Ebben a bejegyzésben baráti társaságunk M.A.G.U.S. világában játszódó szerepjátékának kalandjait olvashatjátok a karakterem szemszögéből. Fogadjátok szeretettel az 29. fejezetet! További információk itt: Irások, történetek.

Jelen fejezetben Aria nevű játékosunk mesélt egy amolyan független, szórakoztató mellékküldetést, mely ugyanazokkal a karakterekkel és körülményekkel, helyszínekkel dolgozik.

~ 29. fejezet ~

A kalandorok következő feladatuk helyszínére érkezve felnéztek megbízójuk boltjának cégérére. A nyomor- és a kereskedőnegyed határán álló épület homlokzatán a nyikorogva himbálózó fatáblán halmokban álló sajtokat láttak egy tálon felszolgálva, alatta pedig a bolt nevét: Aromás Szelek.

A két félelf elfintorodott, mert már ahogy résnyire kinyílt az ajtó, érzékeny szaglásuk megsínylette a különböző, érlelt sajtok jellegzetes bűzét.

– Ez undorító! – motyogta Akia, és még az orrát is befogta.

– Felfordul a gyomrom… – nyögte Éla is.

Odabenn fehércselédek kavargatták a tálakban, hordókban az alapanyagokat, a pult mögött egy alacsony, köpcös, bajszos férfi állt, fehér köpenyben. Mosolyogva biccentett, ahogy észrevette őket.

– Gazduramhoz van-e szerencsénk? – kérdezte Akia.

– Adjon Isten jó napot, igen! Én vagyok ennek a kis boltnak a vezetője! Mit adhatok? Nagyon finom sajtjaink vannak ám!

A félelf bemutatkozott és elmondta, mi járatban vannak. Meglepetésükre a férfi hevesen tiltakozni kezdett, ahogy az állítólagos kártevőkre terelődött a szó.

– Ez egy tiszta, rendes hely! Ugye, asszonyok?

– Így van, nagyuram! – helyeseltek a nők kórusban.

– Na és macskája van?

– Nincs macska, mi nem tartunk ilyet!

– Na látja, ez itt a baj! – vágta rá Akia. – Ezért vannak kártevői!

– Köztünk legyen mondva, ha lenne macskája, valószínűleg bele is szarna a lisztbe… – nézett körbe Ashata.

– Nem is szeretnek a macskák errefelé jönni, bántja az orrukat a szag – tette hozzá a gazda.

– Meg tudom érteni őket… – fanyalgott Éla.

– Nem is láttam még errefelé ilyen tisztátalan jószágot.

– Nos, akkor mondja el, kérem, mi a probléma! – faggatózott továbbra is Akia.

Mikor látta, hogy a férfi idegesen tördeli a kezeit, és kunkori bajszával babrál, Éla megpróbált hatni rá.

– Diszkréten fogjuk kezelni a történteket.

– Az ég küldte ide magukat! – hálálkodott a gazda. – Ilyen… „aprólábas” problémám akadt… – kezdte burkoltan.

A sarok felé mutatott, ahol egy nagy, földbe nyíló, kétszárnyú faajtót vettek észre. Ahogy feléje terelte őket, hosszasan áradozott a boltocska múltjáról, hogy még az apjától örökölte, így a vérében volt a sajtkészítés mestersége. Nem győzött hálálkodni a Kereskedők és Kalandorok céhének, amiért képesek voltak ilyen csinos kisasszonyokat a segítségére küldeni, mikor ő tulajdonképpen csak néhány guriga, illatos sajttal tudott hozzájárulni a későbbi lakomához.

– Szóval ide van bezárva a „probléma”? – kérdezte Éla, ahogy leguggolt és szemügyre vette az ajtót.

– Hát, bezárva… – legyintett a férfi. – Jönnek-mennek…

– Vannak járataik, üregeik?

– Csapdát nem használ ellenük?

– Nem én! Már így is becsapva érzem magam, amiért megjelentek nálam. Eddig itt ilyesmi nem fordult elő…!

