Ebben a bejegyzésben olvashatjátok a baráti társaságunkkal szerepjáték során átélt kalandokat a karakterem szemszögéből. Fogadjátok szeretettel a 18. fejezetet! További információk itt: Irások, történetek.
~ 18. fejezet ~
Fekete csuklyások haladtak a rácsos kordé mellett, és Tüskefog hiába fülelt, egyikük hangja sem tűnt ismerősnek. Könnyed témákról beszéltek, és mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül dicsekedtek azzal, hogy az éjszaka folyamán legalább 18 jószágot eltettek láb alól, és a kuplerájba is sikerült 4-5 hölgyet keríteniük.
Hosszú, zötyögős úton haladtak, ami a kimerültség és sérülések miatt rettentő kellemetlen volt mindkettejük számára. A sül igyekezte egy maréknyi gyolcs ruha alá tömködésével csillapítani az egyik vágásából szivárgó vért, több-kevesebb sikerrel, az orvosi készlet megmaradó elemeivel pedig Retekszisz fájdalmán próbált enyhíteni.
– Kitartás, legények! – vetette oda az egyik mellettük ballagó őr. – Nemsokára odaérünk, és ott lesz majd orvosi segítség.
– Kérdés az, hogy kinek kell majd… – morogta a sül.
A menet élén a vakond és kísérete haladt, Tüskefog pedig azon töprengett, neki milyen szerepe lehet a történtekben. Útközben még pihenni is megálltak, ennyi és inni is kaptak, de többet nem árultak el nekik.
Délután volt, amikor megérkeztek egy bánya elé, melynek egyik járatán be is tolták a szekerüket. A környék teljesen ismeretlen volt számukra, abban sem voltak biztosak, hogy közigazgatásilag még a Lókötő Kikötő területén voltak-e. Odabenn lifttel szállították őket egy orvosi szobába. Egy ürge vizsgálta meg őket és látta el a sebeiket, ápolói megmosdatták és tiszta kezeslábasba öltöztették őket. A gyógyító balzsamtól és főzetektől hamar elálmosodtak és el is aludtak, mikor újra magukhoz tértek, egyik mancsukkal az ágynak bilincselve ébredtek fel. Egy farkas őr a szoba túloldalán üldögélt, és épp szunyókált.
Reteksziszt a jelek szerint annyira megdöbbentette, hogy tiszta lett, és minden felszerelésüket elvették, hogy teljesen sápatag volt az ábrázata. Üresen meredt maga elé.
Tüskefog azon töprengett, hogyan szabadulhatnának ebből a helyzetből. Nem volt hozzászokva ahhoz, hogy megkötözzék, ezért ha már győzelme ellenére ilyen aljas módon megfosztották a szabadságától, eldöntötte, nem fogja megkönnyíteni számukra a helyzetüket. Felült, és hozzávágta a párnáját az őrhöz.
– Ébredj, kutya!
A farkas megdörzsölte a szemeit, és végigmérte őket.
– Csak nem felébredtek a hölgyek? Kipihenték magukat? 3 napig aludtak, mint a tej!
– Na hozzál gyorsan valamit enni! – sürgette a sül.
– Majd ha szépen kéred!
– Hát arra várhatsz…
– Akkor éhen maradsz!
– Azzal te jársz rosszul… – dőlt hátra a herceg az ágyán, fejét a mancsaira támasztva, és kíváncsian fürkészte a helyiséget, annak mennyezetét. – Valami oka csak volt annak, hogy idehoztatok és meggyógyítottatok… Ha éhen döglünk, az csak nektek lesz rossz.
– Ó, a bányába kellenek az ilyen vitéz legények! – felelte huncut vigyorral a farkas. – Majd betörünk! A főni megmondta, hogy jók vagytok harcosnak, de még jobbak lesztek munkásnak!
– Látszik, hogy a te főnöködnek fogalma sincs arról, mit jelent egy jó harcos…
Az őr kényelmesen előszedte a pipáját, megtömte dohánnyal, és rágyújtott, mintha mi sem lett volna ennél természetesebb.
– Látod, milyen jó dolgunk van itt? – fordult Tüskefog hallgatag társához. – Megfürdetnek, megetetnek, megitatnak, meggyógyítanak, alszunk, és még fizetni se kell érte. Vettük itt feleslegesen a gyógyító italokat…!
