Sziasztok!

Eljött az idő egy újabb összefoglalóhoz az elmúlt időszakban látott sorozatokból. Az értékelők, ismertetők után csináltam egy éves toplistát is, valamint kigyűjtöttem néhány gyakran hallgatott nótát is. Ahogy korábban, úgy most is szívesen várom a ti ajánlóitokat is!

Good Job – 10/8
Star Wars – Andor – 10/2
Macross Delta (2016) – 10/8
Macross Delta The Movie: Passion of the Walküre (2018) – 10/7
Macross Delta The Movie: Absolute Live! (2021) – 10/10
The Suspicious Housekeeper – 10/7
She-Hulk: Attorney at Law – 10/2
Star Wars – Tales of the Jedi (2022) – 10/10
The Lord of the Rings – The Rings of Power – 10/9
Requiem of the Rose King 1-2. évad (2022) – 10/9
Wednesday – 10/9
Bridgerton 1. évad – 10/8
Bibliophile Princess (2022) – 10/5
Bridgerton 2. évad – 10/6
The Vow – Beavatási eskü – 2. évad – 10/8

Good Job – 10/8

Aktuálisan fordított sorozatról nehéz olyan összefoglalót írni, ami újdonságot tartalmaz a hétről hétre érkező epizódokon kívül, így nem is szoktam annyira belemenni ezeknél a részletekbe, mint más történeteknél. Őszintén szólva nem terveztem a Good Jobot bevállalni, teljesen véletlenül jött szembe velem, és ugyanilyen váratlan döntés volt a fordítás felkarolása is. Mindvégig kicsit a What’s Wrong with Secretary Kim? és a Man x Man érdekes egyvelegére emlékeztet ez a sorozat. Mert Yuri legalább olyan bájos és szeretnivaló, mint amilyen Park Minyeong volt az előbbi sorozatban, és az álruhás akciózás legalább olyan izgalmas és szórakoztató, mint az utóbbiban. De amilyen random volt ez a választás, annál jobban tetszett – az elején.

Az már a kezdetekben nyilvánvalónak tűnt, hogy bár valami elvont csatorna / streaming szolgáltató volt a felelős a produkcióért, a pénznek abszolút nem voltak híján, és a maga formájában szokatlanul nagy költségvetésűnek tűnt, ami főbb TV csatornás (KBS, MBC, stb.) sorozatokra jellemző inkább, és ott is csak a jobb fajtákra. Ugyanakkor szembetűnő volt, hogy mennyire nem óvakodtak a készítők az olyan egyértelműen nyugatias szemléletektől vagy felnőttes témáktól, mint pl. az egyéjszakás kaland gondolata, ami két mellékszereplőnk, Sa Nahi (Song Sangeun) és Yang Jinmo (Eum Moonsuk) között már szinte az első epizódok valamelyikében megesik. A szex tematikája, főleg ilyen kontextusban csak a jóval komolyabb hangvételű, sötétebb sorozatoknál merül fel, ami abszolút nem jellemző a Good Jobra. Vidám, fiatalos, és emiatt főként a fiatal felnőtteket (Gen Z) megcélzó történet, pedig (és ez megint egy érdekes aspektus volt) hősei bőven 30+-os korosztályt képviselnek, ami megint kicsit eltér a megszokottól.

A cselekmény felépítése már ismert: adott egy fő csapásirány (jelen esetben a csebol titkos nyomozgatós hobbija), melyet egy múltban történt tragédia hajt előre, mely összefonódik egy másik hős múltjával, a kettejük közt kialakuló szerelmi szállal, és egy megoldásra váró dilemmával. Eun Seonu (Jung Ilwoo) és Jinmo figurája képviseli a rideg, megközelíthetetlen, érzéketlen és tekintélyelvű vállalati kultúra megtestesülését, mellyel szemben ott áll az árvaházban nevelkedő hősök, Sera (Yuri), Sahi és Gwanggi képviselte összetartás, szeretetteljes gondoskodás, vidám, pozitív életszemlélet, szorgalom és odaadás, mely éles ellentétben áll az előző világgal. E két közeg akaratlanul is összeütközésbe kerül, és 1-1 hős egyfajta közvetítőként mindkét oldalról igyekszik tompítani annak hatásait, védelmezni a saját térfelén és körében élőket: Jinmo a barátját, Seonut, Gwanggi pedig a lányokat.

