Összességében nem volt ez egy rossz sorozat, amikor a cselekmény a konkrét bűnügyekkel foglalkozott, igazán nem lehetett panaszunk semmire, viszont a romantikus jeleneteknél sokszor elvérzett szerintem a forgatókönyv, és kínos, nem teljesen életszerű bájolgást kaptunk ezektől az amúgy igencsak tehetséges színészektől. A játékuk nagyon tetszett, a reakcióik 1-1 jelenetre nagyon valósághűek voltak, ami miatt igyekeztem inkább értelmi fordítást, élőbeszédként ható szöveget a szájukba adni, semmint túlságosan megbonyolítani a dolgokat.

Jung Ilwoo-t nagy dicséret illeti szerintem ezúttal is, mert a drámai jelenetekben, amikor az édesanyjának halálával kapcsolatosan kellett játszania, rendkívül érzelemdús figurát sikerült megjelenítenie. Teljesen átélte a karakterének fájdalmát, a hangja, arcjátéka, a manírjai mind egy olyan férfi gyötrelmét sugallták, akinek az édesanyját kegyetlenül meggyilkolták. Köztudott, hogy Ilwoo családcentrikus ember, aki nagyon közel áll a saját édesanyjához, így talán a gondolat, hogy őt elveszítse, segített neki abban, hogy átérezze a figurája fájdalmát.

Tetszett Yuri is, neki egy sorozata se volt eddig, melyben ne kedveltem volna a karakterét vagy színészi játékát. Nagyon természetes volt kettejük közt a “kémia”, látszott, hogy nem érezték kellemetlenül magukat egymás társaságában, nem volt kínos feszengés köztük. Volt a történetüknek íve, a végére így teljesen el tudtuk hinni, hogy megszerették egymást.

Kim Jaeha is ki tudott teljesedni a sorozat végére: egészen eddig csak azt láttuk, hogy folyamatosan vissza kellett fognia magát, vagy akaratlanul is vicsorgott a jelenetekben, most azonban szabadjára engedte magából a gonoszt, és a színész remek munkát végzett.

Jó pont volt, hogy Kang Taejun figurájának is teret biztosított a történet a fejlődésre és vezeklésre, és hogy szemmel láthatólag ő más útra akar lépni, mint anno az apja. Érdekes a párhuzam kettejük közt: hogy házasságon kívül mindkettejüknek született egy gyermeke, de míg Kang Wansu maga mellé fogadta Kim Jaehát, addig a saját unokáját már nem akarja Taejun közelében látni…

Akit én még igazán megszerettem, az a tűzről pattant Nahi volt, aki néha idegesítő fruskának tűnik, de amúgy jólelkű és cuki figura volt.

A befejező rész dramaturgiai szempontból kicsit patchwork vagy Frankenstein volt, érezni lehetett, hogy össze-vissza lettek vágva a jelenetek, melyek utólag nem mindig voltak következetesek.
– a főhadiszálláson megegyezik a társaság, hogy Jinmo Han nyomozóval tartson, Seonu meg egyedül indult útnak. Aztán a kocsiból Jinmo felhívja Seonut, hogy közölje vele, hogy ő most Han nyomozóval tart? Minek?
– “Kang úr villája”, ahová Jinmóék tartanak, egy putri. Kizárt, hogy egy vállalat vezérigazgató-helyettese egy ilyen romos, ócska épületben lakjon. Azaz kimaradhatott/kivágásra kerülhetett a beszélgetésből egy potenciálisan 3. helyszín, pl. Kim Jaeha anyjának egykori vityillója, ahova ténylegesen mentek.
– amikor az Eun villában vannak, Kim Jaeha úgy fogalmaz, hogy “amikor meglátta itt az Eun-családot, mindig boldogok voltak”. Na jó, de ez mikor történhetett? Mert ez feltételezi azt, hogy Kang Wansu legalább egyszer, de az elbeszélés alapján inkább többször már elvitte a kis Kim Jaehát az Eun-villába. És talán Yun asszony is így szerzett tudomást arról, hogy ők apa és fia.
– kissé érthetetlen, hogy megannyi “tehetsége” mellett Kim Jaeha még a bombakészítéshez IS ért, ráadásul a bombában egy eséstől képes megtörni/kilyukadni a kábel? És egy egyszerű titkárnő képes azt hatástalanítani?