– Hagyjál békén a hülyeségeiddel…! – ripakodott rá a repülőmókus. – Tudod, kit fürdessenek…!
– A bányában lesz korom! Ott majd újra összekoszolhatod magad!
A tétlenség azonban csak fokozta Retekszisz zaklatottságát. Ahogy csipkelődve oda-odaszúrtak a farkasnak, lassan telt az idő. Az őr elővett egy szendvicset, és jóízűen lakmározni kezdett belőle. Tüskefog orra azonnal szimatot fogott, ahogy kibontotta azt: megérezte benne egy fajtársának megsütött húsát, amitől még inkább gyűlölet ébredt a szívében a hely és annak személyzete iránt. Mélységesen felháborította, aminek tanúja volt. Hatalmasat krákogott, és köpött egyet az őr felé.
Nem tudták követni az idő múlását, de a kintről beszűrődő hangok alapján felélénkült a bánya, mozgolódni kezdtek annak foglyai és dolgozói. Kisvártatva 3 kopogás hangja hallatszott az ajtó felől. A farkas 2-t visszakopogott, mire az ajtó kinyílt.
– Érdekes… – gondolta Tüskefog. – Biztos nem véletlen, hogy ilyen kimérten, jól hallhatóan jeleznek egymásnak. Vajon mit jelenthet?
Egy új őr lépett be, egy gyógyító nyúlasszonyság társaságában, aki egy nehéz táskát cipelt, az illatok és aromák alapján, mely körüllengte őt, tele gyógyfüvekkel és egyéb készítményekkel. Szelíd teremtésnek tűnt, a herceg nem is értette, mit kereshet itt, és miért közösködhet ezekkel a haramiákkal. Ez csak még inkább feldühítette őt, és bántotta az igazságérzetét.
A leköpött őr vidáman távozott, átadva a váltásnak a terepet.
A nyúl először Reteksziszhez lépett, a katona pedig szorosan a nyomában haladt, mintha személyes testőre lett volna, aki kész akár az életét is feláldozni érte. Megvizsgálta a repülőmókust.
– Van még szükséged gyógyitalra? – kérdezte tőle.
– Ez kínzás! Órák óta fenn vagyok és nem csinálhattam semmit! – panaszkodott Retekszisz.
– Ha ilyen jól vagy, megengedem, hogy beállj dolgozni! – mosolyodott el a gyógyító.
A nyúl figyelme a sülre terelődött, odalépett hozzá, és ellenőrizte az ő sebeit is. Kedvesen kérdezgette az állapotáról, és hogy kaptak-e már enni.
– Enni még nem, de itt – mutatott a sebe környékére -… itt egy kicsit fáj még!
Az asszonyság már nyitotta is a táskáját, hogy egy gyógyító balzsamot kenjen rá. Ahogy azonban közelebb hajolt, a herceg villámgyorsan előrántotta egy tüskéjét, szabad karjával azonnal fojtó szorításba fonta a nyúl nyakát, és torkának szegezte rögtönzött fegyverét.
– És akkor most elengedtek minket minden fegyverrel, minden páncéllal! – adta ki a parancsot az őrnek. – Különben megszúrom!
A katona előrántotta a rövidkardját, és gondolkodás nélkül hasba szúrta a sült. Csillapíthatatlan fájdalom hasított Tüskefog testébe. Minden porcikája görcsbe rándult, egy pillanatra, de igyekezte megőrizni elméje tisztaságát és nem elveszteni azonnal az eszméletét.
Féktelen düh kelt életre a bensőjében.
– Nem elég, hogy azokkal az átkozott farkasokkal akartunk kokettálni, és követtük az utasításukat…! Legyőztem azt a koszos borzot a párbajban, és mégis láncra vertek és ide hurcoltak! – fortyogott magában. – Megeszik a fajtársaimat a szemem láttára, kikötözve tartanak, és rabszolgamunkára akarnak kárhoztatni! Engem! Hát ezt még megemlegetitek!
Megremegett a tüskét tartó karja, és beledöfte azt a nyúlasszony torkába. A gyógyító hörögve visított, vére bugyogva ömlött elő a sebéből, és azonnal a földre hanyatlott volna, ha testőre nem kapja el. Leültette, majd egy fali rekeszből egy második bilincset is előkotort, amivel így a sül másik mancsát is ki tudta kötni, a lábait pedig kötéllel erősítette az ágykerethez.
