Sziasztok!

Elkészültem a 2023-as év első ajánlóival. Az elmúlt 3 hónapban sikerült néhány érdekes és kevésbé élvezetes sorozatot megnéznem, melyek közt ezúttal is vannak nyugati és ázsiai, animációs, élőszereplős és dokumentumfilm-sorozatok is. Az ismertetők-kritikák ezúttal is spoileresek, és szívesen várom a ti ajánlóitokat is! 🙂

Sketch – 10/8
Orange (2016) – 10/10
Orange The Movie: Future (2016) – 10/7
Secret Crush on You – 10/háp!
HBO Prime Suspect – The Madeleine McCann Case (dokumentumfilm-sorozat) – 10/3
Macross Frontier The Movie – Labyrinth of Time (2021) – 10/9
Aim for the Top! / Gunbuster OVA 1 (1988) – 10/9
The Promised Neverland (film) – 10/8
Star Wars – The Bad Batch 2. évad (2023) – 10/8
Secret Forest 1. évad – 10/9

 

Sketch – 10/8

Ezt a sorozatot még tavaly kezdtem el, de nem sikerült év vége előtt befejezni, így átcsúszott 2023-ra.

Kang Dongsu (Rain) a koreai rendőrség nyomozója, és a bűnügyi nyomozócsoportnál szolgál. Miközben saját feladatait teljesíti, szembesül a ténnyel, hogy tevékenykedik a rendőrség égisze alatt egy titkos, három fős csoport, melynek élén a köztiszteletben álló Mun Jaehyeon parancsnok (Kang Shinil) áll: a csapat terepen dolgozó tagja, Yun Shihyeon őrmester (Lee Sunbin) képes a jövőbe látni, és olykor transzba esve egy rajzfüzetbe rajzolja le a látomásaihoz kapcsolódó képeket, melyek mind-mind bekövetkező haláleseteket ábrázolnak. A képek megfejtésében a csapat harmadik tagja, a számítástechnikai zseni, Oh Yeongsim hadnagy (Lim Hwayeong) siet a segítségükre. Hiába keresztezi azonban egymást Kang nyomozó és e csoport újta és munkája, a férfi nem igazán akar hinni bennük, egészen addig, míg saját menyasszonya, Min Jisu (Yoo Dain) ügyésznő meg nem jelenik az egyik rajzon. Megkezdődik a versenyfutás az idővel, nemcsak hogy megakadályozzák a nőre váró tragédiát, hanem mert rájönnek, hogy a háttérből, az ellenséges oldalról szintén mozgatja valaki a szálakat, neki azonban nem a bűncselekmények megakadályozása a cél, hanem a bűnelkövetők konkrét kiirtása…

Már rögtön az első bűnügy kikezdi a néző intelligenciáját. Shihyeon rajzai alapján egy terhes nő és Dongsu menyasszonya, Jisu az, aki veszélybe kerül. Dongsu könyörög a nőnek, hogy maradjon otthon, de az ennek ellenére kiszökik, hogy egy ügyfelével, a sötét katonai üzelmek ügyében tanuskodni kívánó Kim Dojinnal (Lee Donggun) találkozzon. Dojin épp aznap kap eltávozást, és menne haza a feleségéhez, de előtte le akarja rendezni a dolgot az ügyésznővel, kiderül azonban, hogy a Shihyeon látomásában felbukkanó, terhes nő nem más, mint Dojin felesége. Azaz ha Jisu ügyésznő a seggén maradt volna, ahogy párja kéri, és azt mondta volna Dojinnak, hogy ma nem ér rá, beszéljenek máskor, Dojin hazamehetett volna közvetlenül a feleségéhez, akit nem gyilkolt volna meg az erőszaktevő, aki épp aznap tört be a lakásukba. Jisu azzal, hogy elmegy otthonról, szintén támadás áldozatává válik: Dongsu egy régi, leültetett bűnözője majdnem vízbe fojtja, de sikerül megmenekülnie. Logikus döntésként az ember azt várná, hogy (már csak munkája jellegénél fogva is) majd országos körözés indul a tettes ellen, illetve védőőrizetet kap, esetleg kórházban marad néhány napig lábadozni, vagy az otthonában, és ezúttal tényleg a seggén marad. DE NEM. Már a támadás másnapján el akar menni otthonról Dongsuval romantikázni és vacsorázni valahova, ami végtelenül ízléstelen, hiszen Dojin feleségét csak nemrég ölték meg, közvetetten Jisu is hibás volt, hiszen Dojin miatta nem volt otthon, hogy megvédhesse a feleségét, de szerintem még csak fel sem hívta, hogy részvétét nyilvánítsa ki vagy hogy megkérdezze egyáltalán, hogy van, tud-e segíteni valamiben, mint kb. minden más normális ember tette volna. Nem, neki romantikázni kell Dongsuval. Persze, hogy az előző napi támadó ezt ki is használja és elrabolja az ügyésznőt, ami végső soron a nő halálával végződik. A különleges csapat igyekszik ugyan megtalálni Jisut, a hekkernőnk még egy kórházi porta gépét is igénybe veszi a kereséshez, de az senkinek nem jut eszébe, hogy a tettes bokamonitort visel, és annak GPS-koordinátái alapján könnyen megtalálhatták volna őket. Nem, ezt a részletet mind hőseink, mind a sorozat készítői nagy kegyesen elfelejtik.

Pedig alapvetően a sorozat premisszája tök érdekes lenne. Mi a jobb? Megpróbálni megakadályozni egy tragédia bekövetkeztét, vagy megakadályozni az elkövetőt, hogy végrehajthassa, amire készül, számolva azzal, hogy be kell mocskolnunk a kezünket ahhoz, hogy ezt elérhessük? Vajon megoldás lehet-e egyáltalán egy mai világban az önbíráskodás módszeréhez fordulni, csak mert az ember ki van ábrándulva az igazságszolgáltatás igazságtalanságaiból? A rossz oldalon álló Kim Dojin, Jang Taejun (Jung Jinyoung) és “X” egyre mélyebbre süllyed, egyre aljasabb módon hajtja végre a küldetéseit, lassan odáig fajulva, hogy szörny válik belőlük, akiknek semmi sem szent. Mindezek ellenére a karakterfejlődés kiváló, egyedül talán hősnőnk, Shihyeon esetében nem érezzük, hogy eljutna A-ból B-be, már a sorozat elején is ugyanolyan semmilyen veszéllyel nem törődő rendőrnő volt, mint amilyen a végére maradt.

Sokáig csak haladunk előre a cselekménnyel, kis titkos csapatunk újabb és újabb rajzokat próbál megfejteni, de folyton érezzük, hogy lyukak vannak a történetben. Nem tudjuk, hogy miért kellene Mun parancsnokot ismernünk, vagy hogy miért mondja Dongsu az elején bemutatkozáskor, hogy ő egy híres rendőr, akit nincs olyan kollégája, aki ne ismerne ebben az országban. Miért? Mit tett, amiért ennyire köztiszteletnek örvend és miért nem látunk ebből semmit? Vagy a lánya tragikus halála miatt ismerik a nevét? Sose tudjuk meg. Hasonlóképpen hiányérzetünk van Shihyeon fivérét, Shijunt illetően, aki ügyészként csatlakozik már szinte elején a csapat munkájához, de fura a jelenléte. Nem rendőr, nem értjük, Shihyeonon kívül mi a kapcsolódási pont, nem is illik a képbe. Aztán jön a nagy felfedezés, hogy tulajdonképpen kettős szerepet játszik, mert a másik oldalnak, Jang Taejun parancsnoknak és közvetve a bérgyilkos Kim Dojinnak is ő osztja az utasításokat. Egyik bűnügyből a másikba csapódunk, melyek látszólag nem kapcsolódnak egymáshoz, hogy aztán később kiderüljön, hogy de, minden mindennel IS összeköttetésben áll. A sorozat elején meggyilkolt Jisu magas rangú ügyészek titkos dolgai után nyomozott, melyről Dongsu természetesen nem tud, de Dongsu közvetlen beosztottja, Gyeongtae (Lee Kyusung) már igen. Hőseink egy nagyhatalmú szellemet üldöznek, aki a “Méltóságos úr” név álcája mögött rejtőzik, és egy régi, még csoszon-korabeli időkből származó család leszármazottja, akinek a politika, média és gazdaság területén mindenhol vannak emberei, és minden szálat tulajdonképpen ő mozgat.

Az sem segít, hogy a Rain által megformált Kang Dongsu egy X+1. nagyszájú, illetékességi rendet nem tisztelő rendőr, amiből annyit láttunk már, hogy abszolút semmilyen egyediséget nem képvisel a figurája. Nem egy rossz karakter, mert annak ellenére, hogy az elején milyen szeszélyes és meggondolatlan Jisu halála miatt, annál megfontoltabb, megbízhatóbb szereplővé válik a sorozat végére. Nagyon tetszenek az akciójelenetek közte és Kim Dojin figurája közt, ha valami, akkor ezek az összecsapások és Shihyeon rajzolásai mindenképpen kiemelkedő pontjai a sorozatnak.

A finálé kicsit egy háromfős sakkjátszmára emlékeztet, ahol a két szembenálló oldal más és más módszerekkel igyekszik eltakarítani az útból a harmadikat. Mindegyik oldalon veszteségekkel kell szembenéznie a karaktereknek, 1-1 fontos vezéralakot minden oldalon elveszítünk, ami szükséges is egy ilyen sokrésztvevős játszmában.

Hogy működhetett tovább a csapat főnök nélkül? Ki alá tartoztak? Ha titkos volt a működésük, Mun parancsnok halálával lelepleződtek? Ha igen, miért nem volt semmilyen szankció a tevékenységükre? Honnan volt pénz és erőforrás a fenntartásukra, bérükre, költségeikre, stb.? Ha kaptak új főnököt, őt miért nem látjuk? Jelentősége nincs ugyan, de elképzelhetetlen, hogy egy annyira uniformizált, vaskalapos rendszerben, mint amilyen a rendőrség apparátusa, főnök nélkül csak úgy lebegjen a levegőben a csapat.

A vége elég befejezetlen. Egyrészt Shijun azért adja meg magát, mert látja, hogy a húgának és Dongsunak sikerül végül lekapcsolnia a Méltóságosokat, és országszerte nagy port kavar az ügy, azaz van remény arra, hogy megakadályozzák az ország “eladását”, adósságba verését, és hogy a bűnösök tényleg megbűnhődnek. Helyette azonban azt látjuk az epilógusunkban, hogy a Méltóságosok vezetője, az ügyvédi iroda igazgatónője (akit Shijun is fogva tartott) éli világát, sőt, parancsot is ad valaki rejtélyes idegennek, hogy intézze el Shihyeont és Dongsut, így kérdéses, hogy az igazságszolgáltatásra mikor fog egyáltalán sor kerülni.