– Lányok, ti jobban értetek a növényekhez – pillantott az amazon Leórára és Élára -, de én úgy tudom, vannak bizonyos növények, melyeknek a szaga távol tartja a patkányokat. A menta is ilyen például.

– Mentám az nincsen!

– Akkor vegyen, és tegye ki! – utasította Akia.

A gazda egy zsírpapírra kusza ákombákomokkal felvéste a fűszernövény nevét.

– Szóval vegyek mentát. És tegyem bele a sajtba?

– Nem, csak tegye ki a boltban!

– Lehetőleg az épületnek minél több pontján – tette hozzá Éla.

– Látjátok, asszonyok? Én mindig is mondtam, hogy ti többet értek nálunk, mert ti mindenhez értetek! – fordult a cselédekhez.

– Így van, jó uram! Így van! – zengték azok ismét kórusban.

A lányok nem sokszor látták eddig Ashatát mosolyogni, de a férfi dicshimnusza hallatán elégedett vigyor telepedett az ajkaira.

A gazda több sajtból is vágott nekik kóstolót, és igazán lelkes megbízónak tűnt.

– Ide visszajövünk majd néha sajtozni – jegyezte meg kuncogva Éla.

– Mindig ilyen gyönyörű vevőim legyenek! – áradozott a férfi.

– Menjünk le, nézzük meg, mivel van dolgunk! – ajánlotta az amazon.

A gazda felnyitotta az ajtó szárnyait, a kalandorok pedig 1-1 gyertyával leballagtak a lépcsőn. Egy közepes méretű, egyenes, 100 méter hosszú, enyhén lejtő folyosószerűség fogadta őket, melynek mindkét oldalán fából ácsolt polcok húzódtak, rajtuk különböző sajtkülönlegességekkel. A földön megtermett, kövér patkányok szaladgáltak a lábaik közt, távol pedig apró, világító szemek csillantak a sötétségben.

– Fúj…! – fintorgott Éla.

– Potkányok…

– Az utcában a hentesnél ezekért a jószágokért fizetnek ám! Lábanként 3 rezet adnak! – kiáltotta utánuk a gazda.

– Ki ellene füstölni őket innen… – ropogtatta meg az ujjait Tíra. – Odafent pedig követhetnénk a füst nyomát, és láthatnánk, hová vezetnek az üregeik.

– De az nem tenne kárt a sajtokban?

– Mi lenne, ha mindenki 1-1 köteg gyógyfüvet gyújtana meg? Annak legalább az illata se lenne büdös, és azzal is el tudnánk űzni ezeket a dögöket. Az a sajtokban se tenne kárt.

Leóra és Éla a táskáikban cipelt készleteikből szívesen felajánlottak mindenkinek 1-1 maroknyi gyógynövényt, bár a paplovag iszonyodva kerülgette a patkányokat a lába alatt. Az állatok a megzavarodtak a növények szagától, és a kalandorok ellen fordultak. Amennyire a szűk folyosó engedte, fegyvert rántottak, és harcra készen várták a kártevőket.

Míg a többiek kézi fegyvereket ragadtak, Tíra lángdarazsakat idézett meg, hogy azok végezzék el helyette a munkát. 25 lény nézett farkasszemet velük, a polcokról itt-ott rájuk is ugrottak, de a ruháik, páncéljaik megvédték a lányokat attól, hogy megharapják őket. Tíra darazsai gyorsan és hatékonyan leterítették nemcsak a mágusleány ellenfeleit, a többiek megmaradó patkányait, nagyobb felfordulás vagy vérontás nélkül.

Éla felszaladt a lépcsőn a gazdához, hogy kérjen tőle egy olyan zsákot, amire már nincs szüksége, és amibe összegyűjthették a tetemeket. A férfi hálásan kísérte le őt vissza, a többiek pedig addig feltérképezték a folyosót annak reményében, hátha megtalálják a patkányok járatait. A pince végében egyetlen lyukat találtak, ahonnan előmászhattak.

– Ezt kell majd szépen betömnie! – adta ki az utasításokat Ashata.

