Ebben a bejegyzésben baráti társaságunk M.A.G.U.S. világában játszódó szerepjátékának kalandjait olvashatjátok a karakterem szemszögéből. Fogadjátok szeretettel az 17. fejezetet! További információk itt: Irások, történetek.

~ 17. fejezet ~

– Van valami furcsa ebben a történetben, amit szerintem nem tudunk – állapította meg Tíra, miután a herceg elbúcsúzott tőlük. – Nem tudom, hogy azért nem mondta el nekünk, mert politikai vagy magánéleti okokból nem tartozik ránk, vagy mert úgy érzi, nincs köze a potenciális merénylethez, de…

– Mire gondolsz? – néztek rá társai csodálkozva.

A mágus lány végül sóhajtott egyet.

– A herceg szerint a jövendőbelije egy Jankarból származó, kyr kisasszony. Jankarból… nem jönnek csak úgy befolyásos, jó hírű kyrek.

– Hogyhogy? – kérdezte Éla.

– Toron birodalma az, ahol ők javarészt élnek. De ha ott egy család hatalma meggyengül vagy politikailag ellehetetlenítik őket, esetleg valamivel megvádolják őket, büntetésképpen vagy vezeklésként Jankarba száműzik minden tagjukat.

– Ó!

– Szóval… ha a leány Jankarból jött, ő vagy a családja csinálhatott valamit, ami miatt odakerültek?

– Talán valami régi sérelem követte őt ide, Tilemaerbe, ami miatt meg akarják ölni?

– Vagy esetleg a helybéliek érzik úgy, hogy egy bűnösnek vélt családból származó, idegen nő nem való a herceghez… Vagy hogy a herceg a saját népét árulja el azzal, hogy egy ilyen, számukra korcsot akar feleségül venni.

– A „korcs” azért kemény szó…

– Nem úgy értettem…

– Mennyire gyakori, hogy a toroniak úgy vádolnak meg egy kyr családot, hogy annak nincs alapja? Mi van, ha eleve koholt vádak miatt kényszerültek Jankarba? Ha a lány és a családja is ártatlan, de ugyanazok akarnak ártani neki itt is, mint Toronban, az magyarázhatja a támadó szándékot…

– Akárhogy is lesz, biztos, hogy szövevényes ügyről van szó – összegezte az elhangzottakat Tíra.

Csend telepedett a kalandorokra, melyet egy ló patáinak ütemes, ámde fáradt kopogása tört meg. Felpillantottak, és észrevették, hogy a fahídon a város belseje felé egy különös alak közeledik. A középkorú férfi arca nyúzott volt, a ruházata pedig mocskos és véres. Dús, barna haja régóta nem láthatott fésűt, és állát is több napos borosta borította.

A lányok mind Leóra felé pillantottak, aki látszólag feszülten nézte a közeledő ismeretlent.

– Ugyanolyan a páncélja, mint neki! – suttogták a többiek.

– Ő is egy uwelita lenne?

A férfi nyakában egy vaskos láncon lógott paplovagi jelvénye, kezeiben pajzsot és egy fenyegető csatabárdot tartott. Barna lova kimerülten lógatta a fejét.

– Uwel áldjon! – köszönt rá Leórára, ahogy elhaladt mellettük, de nem állt meg.

– Várj! – futott utána integetve a lány.

A férfi megállt, csodálkozva visszafordult feléjük, majd végül leszállt a nyergéből, lova megkönnyebbülésére. Kézfogással üdvözölte paplovag társát.

– Uther vagyok – mutatkozott be.

– Én pedig Leóra – üdvözölte a lány lelkesen. – Honnan jöttél?

– Ensymonból.

– Nagyon sietős a dolgod?

– Nem igazán… – hajtott el néhány legyet a férfi maga mellől, egy friss szellő pedig hamar felkapta és az arcukba fújta testének izzadt, mosdatlan szagát.

– Nagyszerű! – próbált lelkesedést magára erőltetni Leóra, a bűz ellenére. – Épp olyan programunk van, ahol lehetőség nyílna a fürdésre! És még egy vacsorára is megvendégelnénk! – intett a teaház felé.

– Miért akarjuk, hogy velünk jöjjön? – kérdezte Éla csodálkozva.

– Szerintem azért, hogy legyen valakink, akit beküldhetünk a férfi részlegbe is szétnézni – súgta oda neki Ashata.

– Ez eszembe se jutott… De vajon megbízhatunk benne?

– Jó kérdés…

– Miről lenne szó? – telepedett gyanakvás Uther vonásaira.

