fizetnek!
***
Mikor a társaság elvonult a madám figyelme végre a sül felé fordult.
– Bocsássa meg, kérem, hogy eddig megvárakoztattam! Hadd kínáljuk meg egy újabb itallal! – intett a csaposnak, aki egy finoman gőzölgő poharat tett le elé a pultra. – Milyen érdeklődési köre van jó uramnak? A legcsinosabb lányunk, Dzsesszika…
– Az az igazság – emelte fel a kezét Tüskefog -, hogy mivel ennyire szúrnak a tüskéim – érintette meg egyiket, másikat -, szeretem, ha a hölgytársaság erős, izmos, jó vastag, dús bundával rendelkezik, amibe beletemetkezhetek! Egy bolyhos, törékeny bundájú nyúlkisasszony nem biztos, hogy alkalmas lenne erre. Hallottam, hogy van legfelül…
– … egy ürgénk! – bólintott lelkesen Fatima.
– Annál is vastagabb kellene! Hallottam a szóbeszédet egy titokzatos, új rókahölgyről!
– Ó! Uramnak a legfinomabb portéka kellene!
– De még mennyire! Már a gondolatra is felborzolódik a hátamon a tüske, hogy a lompos farka libben egyet!
– Nem is tudom… – hümmögött a madám. – Nem tudom, alkalmas-e rá, hogy találkozzon vele.
– Mélyen meg vagyok sértve! – húzta ki magát tettetett pökhendiséggel a sül, és nem értette, mi akadálya van még a tranzakciónak, mikor nyilvánvaló, hogy fizetni fog egy szolgáltatásért.
Két érmét odavetett neki, amitől Fatima máris készségesebbnek tűnt, és megmutatta neki leendő örömlánya ajtaját.
– Micsoda egy garasoskodó, ostoba perszóna…! Mindegy, kifelé menet, amikor elvágjuk a torkát, úgyis visszavesszük minden pénzünket… – gondolta a sül, ahogy megragadta a kilincset és benyitott.
Megtorpant egy kicsit, amikor bentről kéjes nyögések fogadták őt. Zavartan körbenézett, és meg kellett állapítania, hogy a rókalány kiváló körülmények között töltötte mindennapjait. Épp két borz masszőr dolgozott rajta, forró fürdője már hívogatóan várta, hogy elmerüljön benne. Egy pillanatra még a tekintetét is elkapta.
– Ilyen lenge öltözékben még sohasem láttam őt… – gondolta.
Látva, hogy fizető vendég érkezett, Mocsi felült, a két masszőr pedig szinte kérés nélkül távozott. Ahogy magukra maradtak, és nem volt többé szükség színjátékra, egymáshoz szaladtak, Tüskefog pedig majdhogynem magához ölelte őt megkönnyebbülésében.
– Nem kell lefeküdnöd velem! Meg fogunk szökni! Mindenkit meg fogunk ölni! – súgta neki gyorsan. – Megmentelek ettől a sanyarú sorstól!
Mocsi arcára teljes döbbenet ült ki.
– Várj…! Mit mondtál előtte?
– „Mindenkit meg fogunk ölni”?
– Mármint hogy a többiek, és mi megakadályozzuk őket ebben? Igaz? Te meg én?
– Ők még nem is tudnak róla! – bökött az ajtó felé Tüskefog. – Mindenki meg fog halni! Elvisszük a főkönyvet, mintha sose tartoztál volna a madámnak, megszabadulsz ettől a szörnyű helytől! Ettől a… kizsákmányolástól!
Mocsi néhány szőlőszemet nyomott a szájába, hátha csak éhes, és az okozza eme különös delíriumot nála.
– Még tőrt is becsempésztem neked! Így már van fegyvered! – mutatta a tüskéi közt elrejtett késeket.
– Ha ezt valaki meglátja, mindkettőnket megölnek! – tiltakozott a rókalány. – Te jól vagy? Ittál? Mennyit itattak ezek veled? – kérdezte hitetlenkedve.
– Csak kettőt! De nem az hajt, hanem a bosszú! Nem is tudod, min mentünk keresztül! Elhurcoltak minket egy nyomorult bányába, megszurkáltak, kikötöztek, a többieket kényszermunkára fogták… Kiraboltuk őket, mint a szar! Hoztunk két új társat!
– Igen… láttam azt a vidrát az ablakban…
– Van egy óriási csatacsákánya! Azzal szétcsapjuk azt az egy szem őrt!
– Azt én értem, hogy neked fájt, amit veletek műveltek… de itt akarsz ezeken bosszút állni?
– Igen! – erősködött a herceg. – Hiszen elhurcoltak ide titeket! Kényszerítettek!
– De édes vagy! Ó! Gyere! Ne szúrj meg! – tárta ki a karjait Mocsi egy ölelésre. – Ha már úgyis kifizetted…
– Ha kell, kiadhatunk néhány ilyen nyögő hangot, hogy ne legyen gyanús!