– Azt hiszem, tudom, hogy keletkezhetett – felelte a gazda egykedvűen. – Nemrég építkezés volt az utcában, és a szomszéd háznak is van pincéje, szerintem onnan omolhatott be valami… Köszönöm, hogy megtalálták! Keresek egy mesterembert, aki majd kijavítja.

Búcsúzóul mindannyiuknak a kezébe nyomott egy-egy darab sajtot, és a megbízólevelet is aláírta nekik.

– Hadd írjak néhány dicsérő szót is a levélhez! Amiért ilyen rátermettek voltak, fel fogom terjeszteni, hogy a „kártevőirtó” címet mindig magukon viselhessék!

– Messzire hírét visszük ennek a remek kereskedésnek!

– Csak nyugodtan, kedveskéim! – vágta rá a férfi lelkesen. – Ha kell, házhoz szállítást is vállalok!

– Majd szólunk az érdekében a Vidám Sírásóban! – vigyorgott Éla.

– Őket ismerem! Igazán remek kis családi fogadó!

Miután elköszöntek tőle, leadták a hentesnél a patkányok tetemeit, melyért 300 rezet kaptak.

– Nem tudom, kinek lesz gusztusa ahhoz, hogy ezt megegye… – gondolta a félfelf. – De legalább szerzetünk egy kis pénzt.

Ezt követően útnak indultak az Arcus-család városon kívül elterülő birtoka, azon belül is a Pitypangos dűlő felé. Másfél órányi, kellemes sétát követően érkeztek meg a helyszínre. Szántóföldek, aranyló búzával bevetett lankánk mellett haladtak el, és a tanyavilág intézőjét kellett megkeresniük. Az udvaron egy bögyös asszonyság épp egy férfiember szennyes alsóneműjének mosásával foglalatoskodott, ezért Leóra magára vállalta a feladatot, hogy bemutatkozzon neki.

– Adjon Isten jó napot, kisnagysád! – felelte a nő.

Kedélyesen útbaigazította őket, és hamar meg is találták így szigorú tekintetű urát. Miután kiosztotta a parasztoknak a munkát, félrehívta őket, és bizalmasan beavatta a részletekbe.

– Minden azzal kezdődött, hogy a munkások hangos vonyításokra lettek figyelmesek – mesélte. – Arról számoltak be, hogy nagy testű, félelmetes szörnykutyák kergetik meg őket, de én nem hiszek az ilyesmiben. Szerintem csak nem akarnak dolgozni. Annak rendje és módja szerint jelentettem a történteket az uramnak. Az igazat megvallva nem is gondoltam volna, hogy ilyen hamar bárkit kiküldenek emiatt… De ha már itt vannak, tegyék hasznossá magukat!

Egy fiatal favágóhoz vezette őket, akit Jacob néven mutatott be nekik, és akitől többet is megtudhatnak a szóbeszédből. A fiatalember egy fa alatt üldögélt, és látszott, hogy aznap még nem sokat dolgozott.

– Ha megtudnak valamit, jelentsék nekem! – utasította őket az intéző.

A lányok összenéztek.

– Dologtalan semmirekellőnek tűnik… – állapította meg Ashata. – Szóra kell bírni valahogy, hogy mit látott!

– Majd az Igaz Szó segít ebben – ajánlotta Leóra, ahogy megidézte a varázslatot, melynek köszönhetően a megbűvölt személy képtelen volt hazudni. – Szép jó napot, fiam! – köszönt rá erélyesen.

Az ifjú ugrott egyet ijedtében, majd dadogva üdvözölte őket.

– J-jó napot a kegyelmes asszonyoknak! – felelte lesütött szemekkel.

– Hallottuk, hogy te találkoztál ezekkel a fenevadakkal a Pitypangos dűlőnél.

– Ú-ú-ú-úgy volt! Igen, igen, hallottam, és meg lettem kergetve! Kutyák voltak, ku-ku-kutyavilág ez, kérem! Kutyavilág!