A sorozat 3/4-éig szépen is építkezünk, kellő komolysággal és humorral, mikor kicsit kirántják a készítők alólunk a szőnyeget olyan feleslegesen beiktatott és drasztikusan oda nem illőnek ható jelenetekkel, melyekkel a potenciális szerelmi szálat kívánják megalapozni hőseink, Seonu és Sera között: Seonu látszólagos, ámde kínos pironkodásait bárminemű testi érintkezésnek még a gondolatára is (és ezt minden értékelőmben hangsúlyoznom kell, ez az álszemérem és maníroskodás egy 30-35 év körüli figura számára már teljességgel karakteridegen kellene, hogy legyen), a szemmel láthatóan fillerként beszúrt mini-történetszálak, melyek semmivel nem viszik előre a cselekményt, és a céljuk csupán az, hogy a hős és a hősnő között minél több jelenet legyen (Sera bokájának kificamodása és az aggódó Seonu fejvesztve rohanása, mely szörnyen kínos… vagy az értekezlet előkészítésekor a vizespalackkal való bohóckodás, melynek kapcsán PERSZE, hogy Sera véletlenül Seonu ölében köt ki, stb.). És ezek sajnos annyira megtörik az addigi jó tempójú, érdekesen előrehaladó cselekményt, hogy rögvest szembetűnővé válik a feleslegességük, és hogy mennyit rontanak nagyon rövid idő alatt az összképen.

Abból is meglátszik, milyen feleslegesek, ha pl. Jung Ilwoo játékát megfigyeljük. Nevetséges, ostoba figurának tűnik, aki szégyellősködve takargatja magát, és nem találja a szavakat a látszólag kétértelmű jelenetekben, ám az utolsó epizódokban, amikor a páros összemelegszik, már nyoma sincs kényeskedő pironkodásnak vagy zavartságnak, teljesen természetes az összebújás, a csókolózás, egymás kezének a megfogása. A rendezőknek egyszerűen hagynia kell ezeket a színészeket normálisan játszani, olyan alakítást nyújtani egy párkapcsolati jelenetben, ami a hétköznapokban is természetes. Ég és föld a különbség a színészeknek már a tekintetében, arcjátékában is, ha békén hagyják őket. Jung Ilwoo ráadásul úgy tud csókolni, hogy beszarsz, az orgánuma egyszerűen gyönyörű, jó kiállású, szép tartású, csinosnak mondható férfi, nem is értem, miért nem használják ki ezeket az adottságait.

Mindent összevetve, nem volt ez egy rossz sorozat, volt karakterfejlődés (Kim Jaeha és Kang Taejun esetében mindenképp), és van azért egy jókora adag megbocsátás és elfogadás a történetben, ami segít a szereplőknek továbblépni a múltbéli tragédiákon.

 

Star Wars – Andor – 10/2

Nem értem, miért van szükség erre a sorozatra, vagy karakterre. Már akkor se értettem, mikor a Zsivány Egyest kiadták. Miért kapta Cassian Andor az “Andor” nevet, mikor a szága történelme már ismert egy hasonló írásmóddal írandó, ugyanígy ejtendő bolygónevet, az ENDOR-t? Kreativitás szempontjából ennyire a béka segge alatt vagyunk? Ennyire.

Hősünk, Cassian Andor (Diego Luna) egy tolvaj, és különféle lopott holmik eladásával próbál boldogulni a mindennapokban. Eltűnt húgát keresve egy nap a Morlana 1-es bolygóra téved, ami a Pre-Mor Biztonsági Szolgálat fennhatósága alatt áll. Fegyveres dulakodásba keveredik, ami két őr halálával végződik, ezért menekülőre fogja a dolgot, hazatér a Ferrixre, melyen az elmúlt 10-15 évben élt. Egy különösen értékes, birodalmi navigációs berendezés értékesítésére segítséget kér (és kap) a helybéli siklószerelő ismerősétől, Bix Caleentől (Adria Arjona). A vevő (Stellan Skarsgård) nem sokkal később meg is érkezik a Ferrixre, de közben a Pre-Moor Biztonsági szolgálat egy túlbuzgó őrmestere, Linus Mosk (Alex Ferns) is a bolygóra lép egy osztaggal, hogy a gyilkos Andor nyomára bukkanjanak. Ahogy Andor lelepleződik, heves összecsapás tör ki a településen, mely komoly anyagi károkat okoz és emberéleteket követel, a vevő viszont magával viszi a férfit a hajóján, annak reményében, hogy meg tudja nyerni őt egy kibontakozó, galkaktikus felkelés szövetségesének…