– Nos – húzta ki magát Leóra –, az az igazság, hogy körül kell néznünk odabenn. Valaki vagy valakik támadásra, merényletre készülnek, és ennek terveit állítólag ma este akarják a teaházban megvitatni. Mi azonban – mutatott magukra – csak a női részlegbe tudunk bemenni. Itt jönnél te a képbe! Csak annyi lenne a dolgod, hogy pihenés és fürdőzés közben odafigyelsz arra, amit látsz és hallasz.

A férfi felpillantott a többemeletes épületre, és azt azt körülvevő párafellegre, és megcsapták a fülét a vízcsobogás, lubickolás vidám neszei.

– Nos, nem tagadom… jól esne most egy fürdő – vallotta be. – Még a térkaputól is alig tértem magamhoz…

– A térkaputól? – gondolta csodálkozva Éla. – Azon keresztül érkezett? Vajon merre járhatott?

– Meddig érnél rá csatlakozni hozzánk?

– Nem csatlakozok hozzátok – jelentette ki Uther. – Mindössze segítek… egy rendtársamnak.

– Én is így értettem! – legyintett a lány lelkesen.

– 3 napi szállásért és ellátásért cserébe hajlandó vagyok egész nap áztatni magam ebben a fürdőben – nyújtózott egyet az idegen.

– Áll az alku! – bólintott Leóra. – Hogy hívják ezt a derék jószágot? – pillantott a férfi hátasára.

Uther tekintete meglepetten cikázott a lányok közt.

– Úgy, hogy ló.

– Nincs neve?

– Ez egy állat. Csak elvisz egyik helyről a másikra.

– Legyen a neve Csini! – jelentette ki Leóra határozottan. – Nos jó! Fizetjük a 3 napi szállást és étkezést…

– És persze a fürdőzést – emlékeztette Uther.

Kezet nyújtott a többieknek is.

– Szerintem ne egyszerre menjünk be – javasolta Akia.

– Igen, az lehet, hogy feltűnést keltene.

– A két uwelita érkezése nem keltene gyanakvást – töprengett Ashata. – Én lehetnék a testőröd – pillantott Tírára. – Az egyik félelf meg lehetne a szolgád.

– Én vállalom – jelentkezett Akia.

– Akkor mi maradtunk a harmadik csoportnak – pillantott Aria Élára.

A lány beleegyezése jeléül bólintott.

– Igyekezzetek nem feltűnést kelteni, és minél több dolgot megfigyelni! – búcsúztak el egymástól, ahogy szép lassan beszivárogtak az épületbe.

– Azt hiszem, mi is mehetünk – mondta végül Aria, némi várakozást követően.

– Remélem, valamelyikünk sikerrel jár…! – sóhajtotta a félelf.

Ahogy beléptek, az előtérben egy pult mögül egy idősebb, keskeny szemű asszony köszöntötte őket.

– Üdvözlöm önöket az Ezer Íz Teaházban! – szólalt meg, és a jelek szerint csak erős akcentussal beszélte a közös nyelvet. – Miben állhatunk szolgálatukra?

Éla ráeszmélt, hogy semmit sem beszéltek meg belépés előtt. Se azt, hogy ki mit választ majd, fürdést, esetleg étkezést, se azt, hogy épp melyik emeleten nézzenek szét.

– A fenébe! – rótta meg magát saját balgasága miatt. – Mi lesz, ha emiatt valamelyik szint vagy helyiség kimarad, és épp ott lesznek az összeesküvők?

Gyorsan a Darton paplovag társára pillantott.

– Szeretnék fürdeni egyet, utána pedig szívesen innék egy teát! – mondta végül, és látta, hogy Aria is egyetért. – Így legalább két helyszínen is tudunk vizsgálódni… – gondolta magában.

– A belépti díj fejenként 1 ezüst. A páncélok megtisztítását díjmentesen vállaljuk.

– Nocsak! – jegyezte meg csodálkozva, elismerő biccentéssel Aria. – Mondja, kérem, szobakiadással is foglalkoznak?

– Nem, szállást nem kínálunk – rázta meg a fejét a nő. – De helyben készített ételeket felszolgálunk vendégeinknek.

– Miféléket?

– Főként halételeket, rizzsel, tenger gyümölcseivel.

– Nem vagyunk idevalósiak – jegyezte meg Aria, bizonytalanságot színlelve.

– Olyan különleges ez a hely! – nézett körbe Éla is, ámuldozva. – Kik szoktak megfordulni önöknél?

– Mesélne nekünk a teaházról?

A nő, némi büszkeséggel az arcán, kihúzta magát.