A kalandorok hangosan elkezdtek röhögni, Leóra kénytelen volt leguggolni, annyira kacagott.

– És milyen kutyák kergettek meg, fiam?

– Na-na-nagyok voltak, kérem szépen alássan, na-na-nagy kutyák voltak! Hangosak voltak, forgott a szemük, mint a motolla… olyan ordas… ez… ez olyan tegnap reggel – magyarázta zavarodottan a favágó. – Én jelentettem, mert én jó munkaerő vagyok.

– És mások is hallották ezt rajtad kívül?

– Hallották! Már egy hete úgy jövünk munkába, hogy hu-hu-húhognak ezek a kutyák! – adta elő teljes átéléssel.

– Állatismeretből jeles… – jegyezte meg Tíra.

– Tapasztaltál-e valami furcsaságot? – kérdezte Leóra a könnyeit törölgetve.

– A legnagyobb furcsaság, hogy ez eddig életben maradt… – motyogta Akia.

– Fu-fu-futkosott a hideg a hátamon! Ilyen hangot adott ki! – mondta az ifjú, és hatalmasat vonyított előttük, aminek hallatán még hangosabban elkezdtek nevetni.

– Jól van… – intett Leóra. – Rajta leszünk az ügyön!

Megmutatta számukra az irányt a dűlő felé, a lányok pedig útnak is indultak. Az utat fasor szegezte, azok lábainál sűrű pitypangos húzódott.

Ashata állatok nyomát kereste, de nem talált semmit, Leóra és Akia azonban már szerencsésebb volt, a paplovag pedig bele is lépett az egyik friss ürülékébe.

– Megjelölték a területüket – szimatolta ki a vizeletük szagát Akia. – Jó nyomon vagyunk!

Éla odahajolt az egyik fához, melyet félelf társa felderített, megérintette annak törzsét, és egy jókora, megtermett állat képe villant fel előtte. Nagyobbnak tűnt, mint egy hétköznapi, háznál tartott kutya, és hosszabbak voltak a fogai is.

– Nem láttam még ilyeneket – írta körül azokat a többieknek.

– Ez valami vadkutya lehet… a házi kutyának valami vadon élő, vagy kimondottan harcászati célra tenyésztett változata.

– Valamit ki kellene véreztetnünk, hogy azt szétkenjük itt és idecsaljuk őket… – töprengett Akia.

– Oda kellene, ahova pisilt, mert ez azt jelentené, hogy ide visszajárnak… – ajánlotta Éla.

Akia visszaszaladt a majorsághoz, ahol egy szárnyas nyakát elvágták neki, egy tálkában pedig magával hozta a vért.

A távolból kutyavonyítást lehetett hallani.

– Érdemes lenne felmászni a fákra – tanakodtak. – Oda nem tudnak utánunk jönni.

– Vagy elbújni mélyen a sűrű bokrok közt.

– Az út két oldalán, egymással szemben – bólintott Éla. – Íjat fel! – pillantott Akiára.

– Ha pedig lőttetek, huhogással jelezhettek nekünk, akik távolabb vagyunk, hogy előjöhetünk és támadhatunk.

Biztos távolságra Tíra is felkapaszkodott az egyik fára, hogy a két íjász félelf mellett tűzvarázslataival támadhassa a bestiákat.

– Hamvasztó Tekintet! – idézte meg a varázslatot a lány, ahogy az állatok több hullámban megjelentek, és feléjük rohantak.

A lények, melyek az igézet hatósugarába értek, perzselő lángokban törtek ki.

A talajon harcoló paplovagok és az amazon lendületes csapásokkal szálltak szembe a vadkutyákkal. Az ebek vadul ugráltak azok körül a fatörzsek körül, melyek lombjai közt a félelfek és Tíra kapaszkodtak, de alig-alig érték el őket. Feljebb húzták lelógó köpenyeiket, nehogy azokkal esetleg lerántsák őket a magasból.

– Hát ezek meg mit művelnek? – kérdezte Éla csodálkozva, ahogy az egyik állat Tíra alatt rázuhant a másikra, majd dühükben egymás ellen fordultak, és kegyetlenül marcangolni kezdték egymást.