– Csak… csak egy nyomókötést tegyél rá…! – pihegett a nyúl a hasi, szúrt seb láttán.
Az őr azonban rá se hederített, nyomban az ajtóhoz lépett, és 2-t kopogott rajta. Válaszként 3 kopogás érkezett, majd leváltotta őt egy morózus vakond, ahogy kikísérte a gyógyítót.
– Érdekes… – gondolta újra Tüskefog, a delírium és józanság között egyensúlyozva. – Ha nincs baj, bentről 3-at kopognak… ha baj van, 2-t… Ez még később hasznos lehet…!
Nem tudta, mennyire lehet súlyos a sérülése, milyen mélyre hatolt benne a kard, és hogy sértett-e az meg fontos szerveket, vagy tüskéi és bundája felfogtak valamennyit a szúrásból. Érezte azonban, hogy hideg veríték borítja a testét, és egyre jobban gyengült.
– Ezt most miért kellett? – nyögte Retekszisz, látva, hogy róla teljesen elfelejtkeztek, és megint itt hagyták, tétlenségre kárhoztatva.
– Mert én nem vagyok fogoly… – felelte erőtlenül Tüskefog.
Órákon át feküdtek csendben, a herceg pedig érezte, hogy egyre több vért veszít és egyre gyengébb. Nemcsak ettől fogyott azonban az ereje, hanem a táplálék hiányától is.
3, jellegzetes koppanásra lettek figyelmesek az ajtón, melyre a vakond 2 kopogtatással válaszolt. Két őr lépett be, tálcákat tartva, az egyiken élelemmel, a másikon gyógykészítményekkel. A repülőmókus kapott egy szendvicset, és csendben nézte, ahogy ellátták társa sérülését. A sül végtagjait továbbra sem oldozták el, etetni is saját kezükből etették a katonák.
Miután végeztek, Reteksziszt eloldozták, és magukkal vitték dolgozni, Tüskefog pedig a kimerültségtől elvesztette az eszméletét.
***
Kedveszegetten és nem kevésbé idegesen követte a kis repülőmókus a fegyveres őrt, Piszeorrú Paszkált, aki kísérte. Homályos, de lámpásokkal valamelyest megvilágított folyosókon vezette, majd egy tárnalifttel egy másik szintre vitte őt. A hím furcsán méregette a magába forduló, olykor fura színekben pompázó rabot, és egyértelművé vált előtte, hogy az nem férfi, és eredendően nem a bányába való lett volna.
– Nesze! – nyomott a kezébe egy szúette, rozoga csákányt. – Menj dolgozni! – sandított rá, kételkedve abban, hogy a fogoly alkalmas lesz arra. – Irány a Kettes!
Reteksziszt egy folyosó felé lökték, ahol több rab is munkálkodott rajta kívül. Amennyire a feladatuk engedte, kedélyesen cseverésztek egymással, és nem úgy tűnt, mintha különösebben megviselte volna őket a tény, hogy kényszermunkát kell végezniük. A repülőmókus próbálta lepattant kövekkel kiékelni a csákány fejét, hogy az stabilabb legyen, de szinte használhatatlannak tűnt. Hiába mutatták meg neki, mit kell majd csinálnia, az eszköz újra és újra cserben hagyta.
– Látom, igencsak hitvány csákányt kaptál – mérte őt végig egy poros képű vidra.
Felmutatta a sajátját, ami sokkal jobb állapotban volt.
– Eleinte az enyém is ócska volt, de engedték, hogy megjavítsam. Lehet, neked is kérned kellene.
– Olyat lehet?
– Szinte mindent! – legyintett a vidra. – A 12 őr között van 4, akivel egész jól szót lehet érteni.
– Te hogy kerültél ide?
– Bevallom… némi lopásba keveredtünk – pillantott nyest társára, aki mellette kaparta a falat a csákánnyal. – Ezért 2 hét kényszermunkára ítéltek bennünket. Ugye, Denisz? – biccentett barátja felé. – Te meddig leszel itt?
– Nem tudom… – vallotta be Retekszisz. – Harcolnunk kellett… aztán magyarázat nélkül idehoztak bennünket…
– Nos… – töprengett a vidra -, én is jobban szeretem, ha inkább építenem kell valamit, mint hogy naphosszat itt kaparjunk… Azaz… itt főként éjszaka megy a munka, nappal mindenki alszik. Vidrovszki vagyok.
– Retekszisz – mutatkozott be a repülőmókus is.