– Figyelj, egy órára ki vagyok fizetve! Az nem csak hancúrozásból szokott állni, van, akivel csak beszélgetek, másokat megverek…
– Mi? – kérdezte csodálkozva a herceg.
– Tudod, én is duzzogva jöttem ide, de igazából? Annyira nem is rossz ez a hely. Jó, nekem most itt fenn jó, és lehet, hogy alsóbb szinteken más a helyzet, de… Sokan szabad akaratukból a tartozás ledolgozása után is itt maradnak. A madám szigorú ugyan, de…
– Pedig én úgy jöttem ide, hogy mindenkit felszabadítok… – jegyezte meg csalódottan Tüskefog.
– Lehet, nem akarják, hogy felszabadítsák őket… Akivel eddig beszéltem, mind elégedett volt. Szóval lehet, hogy át kellene gondolni ezt a „mindenkit megölünk” kérdést.
– A madámra és az őrre gondoltam…
– Tudod, hogy én az igazság bajnoka vagyok, amikor épp nem a lábamat masszírozzák, de ha valakit el kell esetleg számoltatni, az a Domonkos lenne – érvelt a rókalány. – De te tényleg nem vagy részeg? – kérdezte aggódva, ahogy látta egyre szomorúbb ábrázatát.
– Pedig már olyan szöktetési tervünk volt…! – kesergett a herceg. – Már arra készültünk, hogy felrobbantjuk ezt az egész helyet!
– Abba belegondoltatok, hogy mire dőlne rá? Én veled nem fekszem le! – jelentette ki kategorikusan, látva az őrületet a sül szemeiben.
– A bányát is csak kicsin múlott, hogy nem robbantottuk fel a Domonkossal együtt! Mert azt mondták a többiek, hogy „jaj, ott vannak azok a szegény őrök, olyan jó fejek”! – motyogta keserűségében Tüskefog.
– Nem vagyok benne biztos, hogy jelen pillanatban nem vagy-e ön- és közveszélyes… – mérte őt végig Mocsi. – Tudod, tanultam egy új kötözési módszert. Ne akard, hogy kipróbáljam rajtad!
Csendben nézték egymást, úgy tűnt, nem közeledtek az álláspontok.
– Nekem nem hiányzik, hogy egy „élve vagy halva, de inkább halva” körözési plakát kikerüljön rólam, csak mert megszöktem innen! Ha személyes bosszú hajt a madám ellen, nem állok az utadba, de nekem nincs bajom vele! Én sem akarok itt maradni, sőt, igen gyorsan tovább kellene állnom és elindulni dél felé! De törvényes módon! Az a lókötő Eduárd is mondta, hogy valami szöktetésen gondolkozik…
– Eduárd… – morogta lemondóan a sül.
– Szerencsére úgy felvertem a tarifámat, hogy nem hinném, hogy a tartozásomat bárki ki tudná fizetni…
– De – felelte keserves hangon a herceg. – Hiszen mondtam, megloptuk ezt a Domonkost.
– Nocsak…! – pislogott Mocsi. – Én a helyetekben inkább megkeresném ezeket a farkasokat, lehet, nincs is semmi konkrét tervük a szöktetésre! Akkor többet tudnátok…!
– Ugyanúgy, ahogy elhitették velünk, hogy bekerülhetünk a bandájukba? És amikor legyőztük őket, és mégis fogolyként kellett távoznunk a temetőből…? – vágott vissza Tüskefog. – Meglátom, és azon nyomban kettévágom azt a semmirekellő alakot!
– Összpontosíts! – ragadta meg a mancsait a lány. – Az biztos, hogy a fele se igaz annak, mit Eduárd mond, de annyit tudok tőle, hogy közel jártunk ahhoz, hogy bekerüljünk a bandájukba, mert a vakondnak imponált a rátermettségünk!
– Az a baj, hogy ha ők meglátnak itt minket ahelyett, hogy a bányában raboskodnánk, nyomban feldobnak minket a vakond csatlósainak!
– Nem hinném. Eddig nem adtak okot arra, hogy kételkedjünk bennük.
– Túl sokat feltételezel róluk – csóválta meg a fejét a sül. – Ha belegondolsz, ez egy bűnbanda. Beijesztik a városlakókat egy ilyen fekete vésszel, közben pedig indokolatlanul jószágokat ölnek, rabolnak el az otthonaikból, akiket munkatáborba és kéjelgésre kényszerítenek!
– Nem azt mondtam, hogy jó fiúk, csak azt, hogy amit eddig nekünk mondtak, az nem volt hazugság!
– A fekete vész is egy ordas nagy hazugság!