– Nem tudom, de ez nekünk csak jól jön – nevetett Akia.

Komolyabb sérülés nélkül sikerült 48 állatot leteríteniük, aki pedig a saját támadóival végzett, az besegített a többieknek. Egyedül Leórán fogott ki az egyikük, mélyet mart rajta, de a paplovag azt is hamar legyőzte. Elégedetten szemlélték a pusztítást a küzdelem végeztével.

– Ennek az egész vérvonala felsikított – nézte Éla büszkén az egyik különösen brutális találatát.

– Van jó néhány ájult köztük – állapította meg Akia. – Azokat eladhatnánk harci állatnak az Arénába, szerintem jó pénzt kaphatnánk értük.

– Nézzük meg, van-e köztük csecses, hátha vannak kicsinyeik az alomban! – javasolta Ashata.

– Veled megyek, segítek! – ajánlotta Éla.

A két lány igyekezte követni az állatok érkezésének nyomát, és kisvártatva egy alomra bukkantak, melyben három kiskutya nyüszörgött.

Éla eközben egy frissen kiásott gödröt talált, melyre földhalom volt kaparva. Egy vastagabb bottal piszkálni kezdte, azonban ijedten hátrahőkölt, mikor egy emberi kéz fordult ki a földből. Körbeásta a formáját, és ahogy lekaparta róla a homokot, egy elhunyt fiatalember testére bukkant. Egyszerű, elegáns ruhákat viselt, az ujjain gyűrűket lehetett látni. A test még nem indult oszlásnak, a jelek szerint nem rég feküdhetett ott.

– Fúj…! – fordult el undorodva, ahogy látta, hogy a belső szervei szét voltak marcangolva.

A zsebeit óvatosan kiforgatta, hátha talál nála valami okmányt, mely alapján azonosítható lehet. Az egyikben egy míves butykosüvegre bukkant, a másikban egy rézkarcra.

– Ez Ayshani kisasszony… – állapította meg, ahogy felismerte a szépséges úrnő arcképét.

Lehúzta a férfi ujjáról a pecsétgyűrűjét.

– Ezzel talán könnyebben tudják azonosítani… – gondolta.

Mást nem talált a közelében, ezért miután szólt a többieknek a felfedezéséről, visszatemette a holttestet, megjelölte annak helyzetét egy vastagabb bottal, hogy ha a hozzátartozói eljönnének érte, hogy a városban illően eltemethessék, legyen módjuk megtalálni.

– Nem szeretnél neki dartonita temetést szervezni? – kérdezte lelkesen Aria. – Alig várom, hogy egy ilyet egyszer levezényelhessek!

– Azt hiszem, nem az én tisztem eldönteni, hogy temessék el – felelte a félelf mosolyogva.

Leóra eközben elszaladt az intézőért, hogy megmutassa neki a leölt falkát, a férfi pedig hüledezve csóválta a fejét. Akia kért tőle egy szekeret lóval, hogy elszállíthassák az ájult lényeket, és azok ne okozhassanak több gondot nekik.

– Micsoda rémségek! Még szerencse, hogy nem kaptak el senkit!

– Az az igazság… – felelte Éla -, hogy valakit sajnos mégis elragadtak. Rábukkantunk egy holttestre.

Odavezették az intézőt a rögtönzött sírhoz, ahol az rögtön felismerte benne a szomszéd gazdaság helytartójának a fiát.

– Azt hittük, megszökött valami menyecskével! Hű, mekkora botrány lesz ebből…! – kapott a fejéhez.

Időközben megérkezett a szekér, melyre felpakoltak 24 ájult, de még hasznosítható felnőtt példányt szájánál-mancsánál összekötözve, Ashata pedig egy zsákba belecsomagolta a kiskutyákat is. Megkapták az irományt, mely igazolta, hogy teljesítették a küldetést.

– Visszavigyük az állatokat a városba most, vagy előbb tudjuk le a madárijesztős feladatot? – kérdezte Akia.