– A teaházunkat néhány éve építették családom tagjai – kezdte. – Aki a belépti díjat megfizeti, szívesen látott vendég nálunk.

– Remélhetjük, hogy találkozunk itt a város kiválóságaival?

– Számunkra minden vendég egyenrangú.

– Lassan beesteledik… Sokan vannak most is, vagy már csökkent a látogatók száma? – kíváncsiskodott tovább a paplovag.

– Nem, egész sok vendégünk van. Igaz, több úr, mint hölgy.

Úgy tűnt, nem akar ennél részletesebb adattal szolgálni, így a lányok kifizették az 1-1 ezüstöt.

– A fegyvereiket le kell adniuk, aztán egy külön, zárható helyiségben lesz lehetőségük levetkőzni – intett egy cselédlánynak a nő, aki máris útba igazította őket.

– Csak nem akarod hozni a papi jelvényedet is? – kérdezte vigyorogva Éla, ahogy meztelenre vetkőztek és a szabadtéri medence felé sétáltak.

Aria azonban végigsimított a nyakában lógó ereklyén.

– Azok után, ami történt, ki nem adom még egyszer a kezemből.

Rájuk telepedett az este, az udvar azonban hangulatosan elhelyezett lámpásokkal meg volt világítva, így teljes biztonságban érezhették magukat mind fürdés, mind közlekedés közben. Észrevették, hogy Leóra is épp a vízben úszkál, és szemmel láthatóan azon töprengett, hogy a fürdő vendégek közül kikhez közeledjen. Egy két fős és egy három fős társaság időzött rajtuk kívül a medencében. Végül a páros felé evickélt, Aria pedig értette a jelzést, ő így a hármas csoporthoz igyekezett közelebb kerülni. Egy szőke és egy vörös hajú helybéli, és egy mogyoróbarna, dzsad vonásokkal bíró nő beszélgetett fojtott hangon.

Éla úgy döntött, megkörnyékezi a női és férfi medencét elválasztó falat, hátha át tud lesni egy-egy kis résen, vagy áthallatszik onnan valami érdemleges. Az urak szemlátomást oldottabb hangulatban voltak, és heves lubickolás és nevetés hallatszott át a kerítésen.

– Túl hangos ahhoz, hogy bármit meghalljak a nők beszédéből, de nem eléggé hangos ahhoz, hogy értsem, amit ők mondanak… – bosszankodott Éla.

Úgy tűnt, két paplovag társa sem járt sikerrel, mert Leóra elkezdte lecsutakolni magát, miután a kétfős társaság elhúzódott mellőle, Aria pedig egy sebes mosakodást követően jelezte, hogy inkább megy egyet szaunázni.

– Egy szót se értek abból, amit beszélnek! A dzsadok nyelvén társalognak! – sziszegte oda szinte hangtalanul, ahogy elhaladt Éla mellett.

– Remek… – sóhajtotta a félelf.

Az eredménytelen hallgatózás ellenére kellemesen felfrissülve szállt ki a vízből és öltötte újra magára a ruháit és páncéljait. Ariát még mindig nem látta sehol, ezért úgy döntött, a folyosón várja meg, a szauna bejáratának közelében. Olykor-olykor elhaladtak mellette más látogatók, egy alkalommal pedig két férfi sejtelmesen végig is mérte őt, de senki sem szólt hozzá.

– … szóval szerintem jó irányba halad ez a város. Alig várom az esküvőt! – hallotta, ahogy az egyikük a folyosón befordulva elégedetten megjegyezte.

A szemközti falnál két, hozzá korban hasonló fiatal üldögélt, egy lányka és egy fiú.

– Szedd össze magad! – próbálta ösztökélni magát, annak ellenére, hogy tudta, hogy az udvarias társalgás képessége idegenekkel nem volt épp az erőssége.

Igyekezett mosolyt erőltetni a vonásaira.

– Szervusztok – köszönt rájuk dallamos hangon, mely népére oly jellemző volt.

A két fiatal némileg távolságtartóan nézett fel rá.

– Ti is vártok valakire?

– Nem – rázta meg a fejét a lány. – Az a dolgunk, hogy felügyeljük, hogy az urak ne mehessenek be a hölgyek helyiségeibe, és fordítva.

– Ó! – színlelt meglepettséget Éla. – Ez igazán fontos feladat – próbált jó benyomást tenni rájuk. – Sokféle vendég megfordul nálatok? – nézett körbe az épületen.

A szolgálók egyetértően bólogattak.

– Helybéliek és idegenek is?

– Igen.

– Szoktak ide nemes urak is járni? Befolyásos családok sarjai?