Nincs megfejtése annak sem, hogy a testvérpár honnan szerezte ezt a képességet, és hogy mi volt a célja. Adott egy rejtélyes tudás, amiről nem tudjuk, miért alakult ki náluk, vagy hogy mi a célja. Nem tudjuk, hány ember van tisztában ezzel a képességgel, és hogy akik tudnak róla, nem kell-e jelenteniük felettük álló döntéshozóknak, vagy hogy nem csodálkoznak egyáltalán rá, hogy “jé, ilyen van?“. Tudjuk, hogy tudja hőseink nyomozócsoportja. Megtudja Kang nyomozó is. A beszélgetések alapján valószínűleg levágja Kang nyomozó beosztottja, Gyeongtae is. Park ügyész úr előtt is úgy beszélnek Shihyeon képességéről, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne. Nincs senki, aki furcsállja ezt a dolgot? Kicsit olyan érzésem van, mint a Signal esetében, hogy egyfajta isteni közbeavatkozásként van jelen ez a tudás a cselekményben, hogy a gonosz megállítása érdekében hőseink így segíthessék az embereket. De olyan snassz, hogy senki még csak meg se hökken rajta.

Soknak tűnhet a méltatlankodásom, de önmagában… nem volt ez egy rossz sorozat.

 

Orange (2016) – 10/10

A festői szépségű Matsumoto városában járunk, ahol hősnőnk, Takamilya Naho egy ötfős, középiskolai baráti társaság (Suwa Hiroto, Chino Takako, Hagita Saku és Murasaka Azusa) tagja. Egy nap iskolába menet egy furcsa levelet talál a szobájában, melyet a jelek szerint ő maga írt saját magának, 10 évvel későbbről, a jövőből. Döbbenten kezdi el olvasni a levelet, és először nem is akar hinni annak, míg a tartalma szép lassan ugyanúgy be nem következik, ahogy az le van írva benne. Aznap egy fővárosi, új diák, Naruse Kakeru érkezik az osztályukba, a kis csapat pedig rögtön felkarolja a csendes, visszahúzódó fiút, vidámságukkal, kedvességükkel pedig mosolyt tudnak varázsolni az arcára. Naho levele azonban sötét titkot rejt: az írás szerint 10 évvel később, amikor íródott, Kakeru már nincs köztük, mert balesetben életét veszti. Naho, aki egyre jobban megkedveli a fiút, úgy dönt, nem fogja hagyni, hogy ez megtörténjen, és bármit hajlandó megtenni, hogy megvédje az életét.

Egy végtelenül bájos történetről van szó, rendkívül kedves, szeretnivaló karakterekkel, szívbemarkoló drámával, és én nagyon szeretem az ilyet. Számomra az ilyen egyszerű cselekmény imponál, ahol jó embereket, kedves barátokat láthatunk, akik szeretik, támogatják egymást, nem áskálódnak a másik ellen. És ez annyira igaz erre az Orange-re. Az animáció szépnek mondható, bár ami igazán kiemelkedő, az a táj és háttér, ahová a cselekmény el van helyezve. Olyan gyönyörű vidéken járunk, mely szép, akár egyfajta oázis, és annyira élethű, mintha konkrétan Japán utcáin sétálnánk hőseinkkel. A karakterek arcának rajzolásmódja számommra kicsit fura, széles ajkú, mélyen ülő, alacsony állú figura a legtöbbjük, de annyira nem zavaró.

Tetszik a történet, ahogy takarékon rotyog, kellemesen telik részről részre, de közben csepegtet olykor-olykor néhány szívbemarkoló részletet (Kakeru vallomása, hogy az anyja öngyilkos lett, barátainak jövőbeli felismerése, hogy a fiú nem balesetben halt meg, hanem öngyilkos lett, Naho érzései, ahogy a szíve szakad meg, mikor látja, hogy egy csinos felsőbb éves lány járni kezd Kakeruval, stb.). Kellemes és szeretetre méltó, de kicsit gyomoridege van az embernek, mert érzi, hogy motoszkál a háttérben valami bombaszerű tragédia, amiről nem tudjuk, mikor fog robbanni. A felsőbb éves széplány esete megoldódni látszódik ugyan, a fiatalok elkezdenek közelebb kerülni egymáshoz, rettentően cukik együtt, Naho lelkét azonban továbbra is nyomasztja a levél, hogy bár igyekszik megfogadni jövőbeli énjének tanácsát, és nem elkövetni azokat a hibákat, amik Kakeru halálához vezettek, az események mégis vészjóslóan úgy haladnak, ahogy a levél azt dokumentálja. Mikor Naho már teljesen átadná magát a kétségbeesésnek, felbukkan az örökké gondoskodó és megértő Suwa (aki titkon maga is szerelmes a lányba), hogy nyugodjon meg, ő is kapott egy levelet.

És akkor úgy szépen eldobod az agyad. Mert egyrészt nem tudod, mi áll Suwa levelében (hogy ő mennyit írt le a jövőről saját, fiatalabb énjének, pl. abból, hogy a jövőben ő és Naho egy pár lettek és gyermekük is született), és maga Suwa is eltitkolja a levél egy jókora részét Naho elől, és csak töredékét mutatja meg neki. Másrészről pedig nem tudjuk, hogy akkor a kis csapat három másik tagja, Azu, Hagita és Takato is kapott-e levelet, és ha igen, ők elmondták-e egymásnak, vagy mindenki magányosan retteg a várható jövő eseményeitől.

És ha mindez nem volna elég, Naho és Suwa eleget tudja pesztrálni Kakerut ahhoz, hogy az végre színt valljon: hogy az iskolakezdése napján öngyilkos lett az édesanyja, és saját magát hibáztatja érte, mert inkább újdonsült barátaival töltötte a délutánt, és nem az anyját kísérte el az orvoshoz, a nő pedig (gyenge mentális állapota miatt) végül emiatt öngyilkos lett. És ez egy borzasztó teher, ami megnyomorítja Kakeru lelkét, és olyan súllyal nehezedik a vállaira, hogy hiába mosolyog és játszik velük mindig, nem telik el úgy nap, hogy ne gondolna arra, hogy öngyilkos akarjon lenni. Naho is észreveszi a riasztó jeleket, melyek a tragédia közeledtét jelzik, de már nincs egyedül: Suwa is igyekszik lelket önteni Kakeruba, és e rettenetes érzelmi kitörésnek a másik két lány, Azu és Takako is fültanúja lesz.

Részről részre látjuk, hogyan próbál a kis csapat összefogni, és mindent megtenni annak érdekében, hogy a leveleikben megírt jövő ne következhessen be, és ezt egyszerűen gyönyörű látni. Az embernek szabályosan könnyek szöknek a szemébe, a torkunkat a sírás fojtogatja, a mellkasunkban pedig szorít a szívünk, mert legbelül érezzük, hogy egy ideáils világban mindenkinek ilyen barátokra lenne szüksége, akik mindenre hajlandóak lennének értünk. Kicsit fél is az ember, hogy nem lesz-e már túl sok, amit csinálnak, és hogy ezzel a rendkívüli szeretettel, amivel elhalmozzák, nem fogják-e épphogy mégis a tragédia felé sodorni Kakerut: hogy nem fogja-e a fiú úgy érezni, hogy nincs igazán önálló döntési lehetősége, mindent eldöntenek helyette a barátai, nem hagyják, hogy bármit is egyedül csináljon. És ez a visszájára is elsülhet, hiszen ettől Kakeru egyfajta függőségi viszonyba kerülhet, mely ugyanúgy depresszív érzéseket kelthet benne.

És a nagy finálé előtt épp ez történik. A gyógyulás útján lassan menetelő Kakeru ugyanolyan helyzetbe kerül, mint az édesanyja halálakor: beteg a nagymamája, haza kellene mennie hozzá, Naho azonban vissza akarja tartani, mert ő tudja a levél segítségével, hogy a nagymama még 10 évvel később is élni fog, tehát Kakerunak felesleges aggódnia az egészségéért. Kakeru ezt azonban értelemszerűen nem tudhatja, súlyos gondatlanságnak érzékeli ezt Naho részéről, és valljuk be, nagyon érzéketlennek is tűnik a viselkedése. Csúnyán összevesznek, onnantól pedig jó 2 hónapig Naho hiába próbálkozik, nem sikerül kibékülnie vele, mert Kakeru nagyon haragtartónak tűnik.

Megtudjuk, mi az, ami végül az öngyilkosságba hajszolta az eredeti Kakerut: megtalálta édesanyja régi mobilját, és abban elolvasta az utolsó üzenetet, amit írni akart a kisfiának, végül mégse küldött el. Bevallja neki, hogy azért vált el az apjától még kicsi korában, mert a férfi bántalmazó volt, és a nő nem akarta a gyermekét kitenni a férfi haragjának. Azt is elárulja neki, hogy azért költözött el vele Tokióból, mert megtudta, hogy az iskolában a felsőbb évesek verbálisan zaklatták Kakerut a futballcsapatban a teljesítménye miatt, és nem akarta, hogy bántsák őt, ezért kérte tőle, hogy Matsumotóban se kezdjen semmilyen tanórán kívüli foglalkozásba. Bocsánatot kér tőle, amiért mindezeket a döntéseket nélküle hozta meg, és rájött, hogy ezzel sok szomorúságot okozhatott neki. Azt kívánja a fiának, hogy legyen boldog és találjon barátokat – Kakeruban pedig eltörik valami. Még nagyobb lelkiismeret-furdalást kelt benne, hogy hagyta az anyját öngyilkosságba menekülni, és nem volt mellette, sőt, haragudott rá a történtekért. Úgy tűnik, nincs visszaút, és a fiú nekivág annak a végzetes útnak, ami végül a halálához vezetett (biciklivel egy teherautó elé hajtott és szörnyethalt). A banda tagjai közül Hagita képes volt megrongálni a biciklijét, nehogy aznap felülhessen rá, Kakeru azonban így gyalog vág neki a céltalan útnak az autóút felé, barátai pedig kétségbeesetten keresik őt, míg észre nem veszik, ahogy kilép az úttestre – egészen addig a pontig, amíg meg nem gondolja magát. A társaság egy érzelmileg teljesen összetört Kakerut szed össze a járdán, és próbálnak lelket ölteni belé, még azt is elmesélve neki, hogy levelet kaptak a jövőből. Kakeru meglepődik ugyan, de elfogadja a történteket, és barátai szeretete láttán felerősödik benne az élni akarás.