– Túl messze van innen az aréna, még kocsiháton is – felelte Leóra, ahogy vetettek egy pillantást a térképre. – Előbb intézzük el azokat a madarakat, és utána leadunk mindent!

Megindultak hát az utolsó, városfalon kívüli küldetés helyszíne felé. Éla elővette a megbízólevelet, és a többiek újra elolvasták annak részleteit.

– Ezek halálvarjaknak tűnnek… – állapította meg Aria.

– Akkor azok Darton szent madarai, nem igaz?

– De ezek roppant idegesítő lények, a kutyának se kellenek…

– Keressük meg ezt a Kukor urat, az intézőt!

Egy vízhordó fiatalasszonytól kértek útbaigazítást, aki elmondta, hogy ő maga is hallott a madarak keltette veszélyről.

– Kukor Ékol úr az, akit keresnek, de ha szükséges, a neje, Kukor Icza asszony is segíteni tud majd. Ékol úr kinn van a parasztokkal. A fiúk, Ikú kinn szöcskézik valahol a mezőkön…

A lányok vigyorogva összenéztek. Továbbhaladva látták, hogy a környék inkább állattenyésztéssel és fakitermeléssel járult hozzá Tilemaer ellátásához, semmint mezőgazdasággal. A munkásemberek közt hamar megtalálták az intézőt, aki a jelek szerint maga is segített a feladatok elvégzésében. Éla, mint a megbízás tulajdonosa illően bemutatkozott neki, és már épp azt kezdte kifejteni, mi járatban vannak, mikor megérezte magán a férfi furcsa, távolságtartó pillantását, amivel az a hosszúkás füleit vizslatta.

Éla felvonta a szemöldökét, és megrebegtette a füleit, hogy még inkább zavarba hozza Ékol urat, amiért így bámulta, ennek ellenére igyekezett tisztességes vágottfülűnek mutatkozni.

– Igazán hálás vagyok, amiért eljöttek! – mondta végül az intéző. – Ezen a környéken mi az erdőből élünk, de a madarak felbukkanása óta a munkásaink félnek beljebb merészkedni – panaszolta. – Ezek a lények… figyelnek minket!

– Intelligens madarak volnának?

A lányok elnéztek abba az irányba, ahol a madarak most is köröztek a levegőben, és valóban szokatlannak tűntek méreteik és pirosan világító szemeik miatt.

– Felnőttekre egyelőre még nem támadtak, de mintha a gyerekeinket kiszemelték volna maguknak – folytatta Ékol úr. – Macskákat, tyúkokat viszont már elragadtak, és a kisebb, vadon élő állatokat is kegyetlenül széjjelcsipkedik és megisszák a vérüket.

– Jól hangzik…

– De a legrosszabb, hogy mikor bementünk a városba a hercegi esküvőre, mintha tudták volna, hogy nem lesz itt senki, és az egész udvarunkat feldúlták!

– Látsz rajtuk valamit? – fordult Éla a tűzmágus leány felé, de Tíra nem vette észre rajtuk mágia nyomait.

– Ezeket a halálvarjakat még Darton is utálja – jegyezte meg Aria. – Nagyon okosak, és magukban hordozzák a vágyat, hogy embert öljenek. Nem azért, hogy megegyenek minket, hanem pusztán a gyilkolás öröme miatt.

Ékol úr szemei elkerekedtek a döbbenettől.

– Félnek bármitől? Színtől, szagtól? – kérdezte a félelf, Aria azonban megrázta a fejét.

– Van természetes ellenségük? – próbálkozott Ashata.

– Hajlamosak akár egymás ellen is fordulni, ha rájuk tör a vágy. És mint minden varjúféle, ezek is imádják a szép, csillogó dolgokat.

– Egy helyen fészkelnek, mint a keselyűk?

– Igen – felelte a paplovag. – A támadásuk is összehangolt, tudják, hogy együtt erősebbek. Még a hangjuk is félelmetes.