A két fiatal azonban továbbra is csak némán helyeselt, de nem voltak hajlandóak bővebben kifejteni a válaszaikat.

– És jó hangulatban szoktak idejönni ezek az urak és hölgyek? Vagy inkább itt vezetik le a feszültséget?

– A teaházba mindenki örömmel jön.

– És soha, senki nem is szokott elégedetlenkedni? – kérdezte csodálkozva Éla, bár nem volt ínyére, hogy minden kérdésére a jelek szerint betanult, semleges feleletet kapott.

– Itt nem elégedetlen senki.

– Sosem hallottunk ilyesmit.

Mielőtt Éla valami gorombát válaszolhatott volna, nyílt az öltöző ajtaja, és egy kivörösödött arcú Aria lépett ki rajta.

– Csakhogy itt vagy!

– Mehetünk teázni? – kérdezte a paplovag, és az emelet felé intett a szemeivel.

– Alig várom! – morogta Éla.

Egy szolgáló felkísérte őket az 1. emeletre, majd 70 rézért rendeltek is tőle egy kanna teát. Halk, pengetős hangszeren játszott valaki a háttérben, az egyik elfüggönyözött szeparéban, a levegőt pedig különböző tudatmódosító szerek illata nehezítette el.

– Valami ópiátot szívnak – ismerte fel Éla a szagot, és elfanyalodott. – Mi volt a szaunában? A medencéknél nem sikerült áthallanom semmit.

– Én se tudtam meg semmit – lötykölte a teáját a paplovag. – A szaunában mindössze két nővel találkoztam, egy vénasszonnyal, meg egy fiatalabbal, aki szerintem a cselédje lehetett. A gazdája ott ült, teljes pompában, minden ékszerét magára aggatta – forgatta meg a szemeit.

– És? Mondtak valamit?

– Ahogy beléptem, elhallgattak – rázta meg a fejét Aria. – Pedig nagyon igyekeztem kedvesen és udvariasan szóba elegyedni velük, de a nő rám se hederített. Azt mondta, „nincs kedve beszélgetni”.

– Remek…

A helyiségben hat különböző, paravánnal és függönyökkel elválasztott asztalnál lehetett üldögélni, és úgy tűnik, több vendég ki is használta, hogy ezek valamelyest elrejtették őket a többi látogató szemei elől. Az egyik asztal mellől heves szeretkezés hangjai hallatszottak át mindenkihez, nem bízva semmit a többiek képzeletére. A velük átellenes oldalon két dzsad az asztalra borulva nyöszörgött: úgy tűnt, olyan mennyiségű szert szívtak már, hogy csak lárvaszerű mozgásra voltak képesek.

– Hegyezd a füled! – súgta oda Aria.

Éla hosszúkás fülei, mintha csak válaszoltak volna a parancsra, enyhén megremegtek. Hunyorogva koncentrált, hogy ki tudja szűrni a pipapöfékelés, csészekoccanás és szerelmeskedés zajai közül az érdemi beszélgetést. Kettővel a sajátjuk asztala mellett két férfi társalgására lett figyelmes. Az egyikük hangja jóval idősebb volt a másikénál.

– … a többiek már szervezik az embereket, a kalandozókat, hogy kiirtsák a kártevőket – kapta el az egyik mondat végét.

Elkerekedtek a szemei, a reakciója pedig azonnal felkeltette a paplovag érdeklődését is.

– Hallottál valamit? – kérdezte, szinte némán formálva az ajkaival a szavakat.

A félelf bólintott, és a háta mögé bökött.

– Megpróbálok közelebb férkőzni! – mondta.

Aria kioldotta a többi asztaltól és a helyiségből kivezető, folyosószerű résztől őket elválasztó függönyöket, hogy minél kevesebb szempár lehessen tanúja annak, mire készülnek. Éla megfordult, óvatosan összezárta a két asztalt elválasztó paravánt, és átlesett rajta. A közvetlenül mellettük lévő asztalnál nem ült senki, de a következő paravánon túl már igen, az erőtlenül pislákoló gyertya fénye két alak árnyékát rajzolta ki.

– Ők lehettek azok! – gondolta Éla, és érezte, hogy hevesen dobogni kezd a szíve. – Őket hallhattam!

Hangtalanul araszolt feléjük, ekkor azonban a fenekével meglökte az összetolt paravánt, ami hangos csattanással ráborult.

– Jaj! – nyögte meglepetésében, de azonnal a saját szájára tapasztotta a kezeit.

Tudta, hogy nyomban lelepleződött, mert a két férfi elhallgatott.