Nem tudom, mit mondhatnék, ez a sorozat lelkileg megtaposott. Általánosságban véve úgy láttam, a közönség hasonlóan meghatódva fogadta a cselekményt, és ugyanúgy sírt a finálén, ahogy én. Volt egy kisebbség, amelyik Kakeru önzéséről és a barátai, de főleg Naho riasztó önfeláldozásáról panaszkodott, hogy a barátai képesek voltak mindent feláldozni, csak hogy Kakerut megbékítsék a valósággal, és hogy ez mennyire egy riasztó, magát mindennek alávető, lelkileg bántalmazotti hozzáállás. De az öngyilkosság mindig is egy önző cselekedet volt, melyben a magától életet eldobó személy nem is veszi észre, hogy a fájdalom, ami erre sarkallja, a halálával nem ér véget, csak átköltözik más lelkébe, onnantól a hátramaradó barátokat és rokonokat nyomorítja meg. Mondhatnánk, hogy Kakeru mennyire önző, hogy nem veszi észre barátai igyekezetét, de neki elsőként saját magával és viselkedésével kell számot adnia a mindenhatónak, mert őt a lelkiismerete az anyja miatt nem hagyja nyugodni. Nyugati szemmel idegen lehet számunkra a gyerekek közti kommunikáció és odaadásuk ellenére a bensőségesség hiánya, amiért ezekről a kérdésekről nem tudnak nyíltan egymással beszélni. De ezek a kritikusok elfelejtik, hogy itt most a japán társadalomról van szó, egy ebben élő fiatal társaságról, ahol másak az interperszonális kapcsolatok: a koreaiakkal ellentétben, ahol a “skinship” oly elterjedt, itt nehéz a gyerekeknek a fizikai kontaktus, 1-1 szívből jövő ölelés is, hát még a mentális betegségekről való nyílt beszélgetés, melyet akkora stigma övez mind a mai napig. Ez rengeteg korlátot von a barátok közé, melyeket nehezen tudnak csak áthidalni, de a néző örömére végül sikerül nekik, a lehető legmeghatóbb módon.

Bár azt látjuk, hogy mind az öten igyekeznek, és elsősorban Naho szemszögéből látjuk a dolgokat, mind hozzátesznek valamit ahhoz, hogy Kakerut megmentsék. Takako, Azu és Hagita kicsit háttérbe szorul, főként Suwa rendkívüli, önfeláldozó viselkedése láttán, aki képes egymás felé tolni a két szerencsétlen szerelmest, tudva, hogy ezzel egy potenciális közös jövő és család, valamint gyermekvállalás lehetőségétől fosztja meg magát és Nahót. Suwa azonban végtelenül megértő és segítőkész, ami miatt ő a sorozat egyik abszolút gyöngyszeme.

Az animáció minősége a sorozat utolsó harmadára visszaesik egy kicsit, a testarányok valahogy eltorzulnak, a karkaterek arcai is olykor egészen deformáltnak tűnnek – mintha nem is ugyanaz a csapat rajzolta volna ezeket a részeket, mint a korábbiakat.

Egyvalamit nem értek: hogy miért van kiragasztva a táblára egy magyar zászló a sorozat teljes ideje alatt. Azon túl, hogy a piros-fehér-zöld színek visszaköszönnek a gyerekek iskolai egyenruhájának színében, nem találtam erre magyarázatot.

Ez egy csodálatos, de lelkileg nagyon megterhelő sorozat volt, ami miatt hasonlóba jó ideig biztos nem fogok belekezdeni.

 

Orange The Movie: Future (2016) – 10/7

Nem mondhatnám, hogy maradt hiányérzetem a sorozat befejeztét követően, ami alátámasztotta volna egy lezáró mozifilm létjogosultságát, de azért örömmel vágtam bele. Maradtak ugyan kérdések a levegőben, hogy a levelek végül hogy jutottak el a múltba, sikerült-e ezzel változást elérni, vagy egyfajta időparadoxon miatt a múlt eseményei nem változtathatóak meg, és többé-kevésbé ezekre választ is kapunk.

A mozifilm jókora része a szeretetreméltó, önfeláldozó Suwa szemszögéből és narrációjával mutatja be az eseményeket. Olyan 40%-ban a 13 epizód eseményeit látjuk zanzásítva, a kulcsfontosságú pillanatokban pedig Suwa gondolatait halljuk Nahóé helyett. A múlt és a jövő cselekményszála párhuzamosan fut egymással. A jövőben a barátok Kakeru születésnapján összegyűlnek egyfajta csendes megemlékezésre, előássák a tinédzserként elásott időkapszulát az iskolai parkból, elolvassák a leveleket, amiket saját, jövőbeli énjüknek írtak gyerekként, majd ellátogatnak Kakeru nagymamájához beszélgetni, emlékezni. Amint tudatosul bennük, hogy Kakeru szándékosan lett hajtott ki a teherautó elé, eldöntik, hogy valahogy figyelmeztetni akarják múltbeli énjüket, hogy vigyázzanak Kakerura, és ne hagyják őt meghalni. Hagita vázolja fel a dolog tudományos oldalát: svájci tudósok egyfajta lehetséges fekete lyukat fedeztek fel a Bermuda-háromszögben, amin keresztül talán lehetséges az időutazás (és ez talán a sorozat leggyengébb láncszeme, melyre szerencsére nem fecsérelünk sok időt, csak elfogadjuk kész ténynek…). Hagita szerint, ha sikerülne e fekete lyukba küldeni a leveleiket, azok talán visszautaznának az időben, és eljutnának hozzájuk. De Hagita szerint ez több lehetséges problémát is felvet. Ha sikerül a leveleknek az időutazás, nem biztos, hogy azok a megfelelő időbe jutnak, hogy időben megtalálják és elpostázzák őket Japánba, hogy a címzettekhez eljutnak, vagy hogy azok egyáltalán komolyan veszik őket. Ráadásul felmerül a kérdés, milyen következménye lehet, ha sikerrel járnak: vajon megváltozik a jövő, és ezáltal minden, ami velük addig történt, kitörlődik és új jövő formálódik? Vagy egy párhuzamos realitás jön létre, azaz a saját, kiinduló jövőjükön eleve lehetetlen változást kezdeményezni? Érdekes felvetések, és bár sok szót nem pazarlunk a fejtegetésre, azért jó, hogy a készítők legalább elgondolkoztak ezen.

A barátok végül egy befőttesüvegbe teszik a leveleiket, és a tengerre (és jószerencsére) bízzák azt, hátha eljut a Bermuda-háromszögbe, és ezáltal a fekete lyukba. Nem tudjuk, tényleg így történt-e, csak annyit látunk, hogy az üveg sokáig csak sodródik, majd valahol partra vedődik, valaki megtalálja, és az érintett napon kézbesíti mindnyájuknak. Hogy ez most a szerencse vagy egyfajta isteni gondviselés volt, nem igazán tudjuk meg. A sorozatból ismert, hogy Kakeru megmentése sikerrel jár. Amikor ezt követően ismét a jövőben járunk, továbbra is látjuk Nahót és Suwát, valamint kicsi gyermeküket, csendesen gyönyörködve a narancsszínű naplementében, azaz az ő sorsukban nem következett be változás, maximum egy párhuzamos univerzumban. Egy alkalommal azonban gyönyörű álmot látnak: Naho és Kakeru felnőttek, összeházasodtak és bájos kisgyermekük született, a születésnapi piknik és baráti összejövetel alkalmával pedig mind a hatan együtt tudnak ünnepelni.

Hogy ez valóban álom volt-e vagy bepillantást tudtak nyerni egy párhuzamos univerzumba, ahol Kakeru megmentése sikerült, nem tudjuk meg, de talán nem is fontos. Míg Naho szemével látjuk a dolgot, érezzük, hogy a lány Kakeruval lenne igazán boldog. De Suwa odaadása és önfeláldozása láttán igenis érezzük, hogy Suwa maga is megérdemli a boldogságot a lánnyal, így én személy szerint örülök, hogy az ő közös életük az egyik jövőbeli világban nem törlődött el, és hogy együtt maradhattak. Ugyanígy örömteli a felnőtt, boldog, szerető édesapa Kakeru látványa, akinek szemmel láthatóan sikerült leküzdeine a démonait, és teljes életet élnie.

A lezárás szép, megható, bár kevésbé katartikus, mint a sorozaté.

 

Secret Crush on You – 10/háp!

*sóhaj*

Kedves barátnőim, Bazsi és Raya rávettek, hogy nézzem meg ezt a sorozatot, mikor nálam vendégeskedtek. A TharnType után nem kimondottan vágytam újabb thai BL-re, mert nem volt igazán pozitív a tapasztalatom az ilyenekkel. A lányok viszont győzködtek, hogy ez jó lesz, és megéri megnézni.

Egy thai főiskolán/egyetemen járunk valahol. Toh (Seng Wichai Saefant) és Khaojao (Surprise Pittikorn Siripornsawan) a fényképészet megszállottjai, ha pedig épp nem hobbijuknak hódolnak, akkor barátaikkal, Sommal (Looknam Orntara Poolsak) és Daisyvel (Nutt Witsarut Khakham) múlatják az időt. Az egyetem kosárlabda-csapatának egyik mérkőzésén is remek fotókat készítenek, melyre az iskolatársak is felfigyelnek, akárcsak a fényképek egyik fő tárgya, az iskola bálványa, Nuea (Billy Patchanon Ounsa-ard). A félénk Toh megszállottan rajong a népszerű, jóképű kosarasért, legyen szó leskelődésról, titkos fotók készítéséről az imádott fiúról, vagy az általa megérintett tárgyak begyűjtéséről. Nem tudja azonban, hogy Nuea hasonlóképpen bolondul érte, és mikor rájön érzéseinek valós természetére, elkezd egy szórakoztató játékot űzni Toh-val: úgy tesz, mintha mit sem sejtene vonzalmáról, még jobban magába bolondítva a fiút. De nem csak kettejük bimbódzó románca korbácsolja fel a kedélyeket a baráti társaságaikban: Jaónak Nuea legjobb barátja, Sky (Heng Asavarid Pinitkanjanapun) csapja a szelet, több-kevesebb sikerrel. A sorozat e párocskák vidám és pajzán kalandjait kívánja bemutatni.

Ha a TharnType kapcsán írtak alapján nem fogok végérvényesen a pokol tüzén elégni, jelen sorok írása miatt bizonyosan oda fogok kerülni. Egyszerűen rosszul vagyok a thai nyelvtől, az intonálatlan, orrhangú hörgésektől, nyögésektől, a gyászosan nevetséges színészi játéktól, az összes, létező, felvonultatott meleg sztereotípiától, a maszkulinitás teljes hiányától, és hogy amikor csak Toh-ra ránézek, Ben Stiller Jámbor Jackje jut eszembe a Trópusi viharból.