– És akkor ezek szerint akárhány madárijesztővel is próbálkoztak, mindegyiket darabokra szedték? – kérdezte Éla az intézőtől.

– Így van. Nem mertünk szembeszállni velük emiatt.

A félelf a társai felé fordult.

– Meg kellene keresnünk akkor azt a fészek-kolóniát, ahová bevették magukat, és elpusztítani mindent, még a tojásokat is összetörni. Hátha akkor továbbállnak innen.

– Ha megtámadjuk a fészkeiket, biztos, hogy ellenünk fognak fordulni – vetette ellen Akia.

– Szerintem már enélkül is – nevetett Aria. – Húsevők, bár nem dögevők.

– Használhatnánk a megkötözött kutyákat a szekéren – intett a jármű felé Éla.

– Vagy valami törött üvegflaskát – ajánlotta Ashata. – Letehetnénk a fűbe, és nem látnák messziről, hogy az csali, csak azt, hogy csillog.

Az intézőtől kaptak egy kissé koszos butykost, amit erre a célra használhattak, a férfi pedig szólt a munkásoknak, hogy húzódjanak távolabb. Eleinte a lányok mellett maradt, hogy kielégítse a kíváncsiságát, de ahogy egyre inkább gyűltek a madarak, annál inkább megrettent tőlük.

A lányok megmarkolták a fegyvereiket, és farkasszemet néztek a felettük köröző, 10-12 lénnyel, melyek váratlanul megindultak feléjük. Éla feszülten szorongatta visszacsapó íját, lövésre készen.

– Nézzük, mit kezdenek egy Tűzzáporral! – idézte meg a varázslatot Tíra.

A madarak támadását sikeresen megtörte a tüzes zápor, ami rájuk zúdult. Tollazatuk megperzselődött, amitől fájdalmasan károgni kezdtek, és azonnal szétrebbentek. Leóra megindult feléjük, kikerülve a tüzet, Ashata pedig egy dárdahajítással próbálkozott, hátha le tud szedni egyet-kettőt az égről. A lények csoportos támadást intéztek Leóra ellen, de annak fényes, paplovagi páncélja minden ütközéstől megóvta viselőjét. Ashata ellen már az egyik eredményesebbnek bizonyult, a karmaival fájdalmasat mart az amazon karjára.

Éla viszonylag hamar lelőtte az általa kiszemelt, 2 madarat, így igyekezett segíteni a többieknek. A varázslat után Tíra is íjat ragadott, így immár hárman kémlelték az eget, melyiket támadhassák meg. Az összecsapás nem tartott sokáig, viszonylag hamar levadászták mindegyiket.

– Elképzelem, ahogy megérkezünk ennyi tetemmel a városba – nevetett Éla, ahogy elkezdték összegyűjteni az elhullott állatokat..

Képességeinek segítségével segített a társainak felkutatni a madarak fészkeit, melyben szemügyre vették az állatok által összelopkodott, fényes kis kincseket.

– Egy kavicsnyi aranyrög… – szemlélte Aria. – Érhet vagy másfél aranyat.

– És egy jegygyűrű. Ezek legalább érnek valamit. Ezekkel a rézgombokkal sokra nem megyünk – nézte a zsákmány kevésbé értékes elemeit Akia.

5 kiscsibét és 3 még kikeletlen tojást is találtak.

– Ezekből finom levest lehet majd főzni a Sírásóban – dörzsölte a markát a félelf, ahogy egy zsákba begyűjtött mindent.

Éla a csizmájával széjjeltaposta a fészkeket, hogy más kolónia ne költözhessen a helyükre, majd lemászott és megkereste az intézőt, hogy tájékoztassa a sikeres összecsapásról. Ékol úr nem győzött hálálkodni a segítségükért, és azon nyomban alá is írta a megbízólevelet, mely igazolta, hogy teljesítették a feladatot. Felajánlotta szerény hajlékát a kalandoroknak, hogy megpihenjenek, de azok kimentették magukat, mondván, egy elintéznivaló még hátra volt számukra. Megindultak a szekérrel a város felé.

~ Következő fejezet ~