– Csináltasd meg ezt a csákányt, Retekszisz! – intett a vidra az őket felügyelő, két őr felé.
A lány bátortalanul közelebb lépett hozzájuk, és előadta kérését. Paszkál és társa, a hasonlóan együgyű Ulrik egy szerszámraktárhoz vezette őt, ahol közel egy órán keresztül javítgatta a csákányt, míg az végre elfogadható állapotba nem került. Amikor visszakísérték a többi rabhoz, igyekezte megjegyezni az útvonalat, annak jellegzetességeit vagy elágazásait.
– Azért nem olyan rossz itt – mondta egy idő után a vidra.
– És ha letelt a büntetés, vissza lehet jönni őrnek is – tette hozzá Paszkál. – Bár inkább a pihenőidőre lettünk volna beosztva! – sóhajtotta. – Úgy tudom, ma kártyapartit terveznek, akik ügyeletben maradnak.
– Ó! – nyögte Vidrovszki.
– Legutóbb is mindenkit jól elvertél. Ha gondolod, most is becsatlakozhattok – pillantott az őr Deniszre is.
A műszak végén összegyűjtötték őket, elvették szerszámaikat, és elvezették őket a tárnalifttel egy alsóbb szintre. Nagyjából húsz munkás tartózkodott összesen a bányában, dolguk végeztével megtisztálkodhattak és elfogyaszthatták a vacsorájukat.
– Aztán egyedül kerültél ide? – kérdezte a vidra.
– Nem, a társam még mindig a betegszobában van – felelte Retekszisz.
– Nocsak! Valami nagy baja van?
– Igen, a fejével… Állandóan harcolni akar.
A pihenőidőre és az az alatti kártyapartira két vakond őr jelentkezett.
– Az egyik Guszti, a simlis smasszer, a másik Albert, az albínó bajvívó – kommentálta a dolgot Vidrovszki. – Kiváló ellenfelek! – kacsintott a repülőmókusra. – A többiek a pihenőidő alatt alszanak. Bányaszintenként ketten vannak csak ébren.
A kötelező takarodó során mindenkire rázárták a szállás ajtaját, de őket szabadon hagyták: az őrök pihenőhelyiségébe mehettek velük kártyázni. Kellemes hangulatban telt az idő, még szabadrévi szabadserrel is megkínálták őket. Retekszisz elsírta bánatát, hogy az Enyveskezű Eduárd bandájával való ismeretség hogy juttatta őt és társát e bánya mélyére.
– Ó, hát pedig vele jól ki lehet jönni! – legyintett Albert. – A főnit is biztos ki lehet engesztelni valahogy. Vagy megszöktök ti is, ahogy előttetek már oly sokan – tette hozzá, némileg meggondolatlanul.
Vidrovszki szeme felcsillant, és apró pillantást váltott Denisszel.
– És azt hogy csinálták?
– Ki lehet innen slisszanni! – felelte Guszti. – Nem minden őrnek van olyan éles szeme!
– Mi is rabokként kezdtük! Aztán visszajöttünk őrködni.
– És az hogy sikerült?
– Mindenkitől összeszedtünk egy kulcsot, aztán azokkal végül meglógtunk.
Vidrovszki elraktározta azt információt.
– És te? Téged most látunk itt először – kérdezte Albert Retekszisz láttán.
– A társam még mindig a gyengélkedőben van…
– Ó, róla hallottunk! Csúnyán megsebesítette a gyógyító nyúlasszonyságot!
– Felépült már azóta?
– Mi be nem mentünk hozzá! – tiltakozott a két vakond. – Kulcsunk sincs ahhoz a zárkához!
Megtudták, hogy a rabok felszerelése egy külön helyiségbe van elzárva, amit a kényszermunka idejének leteltekor mindenki visszakap. Retekszisz sopánkodott, amiért mindenféle karbantartó és zárnyitó felszerelését elvették tőle az odakerülésük idejére, és attól tartott, azok illetéktelenek kezébe kerülnek majd.
Minél inkább sikerült leitatniuk az őröket, annál több hasznos információt kotyogtak el azok nekik. Két kulcsot is sikerült elnyerniük, és amikor elbúcsúztak tőlük, hogy visszatérjenek aludni, úgy döntöttek, inkább felfedezőútra indulnak, hogy megnézzék, melléjük szegődik-e a szerencse.


0 hozzászólás