Az a feneketlen infantilizmus, amit a karakter a sorozatban demonstrál, oly mértékben pusztítja az ember agysejtjeit, hogy az szabályosan fájdalmas. Soha életemben nem láttam még olyan beteg karaktert, mint amilyet a színész itt megjelenít. Ahogy az utolsó részletig mindent tud és tudni akar Nuea életéről, ahogy képes kikukázni a szemetet, amihez mindössze pár másodpercig a fiú hozzá ért, csak hogy otthon becses trófeaként csodálhassa azt… ahogy folyamatosan zavarba jön a jelenlétekor… Az nekem sok. De nagyon sok Daisy is, aki a kényeskedésével, az öltözködésével, a manírjaival, a sipítozásaival. A zárkózott Jao tűnik az egyetlen normális karakternek a bagázsból, mert a harsány Som is egyszerűen too much a rikácsolásával.

De mikor már úgy érzed, hogy szellemileg teljesen leépültél az egésztől, valahogy mégis elkezd bevonzani a sorozat az apró, buta kis gegjeivel, a Gekkólány (Ging Areeya Pholphutrakul) pipiskedéseivel, Konghwan (Freen Sarocha Chankimha) és Ájfon (Becky Armstrong) folyamatos, leszbikus csipkelődéseivel (ők kaptak egyébként egy spinoff sorozatot Gap címmel), a realitástól való elrugaszkodással (hogy a népszerű klikkbe minden gond nélkül integrálódik egy marginalizált, mások szemében talán kockáknak tűnő kis társaság), az olykor szép helyszíneken történő forgatásokkal, a végtelenre nyújtott, romantikus pillanatokkal… Melyek mind-mind inkább egy paródia érzetét keltik, semmint egy komolyan vett sorozatét. Várod, hogy végre történjék valami, és ne csak egyik idilli jelenetből/kirándulásból a másikba csapódjunk. Kicsit az az  érzése az embernek a sorozat nézése közben, mint a Boys Over Flowersnél: ha elvileg egy iskolában, egyetemen járunk, hol vannak az órák? Mikor tanulnak ezek? Nincsenek vizsgák? Tanárok?

Rengeteg baj van ezzel a sorozattal, de talán a legkomolyan kifogásom azzal merül fel, hogy a “hőseik” egy gyerektáborba mennek önkénteskedni. Egy gyerektáborba, ahol kisiskolások táborozási és tanulási körülményeit igyekeznek javítani (festéssel, felújítási munkálatokkal). Egy gyerektáborba, ahol a menzás kaját transzi/drag konyhásnénibácsik osztogatják, ahol egyetemistáink titokban alkoholizálnak, egymást simogatva-ölelgetve fürdenek, Toh és Nuea összebújva pettingelnek alszanak… És ez rohadtul nem gyerekszem számára alkalmas kontent. Ha sima iskolás történet lenne, egyszerű románcokkal, még azt mondanám, belefér. De így, hogy egy erősen és egyértelműen szexualizált sorozatot látunk, semmilyen kontextusba nem férnek bele kisiskolások. Az utolsó harmadra a készítők már csak nem is akarnak finomkodni: Toh pánikolva kiabál az egyetem területén barátaival, hogy milyen ízű és stílusú óvszert vegyen a nagy napra Nueával, milyen pózban csinálják, ki legyen felül, stb, ami végtelenül ízléstelen. Vagy mikor Toh egy újabb ivászat után a mosdóban hányik, a kameraállás és a hanghatások olyanok, mintha egy orális szex közben pénisztől fuldokló férfi öklendezését hallgatnánk. Kajak azt hittem, lefordulok a futópadról, mikor megláttam/hallottam.

Aztán ahogy a fináléhoz kanyarodunk, kezd pedzegetni a történet néhány igazán maradandó gondolatot, amivel már nagyon elkésett, és aki eddigre rég félretette a sorozatot, már nem is értesül róla. Pedig ha ezek szépen bele lettek volna szőve a cselekménybe Toh idióta hisztijei és vinnyogásai, Daisy kényeskedései, a Gekkólány és holdudvarának gonoszkodásai helyett, akár még egy értelmesebb sorozat is kisülhetett volna az egészből. De így…

Nuea meghívja magával Toh-t a szülei évfordulójának ünnepségére, Toh pedig aggódik, mit fog szólni Nuea családja kettejük kapcsolatához. Megismerjük futólag Nuea szigorúnak tűnő apját és kedves, bájos édesanyját, és meglepetésünkre mindketten nyitottan, barátságosan fogadják a fiúk viszonyát, az apa ráadásul hozzáteszi, “elvégre 2022-t írunk“, azaz abszolút modern beállítottságú szülőknek tűnnek, és ez azért tök szívmelengető. Másrészről Daisynek Intouch kezd el “udvarolni”, viszont Daisy fültanúja lesz annak, hogy Intouch barátai túl lányosnak találják őt, ezért megpróbál megmacsósodni, kevesebbet visongatni, de egyszerűen nem sikerül neki. A barátai egy könnyekig meghatott beszélgetés során próbálnak lelket ölteni belé (akiről amúgy kiderűl, hogy transznemű nő o.O), hogy nem kell megváltoznia, ne akarjon olyanná válni, ami nem önmaga, és hogy ők úgy szeretik őt, amilyen most, de támogatják, bárhogy is kíván dönteni, és ez nagyon sok erőt ad Daisynek.  A harmadik ilyen értelmes és életszerű történetszál az, hogy a Gekkólány és csatlósai bosszúból az instán fikázzák Toh-t és Jaót, amiért a suli két legnépszerűbb pasijával, Nueával és Sky-jal járnak (és lecsapták őket a kezükről), a kommentelők meg széjjel oltják őket, hogy milyen gusztustalan ez a kapcsolat, meg hogy Jao milyen kövér (volt). A két népszerű kosaras, Nuea és Sky azonban bátrat lép, és kész felvállalni a kapcsolatát Toh-val és Jaóval, aminek láttán végül az egyetem diákjai is megváltoztatják a véleményüket és elfogadóbbak lesznek. Ezt miért nem lehetett normálisan, esetleg a történet központi cselekményévé megtenni? Miért egy részben kell letudni, és közben végig úgy tenni, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy két pasi nyíltan együtt jár? Azt sem értem, mi értelme volt az utolsó pár részre bedobni Kong figuráját, mint Toh gonosz és még nála is idegesítőbb “klónját”, aki titokban Nueára pályázott…

A finálét személy szerint lezáratlannak érzem, amitől inkább volt a sorozat egyfajta betekintés a főiskolások mindennapjaiba, semmint olyan cselekmény, ami el akart jutni A-ból B-be, építkezve önmagára és a karaktereire.

 

HBO Prime Suspect – The Madeleine McCann Case (dokumentumfilm-sorozat) – 10/3

Azt hiszem, könnyen kijelenthetjük, hogy Madeleine McCann eltűnése a világ egyik, ha nem leghíresebb gyermekrablási ügye. Maga a történet a drámai jellege és rengeteg furcsasága miatt évek óta foglalkoztatta a fantáziámat, hogy mi is történhetett pontosan ezzel a szerencsétlen kislánnyal, és hogy valaha lezárást kaphatnak-e azok, akik mai napig hazavárják őt. A szülőkkel valahogy kezdettől fogva nem tudtam együtt érezni, mert már az elejétől kezdve éreztem az érintettségüket az ügyben, még ha a portugáloknak sikerült is törölni őket a gyanúsítottak közül. Máig vannak megmagyarázhatatlan részletek a nyomozásban, kezdve azzal a végtelenül felelőtlen magatartással, amivel ez a néhány brit házaspár egyszerűen egyedül hagyta az üdülőben a gyermekeit… a szanaszét kontaminált bűnhelyszínnel, amit minden élő és mozgó ember össze-vissza tapicskolt és fogdosott, ami miatt számos nyom egyszerűen elveszett… a hullakereső kutyák szimatfogásán át az apartmanban a kanapé mögött, az egyik ruhásszekrény alsó polcán, valamint a szülők által az eltűnés után bérelt autóban, amire senki sem tudott máig elfogadható magyarázatot adni…

Ez a dokusorozat sem. A nyomozás számos kényes és kínos részletéről hallgat, de nem is annak újra összefoglalása volt a célja, hanem a néhány éve bombaként berobbanó hír utáni nyomozás, miszerint egy többszörösen elítélt és visszaeső, német, nemi erőszaktevő, Christian B. bemutatása. A legszomorúbb, hogy még ez sem sikerült neki. Annak ellenére, hogy egy börtönviselt gazemberről van szó, a mai napig nem ismeri a közvélemény a teljes nevét vagy arcát, ami miatt elég nehéz hozzá társítanunk a történteket. Értem én, hogy személyiségi jogok, meg minden, de ez az alak – akár bántotta Maddie-t, akár nem – a tettei révén már rég kiiratkozott a konvencionális társadalmi együttélés rendszeréből, és az ég világon semmilyen joga nincs arra, hogy személyazonosságát titokban tartsa. [ha valami, akkor ez dühít igazán: mikor a büntetésüket esetleg letöltő gyilkosok, erőszaktevők úgy integrálódnak vissza a társadalomba, hogy új helyre helyezik őket és új személyazonosságot kapnak, mint pl. annak idején a 2 éves, kicsi James Bugler brutális megkínzói és gyilkosai, Robert Thompson és Jon Venables, akik a bűntény idején 11 évesek voltak…]

Kihomályosított fotókon, felvételeken láthatjuk őt az életének fontosabb szakaszait felvázoló epizódokban, a házakat, kocsikat, lakóautókat, amik a tulajdonában voltak, a boltot, amit üzemeltetett. Megszólal volt barátnő, volt kolléga/barát (egy magyar nő…), korábbi lakókocsis haverok, maga az ügyvédje, aki kimondottan pökhendi módon válaszolgat a riporterek kérdéseire, és ezáltal nemhogy a védence iránti bizalmat növelné, hanem a támadó hangneme miatt még inkább ellene fordítja a közvéleményt. Kísérletet sem tesz arra, hogy árnyalja a Christian B.-ről készült képet, és bár aligha ésszerű a nézőtől bárminemű szimpátiát várni egy többszörösen elítélt erőszaktevő iránt, nem feltétlenül az a legjobb válasz a kérdésre, hogy “mit csinált a védence a gyerekrablás éjszakáján?“, hogy “miért, maga emlékszik, hogy mit csinált  2007. május 3-án?“.