– Az, hogy minket felvetetnek a bandájukba, sosem lett szó szerint megígérve! Beajánlottak bennünket, de nem garantálták, hogy be is juttatnak! Találkoztunk velük, elvittek minket a főnökükhöz, a vakond le akart minket tesztelni. Én is sérelmezem annak az eredményét, de te is láttad, hogy a csapatunkból nem mindenki kimondottan harcos! Attól félsz, hogy a farkasok beárulnak benneteket, miközben megszálltok a kikötő legnagyobb fogadójában!
– Ó, én nem félek, tudom róluk, hogy megtennék!
– Akkor találj ki valami mást! – vonta meg a vállait bosszúsan Mocsi. – Az biztos, hogy ha én szabadon járhatnék, megkérdezném őket, mi a tervük, mert lehet, hogy a két ötletből lehet gyúrni egy hasznosat! De ha nem értesz velem egyet, akkor csináljátok másképp!
– Nem értek egyet veled, de ha ez a kérésed…
– Nem ez a kérésem! A javaslatom! Előállhatsz jobb tervvel!
– Az én tervem az lett volna – sóhajtott Tüskefog -, hogy elvágjuk mindenkinek a torkát és kimenekítünk innen titeket vagy kifizetünk és úgy szökünk meg veletek a városból! És akkor mehetünk délnek, vagy amerre akarjátok!
– Az biztos, hogy nem akaszthatok a magam nyakába, és ezáltal a többiekébe is egy olyan körözést, mely egész Erdőmélyén a nyomunkban lenne. Nagyon lekötelez, hogy van annyi pénzed, amennyiből ki tudsz fizetni engem, de tudnod kell, hogy nem fogom tudni visszafizetni neked, legalábbis egy jó ideig – felelte Mocsi.- Ha a farkasokban nem bízol, nincs jobb ötletem.
– Ha neked nem büdös a kurválkodás, akkor maradj és dolgozd le, amennyit le kell dolgoznod! – fakadt ki keserűen a herceg, és érzete, hogy fogytán a türelme. – Nekem bántja az igazságérzetemet, hogy te arra vagy kényszerítve, hogy…! Ha neked ez nem baj, akkor mi megvárjuk veled a szomszéd épületben azt az egy hetet, vagy amennyi még hátra van belőle, aztán megy mindenki, amerre lát!
– Már majdnem ledolgoztam azt, amiért ideküldtek! Alig 20 érme van már csak, amivel a madámnak tartozok!
– Én itt most leteszem neked a 20 érmét, ha kell, és ha a madám elenged, jöhetsz velünk! – hajította keserűen az asztalra a pénzes erszényt a sül, majd csalódottan távozott.
***
Mocsi az erszényt szorongatva benyitott Fatima irodájába.
– Asszonyom, egy vendég kifizette a maradék összeget, amivel a nagyúrnak tartoztam, így ha asszonyom is úgy látja, hogy nincs több hátralékom, szeretném visszakapni a szabadságomat!
A farkas kíváncsian végigmérte őt.
– Egy személyes ügy délre szólít. Biztos asszonyom is tudja, milyen, amikor valakinek az ellensége súlyos károkat okozott! Rám is egy ilyen feladat vár. Bármilyen jól érzem is magam itt, fontos lenne, hogy útnak indulhassak. Nem tudom ígérni, hogy ide visszatérek, de számíthat rá, hogy a bordélyház nevét csak dicsérettel fogom emlegetni!
Fatima eltette az egyik fiókba a pénzt.
– Megvásároltad a szabadságodat, de még egy éjszakát maradnod kell! Meg kell vitatnom a távozásodat a méltóságos úrral!
– Megegyeztünk – bólintott Mocsi.
– Na és a kis barátnőd? Vele mi lesz?
– Az az igazság, hogy nem tudom, ő hogy dolgozott…
– Varrni nagyon szépen tud, de nem igazán illeszkedett be – csóválta meg a fejét a madám. – De ma volt két vendég, aki kimondottan őt kérte, és annyira elégedettek voltak vele, hogy hajlandóak voltak 50 érmét kifizetni érte, csak hogy kiváltsák őt a szolgasorból.
Miután elbocsátotta őt, a bordélyház többi örömlánya egyfajta búcsúünnepséget szervezett a két távozónak. Mocsi még mindig bosszús volt a süllel folytatott, parázs veszekedés miatt, ezért csak második intés után figyelt fel a csapos Beátára.
– Jól értettem, Alsólyuk felé fogsz akkor indulni? – kérdezte az.
– Az lenne a cél…
– Gesztenyéskertet nem ejtenéd útba? Leköteleznél, ha el tudnál vinni egy levelet az egyik ott élő rokonomnak, Hetisz néninek.
– Semmi akadálya!
– Nagyon örültem és köszönök minden segítséget!
Az ünneplés végeztével csomagjaikkal és fegyvereikkel ellátva, egy-egy bordélybeli, ajándék öltözékkel együtt Mocsi és Puszedli kilépett az ajtón. Az épülettel szemben Tüskefog, Retekszisz, Vidroviszki és Denisz már várta őket.
0 hozzászólás