– Mi történt? – suttogta Aria döbbenten.

– Nem tudom…!

– Ezt nem hiszem el!

– Most mit csináljak?

A teát felszolgáló személyzet rögvest a helyiségben termett, és próbálták felállítani a paravánt és kiszabadítani alóla a vendéget.

– Mondd azt, hogy elgurult a gombod!

– Mi? Ez hülyeség! – sziszegte Éla.

– Gyerünk!

Ahogy a félelf fel tudott ülni, a szolgálók kérdő pillantással méregették őt.

– Jaj, nekem… elgurult a gombom valahova! – felelte a lány, és rettenetesen szégyellte magát. – Próbáltam megkeresni… de annyira szédülök ettől a füsttől, hogy elvesztettem az egyensúlyomat, és… – zavartan körbenézett. – Köszönöm a segítséget!

Visszaültették a helyére, és újra felállították a paravánt. Míg a személyzet ügyködött, egyértelműen kivehető volt, hogy a kihallgatni kívánt kettős felállt az asztalától, és sebes léptekkel távozott.

– A fenébe…! – morogta Éla.

Szép lassan az egymásba bonyolódott párocska is távozott, a bódult dzsadok pedig kígyókat megszégyenítő mozdulatokkal vonszolták ki magukat a helyiségből.

– Hallottál bármit? – kérdezte Aria, ahogy magukra maradtak.

– Igen – felelte Éla, és bánatosan lekonyultak a fülei. – Emberek beszervezéséről beszéltek, hogy kiirthassanak valamiféle kártevőket.

A paplovag arcán bizonytalanság ült.

– És ha kártékony állatokat értettek a kártevők alatt? – mondta végül. – Patkányt vagy bogarakat…?

– Lehet, de azt miért kellene pont itt, egy eldugott kis fülkében, fojtott hangon megbeszélni? Se a hely, se az idő nem a legalkalmasabb egy ilyen beszélgetésre.

– Talán… – felelte volna Aria, ekkor azonban páncélelemek jellegzetes csörgését, egymáshoz súrlódását hallotta felfelé jönni a lépcsőn a folyosó felől, a léptek pedig egyre jobban közeledtek.

Elhallgatott, és megragadta Éla kezét, így mindketten feszülten figyeltek. A függönyön keresztül nem látták, ki vagy mi lépett be a helyiségbe, csak az árnyékát, mely elhaladt az asztaluk mellett. Befordult a közvetlenül mellettük lévő asztalhoz, melynél Éla oly szerencsétlenül magára borította a paravánt, majd némi farecsegés, nyitódás és záródás neszei után minden elcsendesedett.

– Mi…?

– Ez most mi volt? – kukkantott hátra a félelf, ezúttal jóval óvatosabban. Eltolta a paravánt, de nem látott senkit az asztalnál ülni.

– Hová lett? – suttogta Aria, ahogy visszaült.

– Fogalmam sincs!

Döbbenten ültek, és vártak, mi fog történni, ekkor azonban megjelent a felszolgáló, aki korábban a teát hozta nekik.

– A teaházunk mára bezár. Kérem, készülődjenek a távozásra!

A két lány összenézett, majd kábult mosolyt erőltettek a vonásaikra.

– Ó, igen, hát persze! – helyeselt Aria.

– Máris megyünk! – intett Éla. – Csak még egy utolsót körülnézek, nem ejtettem-e el valamit, amikor rám borult a paraván! Nem volna jó, ha valamit itt felejtenék… Elkísérné addig a barátomat a mosdóba? Azt mondtad, szeretnél kimenni, nem? – nézett jelentőségteljesen a paplovagra.

– Így van! – bólintott Aria.

– Az udvaron találja balra – felelte a szolgáló, nem túl barátságosan.

– Nem mutatná meg?

– Megtalálja nélkülem is.

– Na de…

– Kérem, most távozzanak!

A két vendég kelletlenül feltápászkodott az asztal mellől, vetett még egy utolsó pillantást a helyiségre, majd követte a pincért a földszintre, ahol átvehették a fegyvereiket.

– Valami itt nem kerek… – állapította meg Éla. – Hová tűnhetett az az alak, aki épp most érkezett? És őt miért nem küldték el?

– Mintha valami titkos szobába ment volna be… – merengett a paplovag. – Mi van, ha ott volt a megbeszélés a hercegi pár elleni merényletről?

– El kell mondanunk a többieknek, és meg kell tudnunk, ők mire jutottak!

Megindultak a fahíd felé, melyen a két uwelita már egymással marakodva várta őket.

~ Következő fejezet ~