Két már ismert haknizót is megszólaltatnak a készítők: a portugál nyomozás kezdeti szakaszának irányítóját, Gonçalo Amaralt, aki amennyit csak tudott, kisajtolt már a történtekből (dokumentumfilmek, sajtóközlemények, médiaszereplés és memoár formájában), akárcsak egy szőke, portugál riporternőt, aki már más, Maddie-ről készült dokumentumfilmben is szerepelt, mint aki húdekomoly fontos szerepet töltött be a tudósítások során, holott csupán egyike volt annak a sokezer újságírónak, aki az üggyel foglalkozott. E két díszpintyet ráadásul igyekeztek egymásnak is ugrasztani, Amaral ugyanis a rendőrségnél kegyvesztett lett, és leváltották amiatt, ahogy az ügyet kezelte, de talán abba bukott bele leginkább, hogy a szülőket, Kate-et és Gerry-t gyanúsítottként kezelte (és így tekint rájuk még ma is). A riporternő elmondása szerint a portugál rendőrség Amaral irányítása alatt folyamatosan csepegtette az infókat a sajtónak, ők is ezekből az anyagokból dolgoztak, aztán amikor Amaralt eltávolították, érte őt a felismerés, hogy egész végig “becsapták őt” és “hazugsággal etették a sajtót” a zsaruk, és hogy milyen csalódott. Amaral tagadja, hogy beszélt volna a sajtó bármelyik képviselőjével, a nő pedig azzal védekezik, hogy ő csak arról tudósított, amit neki mondtak. Amaral olyan mélyre ásta magát, hogy lassan senki se hisz neki, még akkor se, ha sok olyan nyomot rögzített, amire most sincs konkrét magyarázat, a nő pedig az újságírói integritását mentegeti azzal, hogy Amaralt odadobja koloncnak, azaz mindkettő totál hiteltelenné vált.

Ha valaki komolyan vette az egész produkciót, az az ügyész és a megszólaltatott kriminálpszichológus, akiknek az elmondása alapján lehet legalább következtetni valamire. Mert ugye hivatalosan még nem volt vádemelés, egyelőre gyanúsítottként kezelték a férfit Maddie ügyében. Az ügyész rendre kitért a konkrét válaszok elől, és sokszor a fordítás és a felirat sem adta vissza hűen azt, amit a férfi beszéde németül sugallt. Christian B. több ingatlanját, földbirtokát, járművét átkutatták, több adathordozót találtak nála gyermekbántalmazással, pedofiliával kapcsolatos tartalommal, de nem adhat felvilágosítást arról, hogy találtak-e bármit, ami Maddie-hez köthető. Ahogy a portugál rendőrök is feltúrtak egy elhagyatott, portugál kutat is a német nyomozóktól érkező tipp alapján, de arról sem mondhat semmit, hogy találtak-e benne vagy épp nem találtak semmit a vizsgálat során. A németül értő néző a szavaiból egyértelműen leszűrhette, hogy igenis találhattak bizonyítékot arra, hogy az adathordozókon Maddie-ről is volt anyag, és a kutat se véletlenül kutatták át, és hogy maradványokat is biztos találhattak. Nem tartom kizártnak, hogy a férfi szándékosan fogalmazott így, hogy éreztesse, szorul a hurok, a kérdés azonban továbbra is adott: mikor lesz végre eredmény?

Objektíven nézve, bemutattak nekünk egy névtelen, arctalan, deviáns fantomot, akiről a megszólaltatott ismerősök fele el se tudta volna képzelni, hogy ilyesmire képes volt, a másik fele pedig azonnal rávágja, hogy naná.  De ez nem elég, a németek továbbmennek: több európai, megoldatlan, erőszakos bűncselekmény aktáját elő fogják venni, hogy megvizsgálják, a vándormadárként utazgató Christian B.-nek nem lehetett-e köze hozzájuk. Te meg csak ülsz és nézel szkeptikusan, mert bár nem akarod mentegetni a férfit, de az egésznek nagyon olyan szaga van, hogy találtak egy beteg, perverz balekot, akire igyekeznek most már mindent is ráverni.

Az egész sorozat egy elszalasztott lehetőség, ami kényelmesen szemet húny az olyan részletek felett, hogy pl. Maddie elrablásának idején több pedofíliával és gyermekbántalmazással is gyanúsítható személy tartózkodott az üdülővárosban, köztük Sigmund Freud unokája, Clement Freud, akinek a közelben fekvő villájában a McCann-házaspár járt is. Vagy hogy miért néznek ki a gyerekrablás éjszakáján szemtanúk által állítólagosan látott személyekről alkotott, vélhetően hamis és washingtoni elit számára figyelmeztetésként szánt digitális fantomképek (e-fit), mint a Hillary Clinton kampánystábjának két lobbistája, John és Tony Podesta, vagy egy másik fantomképen egy körözött nő úgy, mint Ghislaine Maxwell. Vagy hogy milyen összefonódások vannak az ügyben vizsgálódó hivatalos szervek, hárombetűs titkosszolgálatok és McCannék közt. Vagy hogy miért érezni minden testbeszédelemzéses videó alapján rettenetes dühöt és megvetést Gerry részéről Kate irányában, mintha őt hibáztatná valamiért, amiről nem tudunk. Az a Gerry, akiről egyesek azt rebesgetik, hogy maga is pedofil. Már nem beszélnek arról, hogy a gyereket pedofilhálózat, gyermektelen szülők megbízásából működő bűnszervezet vagy szervkereskedői körök raboltathatták el. Szóval lenne itt még hova leásni, ha lenne néhány ténylegesen tökös riporter, aki merne is belenyúlni a szarba és felkavarni azt, de nem, mindenki diplomatikusan a már ismert, mainstream dolgokat szajkózza, amivel nem jutunk egy lépéssel sem előrébb. Értem én, hogy senki se akarja Clintonék valamelyik sósavas hordójában végezni, vagy négyszer-ötször tarkón lőni magát “öngyilkosságot” megkísérelve. De mi lesz így az igazsággal? A gazdagok és hatalmasok így örökre bármit megtehetnek büntetlenül? A 2019-es netflixes dokusorozat is tövig benyalt a McCannéknek ahelyett, hogy igyekezett volna objektív maradni. Eddig egyedül az ausztrálok mertek bátrak lenni, és a 60 Minutes Australia adásában teljes nevén (Christian Bruckner) megnevezni, és cenzúrázatlan fotóval bemutatni a gyanúsítottat. Az egész produkciót össze sem lehet hasonlítani a Richard D. Hall független filmes által készített, közel 20 órás oknyomozó riportjával, ahol Hall rengeteg apró részletnek, ellentmondásnak utánamegy, melyet a sajtó rendszerint félresöpör és elfelejt közölni.

Az egészben (Maddie-n kívül) a kislány két kistestvérét, Amelie-t és Seant, az ikerpárt sajnálom, akik mára már tinédzserkorba értek, és egész eddigi, kicsi életüket ez a nyomorúságos, reménytelen nyomozás és szenzációhajhászás töltötte ki. Ők leszenk azok, akik soha nem fogják tudni feldolgozni, ami a nővérükkel történt, a szüleik felelőtlensége, a hatóságok szarógalambszerü toporgása és a sajtó tehetetlensége miatt.

 

Macross Frontier The Movie – Labyrinth of Time (2021) – 10/9

A Macross Frontier nem mai csirke már, jó 10 év eltelt az utolsó mozifilmje óta is, viszont a Macross Delta utolsó filmjével egyidőben készült hozzá egy rövidfilm, melyet be is mutattak, de sokáig nem lehetett hozzáférni a videóhoz itt, a távoli nyugaton. Mostanáig.

A történet a mozifilmek világát követi (azaz Michael nem halt meg, ellenben Altót magával rántja a vajrák királynője valahova a galaxis távoli pontjára, és Sheryl kómába esik a vírus miatt). Nincs ugyan kimondva, de pár év eltelhetett, mert egy idősebb, felnőttebb Rankával találkozunk, aki továbbra is a színpadnak és éneklésnek él. Épp egy szuperkoncertet ad egy bolygón, amikor az előadott dal közben éles fájdalom hasít a testébe. A benne lakozó, V-típusú vírus okozta baktériumok reagálni látszanak valamire, ezért barátaival, Michaellel, Clanclannal, Ozma Lee-vel és Lucával meg is keresik ennek a forrását. Találnak egy protokultúra által hátrahagyott, romos épületet, amit a helybéliek csak úgy neveznek, hogy “A lelkek kútja”, és a szóbeszéd szerint kommunikálni lehet általa a halottakkal. A társaság úgy dönt, egy próbát megér a dolog: hátha Ranka éneke, a benne élő mikroorganizmusok és az épület ereje valahogy képes kapcsolatba lépni a tőlük elszakadó Altóval, és esetleg hazakalauzolni őt. Ranka mindent igyekszik meg is tenni, kiénekeli a lelkét, és egyfajta féregjárat meg is nyílik, mely összeköti a bolygót egy távoli galaxisban lévővel, de… Alto nem tér visszahozzájuk.

A történet sajnos cliffhangerrel zárul, mert hát a féregjárat létrejön, azaz Alto ezek szerint létezik valahol a távoli messzeségben (ahogy a Macross Delta 2. mozifilmjében láttuk, hogy az elveszettnek hitt Megaroad 01 is létezett még valahol a messzi ismeretlenben), mégsem jutunk egy lépéssel sem közelebb ahhoz, hogy megtudjuk, mi lett vele, mikor tér vissza, vissza tud-e egyáltalán térni, és azt se, Sheryl mikor jut olyan állapotba, hogy újra magához tudjon térni. Arról már nem is beszélve, hogy a fiú melyik lányt választaná, ha újra felbukkanna. Szerintem a néző már azzal is kibékülne, ha visszakapná Altót, mert ahogy az a Macrossra mindig is jellemző volt, egy rendkívül szerethető, még ha néha szégyellős és tesze-tosza figura volt, akinek nagyon drámai a hiánya. Hayate megkapta a Deltában a maga szívbemarkoló, de teljesen kielégítő befejezését, Hikaru az első sorozatban elnyerte Misa szerelmét, Alto sorsa azonban nagyon lóg a levegőben (a Macross 7-t meg most hagyjuk, ott mindenkinek egy hatalmas zagyvalék a “befejezése”).

Azt sem tudom, mit is kellene gondolni erről a nyúlfarknyi mozifilmről, ugyanis
(a) a Macross készítőire nem jellemző, hogy szándékosan visszanyúlnak egy előző sorozat cselekményéhez, és azt folytassák az éppen aktuális helyett (ahogy tették ezt most a Frontierral a Deltával párhuzamosan);
(b) a film vége, és Ranka kijelentése, hogy “Ezúttal nem foglak elveszíteni!” is nehezen értelmezhető: ez azt jelenti, hogy lesz más próbálkozás is, hogy Altót visszahozza? A “más próbálkozás” milyen formában fog megvalósulni? Egy következő manga, videojáték, rövidfilm, egész estés film, TV sorozat vagy OVA/ONA formájában? Ha igen, ez lesz a következő Macross-projekt, csak még nem tudunk róla?

Nem sokat tudok hozzátenni. Ranka dala szép és hozzá hasonlóan érett nóta, végre nem plüssállatokkal, csuparózsaszínben parádézik a színpadon, hanem kész, fiatal nőként, amit nagyon jó látni. A szinkronhangok mind-mind visszatértek rövid szerepeik erejéig, és mikor meghallottam Alto gyöngéd, kedves hangját, majd megszakadt a szívem. Nakamura Yuichi hangjának lágy tónusa talán Midorikawa Hikaru fiatalkori hangjához hasonlítható, aminél csak kevesebb tudta igazán megdobogtatni a szívemet. Az animáció csodálatosan szép, és bár a látomások és éneklés közben felvillanó, 3D-s elemek kicsit bántják a szememet, nem annyira zavaróak, és nagyon finom az átmenet a hagyományos, 2D animációs jelenetekbe. Bármilyen formában képes volnék fogyasztani egy potenciális folytatást.

 

Aim for the Top! / Gunbuster OVA 1 (1988) – 10/9

Azóta ismertem ennek a sorozatnak a címét, hogy középiskolás, animés énemnek sikerült az itthon is fogható, külföldi csatornákon vetített sorozatokon kívül először az interneten és nyomtatott animés újságokból tájékozódni a nagyvilág egyéb, nálunk még el nem érhető történeteiről. Örök kedvenc sorozatom, a Fushigi no Umi no Nadia a Gainax stúdió terméke volt, és mivel mind rendezés, történetvezetés és karakterdizájn szempontjából szerettem, értelemszerű volt, hogy elkezdtem kutakodni, mivel foglalkozott még a produkciós cég ezen kívül. Az igazi mainstream, máig is töretlen világhírnevet persze nem a Nadia, hanem a Shin Seiki Evangelion hozta meg nekik, amin javarészt ugyanaz a csapat dolgozott, aztán jöttek az olyan, ma már kultikus címek, mint a Wings of Honneamise, FLCL és Ebichu. A mai rajongói generáció azonban lassan elsiklik a múlt klasszikusai felett, főként úgy, hogy a Gunbuster volt Anno Hideaki első rendezői munkája, mely megalapozta későbbi, rendkívül híres munkáit és a szakma elismerését.

2023-ban járunk. [LOL, azért van valami bája annak, hogy a 80-as években hogyan képzelték el a jövőt, napjaink korát, és hogy milyen más világot élünk… tényleg igaz a mondás, hogy a világ felfedezéséhez túl későn, az űr meghódításához pedig túl korán születtünk…] A Föld népe az űr felfedezésén fáradozik, 2015-ben azonban nem várt, szörnyszerű ellenségekbe botlottak, mely egy akkori, felderítő flotta teljes megsemmisüléséhez vezetett. Az űrprogram vezetői ezért fiatal pilóták kiképzésén fáradoznak, akik robotokba ülve képesek lesznek védelmet, támogatást nyújtani az űrhajóknak, és szükség esetén megmérkőzni a támadó idegenekkel. Hősnőnk a középiskolás Takaya Noriko, aki beiratkozott Japán pilótaképző intézetébe, hogy apja, Takaya tábornok nyomdokaiba léphessen, aki a 2015-ös tragédia űrhajójának parancsnoka volt. A bolygó minden országának pilótaképzője két elit pilótát delegálhat a Föld körül keringő, nemzetközi űrállomásra, a Silver Starra, ahonnan aztán különböző hadihajókon megindulhatnak az űr mélye felé. A japán iskolának egyik jelöltje a mindenki által csodált, kiváló képességekkel rendelkező Amano Kazumi, a második helyért azonban ádáz versengés várható. 1 hónappal Noriko beiratkozását követően azonban új kiképzőtiszt érkezik az intézménybe Ota edző személyében, aki mindenki meglepetésére Norikót választja ki második jelöltként. Az ügyesebb felsőbbévesek nem nézik jól szemmel a csetlő-botló újoncnak biztosított lehetőséget, és már-már arra gyanakszanak, hogy tábornok apja miatt részesülhetett különleges bánásmódban. Noriko azonban szorgalmas, kitartó tanulásba és edzésbe kezd Ota segítségével, és végül sikerül kiérdemelnie az edző bizalmát. A két lány útnak is indul az űrállomásra, majd a többi ország pilótájával együtt az Exelion nevű űrhajón megkezdik kalandjaikat. Az űr mélyén azonban nem várt megpróbáltatásokkal kell szembenézniük…

A történet… nem mondhatnám, hogy kimondottan egyedi. Már a címe (Top wo nerae!) is két komolyabb franchise összeolvadásának tekinthető: az Aim for the Ace! (Ace wo nerae!) c. nagy múltra visszatekintő, teniszes shoujo történet és a Top Gun c. amerikai akciófilm szolgált inspirációjaként. Utóbbi esetében nem véletlen az utalás, hiszen vadászpilóták kiképzéséről, új feladataikhoz való felnövésről szóló, kicsit coming of age történet. Míg az Aim for the Ace! (melynek dorama-változatát egyébként én fordítottam, és itt, az oldalon is megtalálhatjátok) egy friss középiskolás lány, Oka Hiromi történetét mutatja be, aki frissen bekerül egy új közegbe, épphogy csak elkezd teniszezni, de az iskolába érkező, új edző, Munakata Jin beválasztja a versenykeretbe a tapasztalatlan lányt, mert lát benne tehetséget, amit szorgalmas gyakorlással elő lehet hozni. Munakata emellett ugyanúgy rendelkezik bizonyos testi fogyatékosságokkal, mint jelen történetünk Ota edzője, akiről megtudjuk, hogy Noriko apja, Takaya tábornok mentette meg az életét 2015-ben, és a sérüléseit akkor szerezte, melyek maradandó egészségkárosodást okoztak nála. Ugyanúgy van egy kiváló teniszező a suliban, akit mindenki csodál (Ryuzaki Reika, a “Pillangókisasszony” a pályán, Amano jelen történetben, akit szintén mindenki csak nővérkéjének, azaz “One-san”-nak becéz), aki a versenykeret másik tagja, ugyanúgy akad csörte az iskolán belül a felsőbb évesekkel, akárcsak az ellenséges játékosokkal (Midorikawa Rankóval a pályán, Jung Freud szovjet pilótanővel az űrben), és ugyanúgy akad egy kedvesnek tűnő, férfi karakter, akibe hősnőnk szép lassan belehabarodik (Toudo Tadayuki a tenisz során, Thoren Smith jelen sorozatunknál).

Nem tudom, mi volt a koncepció, mert ennyi párhuzam aligha írható a véletlen számlájára. Annak, aki nem ismeri az egyiket, a másik egyedinek tűnhet (és fordítva), de aki mindkettőt látta már, abban ott motoszkál a gondolat, hogy vajon a kreativitás csődjének lehet-e tekinteni, hogy a történetvezetés ennyi elemét átemelték egyikből a másikba. Vannak, akik vitatják, hogy a “másolás a bók legnemesebb formája“, és ott van az az elképzelés is, hogy 1-1 művész akár így szeretne tisztelegni az előtte nagyot alkotók munkássága előtt. Akkoriban a csapból is űr, mecha és sci-fi folyt, a Captain Harlock és a Queen Millenia nyomán elindult máig tartó, töretlen meneteléssel a Gundam és a Macross franchise, a Patlabor, a Legend of Galactic Heroes, vagy akár a német tévéből nálunk is ismert Saber Rider & The Starsherrifs… Nem tudom. Egy ilyen, űrkalandoktól hemzsegő közegben nem lehet könnyű valami újat alkotni, amit még soha senki másnak nem sikerült. A Gunbuster se fogja ilyen téren megváltani a világot.

De akkor mégis mi az, ami miatt máig közkedvelt és nosztalgiázni vágyók számára elismert sorozat? Kétségkívül pontosan a kor szelleme. Az 1985-ös Macross mozifilm, a Do you remember love? animációs tekintetben nagyon magasra tette a mércét, a 80-as évek esztétikuma pedig azt követően rányomta a bélyegét minden olyan sci-fi sorozatra, mely utána következett. Csinos, arányos, nőies figurák, realisztikus férfiábrázolás, globális, multinacionális jelleg az űrprogramban, erős, esendő, de tanulásra hajlamos és helyzethez felnőni képes hősök és hősnők… Ugyanezek a stílusjegyek mind-mind megtalálhatóak a Gunbusterben. Sokat elmond a minőségről továbbá a tény, hogy számos animációs elemet felhasználtak belőle az 2 évvel későbbi Nadiánál és még a 7 évvel későbbi Evangelionnál is. A sorozat zenéjét is egy olyan zeneszerző jegyzi, aki később számos, ma már kultikusnak tekinthető történet (Bastard, Dragon Half, Violinist of Hameln, számos Gundam, Sakura Wars, Angelic Layer, One Piece, Jojo, Assassination Classroom, stb.) zenei albumáért is felelős: Tanaka Kouhei. És legyen bármilyen elvont és beteg az Evangelion számos eleme és háttértörténete, Anno Hideaki munkásságának jelentősége is vitathatatlan.

A Gunbuster nézése közben akaratlanul úgy érzi az ember, hogy ez a hat résznyi OVA mintha egy normál, 24 részes tévésorozatból lett volna összevágva és zanzásítva próbálna elmesélni egy magánál jóval nagyobb, alaposabban megtervezett történetet. Igenis van hiányérzete az embernek, mert meggondolatlan döntésnek tűnik az emberiség jövőjét és az űrlényekkel való harcot tinédzser pilóták kezébe tenni (khm… mondjuk… az Evangelion se tette ezt másként…), 1-2 hónapnyi kiképzés után az űrbe vinni a fiatal pilótalányt, Norikót, és olyan, mintha az Excelion legénysége is szinte vakon hajózna előre a messzeségbe, nem ismerve, milyen veszélyek várnak rájuk. Holott a cselekmény sejtteti, hogy ez nem teljesen így van, a fejesek tudják nagyjából, miféle szörnyekkel állnak szemben.

Tetszik, hogy a sorozat próbál valamelyest ügyelni az űrutazás törvényszerűségeire, pl. hogy másképp telik az idő a Földön, míg ők fénysebességgel haladnak. Hogy milyen egészségügyi és lelki hatásai vannak az űrutazásnak (Ota edző megbetegedése az űrben tapasztalható háttérzsugárzástól). Hogy a Földön hátrahagyott barátok és rokonok számára évek telnek el, míg az Excelion legénysége a szörnyekkel próbál megvívni. Hogy miként tud az emberi psziché felkészülni és megbirkózni az első, éles ütközettel, a bajtársak elvesztésével, és saját felelősségével, amiért a szárnyemberét (Noriko esetében Thoren Smith-t) elveszítette, mert pánikba esett és képtelen volt harcolni az ellenséggel. Hogy hőseink diadalmaskodnak is az első nagy ütközetben, de mire visszatérnek a Földre, 10 év tovaszállt, és 17 helyett már 27 évesnek kellene lenniük… Hogy az egykori osztálytársakból vagy riválisokból azóta felnőtt nők és édesanyák vagy pilóta-kiképzőtisztek lettek, ők meg ott rekedtek néhány hónap tapasztalatával, továbbra is tinédzser-testben.

És ezeknek a fiataloknak borzasztó nehéz megbirkózni ezzel. Noriko eltemeti magában gyerekes énjét, hogy a harcra tudjon összpontosítani, míg Kazumi beleszeret kettejük mentorába, Ota edzőbe, és a nagy ütközetet követően a Földön együtt próbálnak boldogulni. Eltelik 15 év, és az emberiség fennmaradását újra a szörnyek fenyegetik, akik ezúttal a Naprendszert és annak napját veszik célba. Az haderő ezért egy hatalmas fekete lyukat generáló bombát fejleszt ki, melyet a megözvegyült, 40-es Kazumi maga szállít a későbbi harctér színhelyére, ahol… találkozik a továbbra is 17-18 éves külsejű Norikóval, mert ő folytatta a pályafutását pilótaként, és nem maradt a Földön, és számára továbbra is máshogy telt az idő. A két nő önfeláldozó módon hajlandó hátramaradni, hogy a bombát biztosan fel tudják robbantani az ellenség anyabolygója helyén, örökre megsemmisítve őket, mindezzel azt kockáztatva, hogy a fekete lyuk eltorzítja számukra az időt, és a visszatérésük lehet, hogy nem évekkel, hanem évtizedekkel vagy évszázadokkal későbbre csúszik emiatt. Jung azonban megígéri, hogy bármikor jöjjenek is, a Földön tárt karokkal fogják őket várni és ünnepelni. Noriko és Kazumi diadalmaskodik is, de elborzadva kell tudomásul venniük, hogy a fekete lyuk anomáliái miatt 12000 év eltelt, és ahogy a roncs gépezetükkel a Föld felé sodródnak, abban sem biztosak, fennmaradt-e ennyi idő távlatában az emberiség. A bolygó teljes sötétségben úszik előttük, majd apró fények kezdenek meggyúlni az egykori Japán helyén, az “Isten hozott benneteket!” felirattal.

Fú, hát libabőrös pillanat volt, az biztos. Iszonyú és félelmetes, mert a néző ott ül a kabinban a két nővel, hogy vajon mi lesz velük, ők maradtak egyedül, utolsó két emberként civilizációnkból? Ha igen, mégis hogyan fognak boldogulni, van-e esélyük bármilyen túlélésre, vagy törődjenek bele a megváltoztathatatlanba? Ha vannak még emberek, vajon emlékeznek rájuk? Be tudnak egyáltalán illeszkedni egy ilyen civilizációba? Akaratlanul is rettegés tölti meg a néző szívét a bizonytalanság láttán, hogy aztán meghatódva hátradőljön és kitörölje a kibuggyanó könnycseppjeit az üdvözlő fények láttán. Komolyan mondom… hiába ez Anno Hideaki első filmes munkája, már itt is hihetetlen módon megmutatkozik a zsenialitása. Sok ponton emlékeztet a történetre a 2014-es Interstellar / Csillagok között című film is, egyébként.

Pontos, precíz, korrekt lezárás, kiváló animáció. Tudom, hogy van folytatása, de arra már rányomja a bélyegét a 2000-es évek elejének animációs stílusa, és őszintén szólva, az előzetessel nem sikerült megnyernie magának. Nekem így kerek ez a történet.

 

The Promised Neverland (film) – 10/8

Nem pazarolnék sok időt a filmmel kapcsolatos gondolataimra, sokmindent összefoglaltam a fordításhoz készített bejegyzésemben.

 

Star Wars – The Bad Batch 2. évad (2023) – 10/8

Amennyire fenntartásaim voltak az 1. évad bejelentését követően, meglepő módon annyira megszerettem ezt a sorozatot. Egy különböző testi, illetve mentális fogyatékossággal bíró, speciálisan képzett klónosztag kalandjait követhettük figyelemmel az 1. évadban, ahogy a klónháborúk utolsó szakaszát, a 66-os parancsot megélték, és ahogy addigi bajtársaiktól elfordulva, szökevényként próbáltak boldogulni a galaxisban az utolsó, tiszta, génmódosítás nélküli klónnal (és így tulajdonképpeni húgukkal), Omegával. Hunternek, Wreckernek és Technek azzal is meg kellett birkóznia, hogy addig bajtársuk, a mesterlövész Crosshair az agyukba ültetett mikrochip nélkül is teljesen a Birodalom eszméivel szimpatizál, sőt, egy hidegvérű gyilkos lett belőle. Kiegészültek azonban a megmentett (és a The Clone Wars c. előzménysorozatból megismert) Echóval, így együtt, ötösben kalandoznak az űrben, ilyen-olyan megbízásokkal tartva el saját magukat.

Hová tud innen haladni a történet?

Igazából bármerre. Filmes kánon nincs, ami a Birodalom felemelkedését, kezdeti éveit, stb. mutatná be. Regények, képregények vannak ugyan, de a Kenobi c. tavalyi sorozatig nem nagyon volt semmi, ami erről a korról szólt volna. Azaz a készítők Dave Filoni vezetésével ugyanolyan szerteágazó és színes világot tudnak elénk tárni, ahogy tette azt a The Clone Wars is. A formátum hasonló: hőseink az Ord Mantell nevű (régi kánonban legendás) bolygón időznek, és a már korábban megismert kantinban egy Cid nevű űrlény megbízásait teljesítik. Érezhető azonban némi feszültség közöttük, a felnőttek ugyanis mindenáron igyekeznek hasznos tudást átadni Omegának, legyen szó harcról, űrhajókról és azok jellemzőikről, míg a kislány azért nem igazán van erre felkészülve. A férfiak össze-összeszólalkoznak, hogy a küldetés célja a mindennapi boldogulásuk ÉS hogy Omegának viszonylag nyormális körülményeket teremtsenek a felcseperedésre, ugyanakkor Echo szerint a képességeiket és bevételeiket ennél többre kellene használniuk: megsegíteni azokat, akik a Birodalom elnyomásától szenvednek, ami viszont Omegában kelt bűntudatot.

Omega viszont nagyon kislány (még mindig), és bár a férfiak igyekeznek őt teljes értékű társként kezelni, rendre látjuk, hogy inkább apafiguraként viselkednek vele: ha tanítják, az ő későbbi boldogulását hangsúlyozzák vele, ha szorult helyzetben vannak, gondoskodnak róla, hogy előbb legyen élelme és itala, mint nekik, ha menekülni kell, terelik maguk előtt vagy ölbe kapják, hogy gyorsabban haladjanak. Nem lehet azonban nem észrevenni, hogy érzelmileg Omega egyre jobban nem tud kihez fordulni a problémáival, és jól megmutatkozik ez Echo távozásával a csapatból az évad közepén. A többiek továbblépnek, Omega viszont nem tud, mert számára valaki kiszakadt az ő addig kis “családjából”, és frusztrálja, hogy a többiek nem depressziósak emiatt. De nem tudja felfogni, hogy a többiek számára nincs olyan fogalom, hogy család, mert sosem volt, így nem is tudják elképzelni abban a fellépő változásokat. Omega viszont búslakodik Echo miatt, az elvesztett hajójuk miatt, ami addigi kalandozásaik során egyedüli otthonaként szolgált.

Sokat számít, hogy nincs felnőtt, női példakép számára, akit követhetne vagy akitől tanulhatna, mint ahogy annak idején pl. Ahsoka esetében ott volt Padmé, akire a lány felnézett, és akivel végül jó barátnők lette. Az évad visszahozza nekünk a The Clone Warsban megismert, gyönyörű, kék bőrű Chuchi szenátort, aki kicsit hasonló szerepet igyekszik betölteni, mint Padmé a The Clone Warsban, és remélem, gyakran látjuk még, de ő és Omega nem igazán tud úgy közel kerülni egymáshoz, mint Padmé és Ahsoka.

Omega karaktere, ahogy a neve is mutatja, fontos szerepet játszik a történetben, bár a származása még mindig homályba burkolózik. Annyit tudunk róla, hogy egy módososítatlan klón, azaz normál tempóban öregszik, nem úgy, mint a többi, férfi klón. Felmerül azonban a kérdés, hogy lehet egy férfi alanyból (Jango Fett) nőt klónozni, hogy megvan-e ehhez a SW világában a technológia, vagy mondjuk egy női egyed petesejtje is kellett hozzá, és ha igen, ki volt ahhoz a donor, vagy lesz-e ennek egyáltan jelentősége a későbbiekben. A készítők annyi kétséget eloszlatni látszanak, hogy jedi vér nem csörgedez az ereiben (akadtak ugyanis teóriák, hogy talán Erő-érzékeny), de Omega maga vallja be, hogy hiába próbál úgy meditálni, mint egy nemrég megmentett jedi barátjuk, nem megy neki. Így legalább ez a rész kipipálható.

Sokat ront az összképen Omega szinkronhangja, a kislány ugyanis a 40 éves új-zélandi szinkronszínésznő, Michelle Ang hangján szólal meg, aki szemmel láthatóan egyre kevésbé tud megbirkózni a feladattal, és nehezen lavírozik a gyerekesre torzított, affektáló hang és a normál, mély, felnőtthangú dörmögés között, ami borzaszó idegesítő. Semmi baj azzal, ha valakinek akcentusa van, mert egy szép akcentus igenis vonzó tud lenni, de pusztán azért választották őt is, mert Temuera Morrison, Jango Fett megformálója a filmekben ugyancsak új-zélandi volt, azaz semmi mást nem szolgált Ang felkérése, mint a manapság oly népszerű “diversity hire”-t. Aminek semmi értelme, mert a klónok százainak egyedi hangot kölcsönző, kiváló teljesítményt nyújtó James Arnold Taylor sem új-zélandi, mégsincs senkinek semmi problémája az ő munkájával vagy hangjával.

A cselemény Crosshair (és Echo) kiválásával kicsit elkanyarodik a “heti új küldetés” dramaturgiájától, gyakran előfordul, hogy 1-2 epizód összekapcsolódik, hogy jobban kifejtse a látottakat. Hol kalandozó hőseinket látjuk, hol 1-1 rész erejég Crosshairt (ahogy egyre kiábrándítóbb, birodalmi hozzáállással szembesül feljebbvalói részéről), de harmadikként kezd kibontakozni egy új szál is: a korábbi, kaminói klónozók fogva tartásával egy bizonyos Hemlock doktor próbál genetikai kísérleteket végrehajtani, melyek közvetlenül kapcsolódnak a császárhoz, és melyeknek egyik kulcsfigurája maga Omega. Nem tudjuk pontosan, mi a célja vagy jelentősége ezeknek a kísérleteknek, melyhez “leselejtezett” klónokat használnak tesztalanyként, de részről részre többet látunk a szervezkedésikből. Az eddigi, sablonos, egymásra hasonlító bolygók után végre találkozunk új helyszínekkel, mint pl. a Santorinire emlékeztető, festői szépségű Pabu bolygóval, melynek békés környezete végül meggyőzni látszik hőseinket, hogy talán érdemes lenne ott véglegesen letelepedniük, hogy nyugalomban nevelhessék fel Omegát.

És kicsit itt bizonytalanodik el a néző. Legalábbis én így éreztem. Mert eddig azt láttuk, hogy minden kalandból, küldetésből viszonylag minimális veszteséggel ki tudtak szabadulni, nem volt olyan kutyaszorító, ami igazán megnehezítette volna a dolgukat. Kicsit az az érzése az embernek, hogy nincs tétje a cselekménynek. Aztán jön a finálé, és 19-re olyan lapot húz nekünk, hogy kikerekedik a szemünk. Hőseink megtudják, hogy Hemlock elkapta és valamilyen titkos kísérleti helyszínre szállíttatta Crosshairt, ezért felkerekednek, hogy nyomkövetőt helyezzenek el Hemlock gépén, mely aztán így elvezetné őt a kísérletek helyszínére/bolygójára. Az akció azonban nem várt fordulatot vesz, mikor keresztezi az útjukat Saw Gerrera, a The Clone Warsban megismert szabadságharcos, aki viszont a társaival merényletet akar végrehajtani a birodalmi fejesek ellen, lebuktatva ezzel mindnyájukat. És annak érdekében, hogy a többiek elmenekülhessenek, Tech feláldozza magát és a mélybe zuhan (és feltehetően szörnyethal), melyet Omega képtelen feldolgozni. Omegát végül Cid árulása következtében Hemlock foglyul ejti, és a kísérletek helyszínére szállítja, míg Hunter, Wrecker és Echo elhatározza, hogy ha kell, a világ végéig is elmennek, de meg fogják keresni a lányt.

A befejezés egyértelműen belengeti számunkra egy potenciális, 3. évad lehetőségét, melyet hivatalosan még nem jelentettek ugyan be, de szerintem simán várható valami sajtóközlemény róla, ha más nem, a jövő heti Star Wars Celebration Europe rendezvényen Londonban. De jó lett volna elmenni rá! A 2013-as esseni, második európai esemény fantasztikus élmény volt, és 7 évet kellett várni arra, hogy ismét visszatérjen a rendezvény a kontinensre. Remélem, látunk valami bíztatót a The Bad Batch folytatásáról, mert nagyon kíváncsivá tett a történet.

 

Secret Forest 1. évad – 10/9

A 2016-17-es évben számos kiváló krimi látott napvilágot a koreai televízióban, melyekből mind a mai napig vannak olyanok, amiket még nem sikerült megnéznem. Ezt a sorozatot sokan dicsérték már a sugárzás idején is, kedves csingum is lelkendezett róla, sőt, többször is megnézte, így gondoltam, biztos jó lehet. Sok ismerős arcot nem találtam benne, csak Bae Doonáét, akivel nem voltunk épp jó barátságban: a 2015-ös amerikai Sense8 c. sorozatban hallottam róla először, mely futurisztikus, természetfeletti jellegénél fogva akkor valahogy nagyon vonzott, ráadásul Wachowskiék csinálták, gondoltam, hátha jó lesz. El is kezdtem nézni, de az első rész botrányosan gusztustalan szexjelenetétől a gyomrom felfordult, és abbahagytam. Így nem feltétlenül volt pozitív a színésznőhöz való hozzáállásom, de igyekeztem adni mindenkinek egy esélyt.

Hwang Shimok (Cho Seungwoo) a szöuli, nyugati kerületi ügyészség egyik munkatársa. Agyi/szenzori rendellenességgel született, ami miatt gyerekkorában számos roham gyötörte 1-1 hangosabb társaság, zaj, stb. miatt, és ilyenkor dühöngő őrültként tombolt. Egy műtéti eljárásnak köszönhetően a tünetei jelentősen tompultak, hűvös, érzelemmentes, ámde rendkívül intelligens felnőtt férfi lett belőle. Hwang ügyész úr egy nap egy gyilkossági helyszínen találja magát, ahol egy korábbi bróker férfi, Park Museong (Eom Hyoseop) esett áldoztul egy támadónak a saját otthonában. A szövevényes bűntény magasabb rendőri és ügyészi körökbe gyűrűzik, és Hwang Shimok is egyhamar az érintettek között találja magát. A rendőrség oldaláról Han Yeojin hadnagy (Bae Doona) próbálja a maga szokatlan, olykor bohém módszereivel elkapni a bűnösöket, az útja pedig újra és újra keresztezi Hwang Shimokét. Korrupció, megvesztegetés, kiskorú prostituáltak kiközvetítése befolyásos vezetőknek, gyilkosság, zsarolás között próbálnak lavírozni, ám minél mélyebbre ásnak le a mocsokban, annál több gonosztevőre derül fény…

Amennyire fanyalogtam belekezdeni, annál jobban megkedveltem ezt a sorozatot már az első epizódok során. Rengeteg karaktert megmozgat, ami miatt nagyon kell figyelni, hogy épp mi történik, de előnyére is válik a dolog: itt ugyanis nem 2-3 részt felölelő, “heti új bűnténnyel” találkozunk, hanem egy egybefüggő cselekményt kapunk, melyből szép lassan csepegnek az apró részletek, újabb és újabb érdekességek. Nagyon tetszik a formátum, és jók is a karaktereink. Számos alkalommal el próbál vinni minket a történet egy irányba, hogy egy karaktert gyanúsként mutasson be, hogy aztán utána meglepve tapasztaljuk, hogy egészen más szerepe volt a történések során. Kevés szereplőről lehet elmondani, hogy biztos nem érintett valamilyen formában a gyilkosságokban, de két főhősünk mindenképp közéjük tartozik. Így velük együtt próbál a néző is eligazodni a sok kétes alak valós szándékain.

Nagyon sok karaktert és színészi alakítást ki lehetne emelni, mert valami furcsa módon sikerült mindenkinek egy nagyon hihető világot megteremtenie ezzel a sorozattal. A maga kis közegében mindenki kiválóan helyt áll, vagy ha épp esendő figurát kell alakítania, át tudjuk érezni a motivációit. Nem fukarkodik a cselekmény a szívbemarkoló, tragikus pillanatokkal sem: amikor Park Museong fia zokogva beszél az érzéseiről, az apja haláláról… vagy amikor Yun ügyész a balesetben elhunyt kisfiáról beszél… vagy a rendőrparancsnok meghurcolása és tárgyalása… vagy amikor szembesülünk a ténnel, hogy Yeong Eunsu (Shin Hyesun) ügyésznőt meggyilkolták… mind-mind olyan pillanatok, amikor az ember csak kamillázik, hogy “te jó ég, és ezek csak mellékszereplők voltak, basszus“, és mégis milyen hatásuk van az összképre. Nem is beszélve Lee Changjun (Yoo Jaemyung) főügyész/főtitkár karakteréről, akinek epilógusszerű búcsúlevele aztán mindent elmond arról, ami a napjainkbeli Dél-Korea életében igazán problémát jelent: a gazdagok, hatalmasok kizsákmányolása és hazugságai, az irántuk való társadalmi elfogultság, a mindent átszövő korrupció, a hatalommánia… Felsorolni is nehéz lenne. Sokkal inkább éreztem a cselekményt és mondanivalót “főszereplőnek” a színészek helyett, talán ezért is tetszett ennyire a sorozat.

Nem is kérdés, hogy megnézem a második évadát.

 

Az ebben az időszakban legtöbbször hallgatott nóták:

Fukui Yukari & Sawashiro Miyuki – Fly High! (Sweets version) (Gunbuster OST)

Vegytiszta retró, 80-as és 90-es évek űr/mecha/scifi/cyberpunk anime sorozatainak hangulatát sugárzó, lendületes kis dal. Edzéshez kiváló.

 

Sis Puella Magica (Flowstreak Trance Remix) (eredetileg Mahou Shoujo Magica Madoka OST)

Megszállottja vagyok ennek a dalnak, azaz az eredetijének, ami az anime filmzenei albumán és a sorozatban hallható, a Youtube algoritmus pedig sorra dobja fel a különböző feldolgozásokat és remixeket hozzá. Ez is telitalálat lett.

 

Kokia – Fukurou

Nem is értem, hogy dobta fel a jutúb ezt a videót. Egy unalmas reggelen, feliratjavítás közben kerestem inspiráló, agyat kikapcsoló háttérzenét, és egyszer csak megjelent ez… és azonnal elvarázsolt.

 

Monsta X – Beautiful Liar

Időről időre csak begyűrűzik a kedvenceim közé egy-egy Monsta X-dal, pedig még csak nem is mondanám nagy rajongójuknak. Valahogy azonban az ilyen jellegű dalok azok, amik ma még számomra a kpopot jelentik/jelképezik.

 

Onewe – Gravity

Eltekintve az ostoba, értelmetlen angol szövegtől (“I’m a gravity…” WTF?!), ez egy rájuk jellemző, kellemes dal. A banda vizuálisan nem az én világom, de a hangzásviláguk régóta nagyon megkapó számomra. Tetszik a hangszeres megjelenés, és a kiváló vokál nagyon sokat hozzátesz a kisugárzásukhoz.

 

Purple Kiss – Sweet Juice

Kellemes hangzású dal remek vokálokkal, de a dalszöveg… lehetne ennél kétértelműbb? Tinédzsertestű, fiatal lányok csepegő, édes, mennyei mannáról, nedűről énekelnek, amivel a hallgatót kínálgatják… Nem is tudom… XD

 

TXT – Tinnitus

Egy nagyon könnyed, légies dal, amit sétálás közben gyakran hallgattam. Nem tudnám megmagyarázni, mi tetszik benne… de az egyszerűen csak tetszik.

 

Nicole (ex-KARA) – Mysterious

Egy igazi nagyágyú szóló visszatérése. A szép emlékű, szomorú sorsú KARA együttes egyik legendás énekesnőjének új száma. A dalt még szoknom kell egy kicsit, de vizuálisan egészen pazar a klip, Nicole pedig egyszerűen gyönyörű szép.

 

Andrea Bocelli & Jennifer Lopez – Quizas, quizas, quizas

Egy nagyon kellemes duett két szép hangú énekestől, érdekes feldolgozásaként az eredetinek. Nem értem viszont, miért tűnik JLo lassabbnak a zene üteménél és Andrea énekénél, olyan furcsa.

 

Carmen Goett – La Llorona

Egyszerűen beleszerettem ebbe a könnyed, melankólikus hangulatú dalba.

 

Mamamoo+ – GGBB (Good Girl Bad Boy)

Egy elképesztően vidám és aranyos, megkapó dal a szépséges Solar és a vagány Moonbyul előadásában. Imádom!