Alig járunk az első rész felénél, és máris kimerevedik az ember szeme, hogy “jól látom, amit látok? jól hallom, mi történik?“. Andor egy sikátorban végez két helyi tiszttel: az egyik a dulakodásban véletlenül halhatott meg, a másikat viszont hidegvérrel lelőtte. A két katona főnöke másnap jelentést hall az egyik beosztottjától (Mosk) a történtekről, és miután megismerte a részleteket, simán a szőnyeg alá söpri a dolgot, mondván: a két katona a vigalmi negyedben járt, ami nem lett volna szabad, ráadásul a drágábbik szektorban, amire nem kellett volna, hogy legyen pénzük, ittak szolgálatban, ami törvénybeütköző, ráadásul NYILVÁNVALÓAN zaklattak egy SÖTÉT BŐRŰ egyént, azaz rossz emberrel húztak ujjat. Majd kreál nekik egy nem túl hősies, “szolgálatteljesítés közben elesett” történetet, hogy ennyivel le is legyen tudva a vizsgálat az ügyben. Jól értjük tehát? Két fehér bőrű, meggyilkolt, rendfenntartó katonának nem szolgáltatnak igazságot (akármilyen kihágásaik voltak is), mert egy SÖTÉT BŐRŰ egyént zaklattak, azaz jobb a békesség? Oké, hogy Diego Luna mexikói, azaz latino férfi, de simán elmegyünk amellett, hogy egy könyörtelen gyilkos, pusztán azért, mert a bőrszíne ezt “megengedi” neki? Ennyire nyilvánvaló rasszizmust még egy Star Wars-sorozatban se láttam, de hát mindenből kell lennie első alkalomnak.

A legnagyobb baj a történettel, hogy végtelenül UNALMAS. Nincs semmi, ami arra ösztönözne, hogy beleinvesztálódjunk a cselekménybe, vagy a karakterek életébe. Andor egy mogorva, bunkó figura (ebben nincs semmi meglepő, ugyanilyen szerethetetlen volt a Zsivány Egyes c. filmben is), minden interakciója, ami a mellékszereplőkkel történik, érdektelen a néző számára, ráadásul úgy van tálalva, mintha ismernünk kellene őket (nem ismerjük), vagy érzelmi reakciót kellene kiváltania belőlünk (nem vált ki), azaz látunk egy jelenetből jelenetbe csapódó férfit, akiről nem tudunk semmit, de rögtön együtt kellene éreznünk vele. Igen ám, csak ez nem így működik.

Valamiért hihetetlenül fontos volt az első részben a húga megtalálása, aztán hopp, lemegy a fél évad, és szó sem esik a keresett kisasszonyról, de Andoron se látjuk, hogy akár a legkisebb mértékben aggódna érte, ha már “eltűnt”. Aztán a Ferrixről való szökést követően a vevő, Luthen Rael (Stellan Skarsgård) magával viszi és beprotezsálja őt egy félreeső bolygón egy évek óta tervezett rajtaütes csapatába. Az egység az Aldhani bolygón egy birodalmi pénzraktárat készül kifosztani, Andor pedig némi kreditért cserébe vállalja a feladatot. Hosszú, megfáradt részeken keresztül nézzük a sötét, nyomasztó díszleteket és helyszíneket, hallgatjuk a támadó egység tagjainak filozofálgatását vagy egymással való vitatkozását, és egyszerűen csak imádkozunk, hogy történjék már végre valami, mert ez kibírhatatlan. Nem tudom, ki írta ezeket a párbeszédeket, de látszólag nagyon mély drámát és tarantinós mondanivalót akart mögéje köríteni (nem sikerült).

Luthen mindeközben visszatér a birodalmi fővárosba, a Coruscant-ra, ahol díszesebb ruhákat és parókát öltve műkincskereskedőnek adja ki magát, aki ritkaságok eladásából próbálja finanszírozni a felkelés törekvéseit. Itt kapcsolódik be a történetbe Mon Mothma (Genevieve O’Rilley) szenátor, az eredeti trilógia (4-5-6. rész) felkelőinek szellemi és politikai vezetője. Mon Mothma a 3. részben, A Sithek bosszújában is jelenetet kapott, mint szenátusi képviselő, ezért kellemes a visszacsatolás a személyére (ahogy a Kenobiban is jó volt újra látni Bail Organa szenátort (Jimmy Smits)). Filmes szempontból sokat nem tudunk róla (a dekanonizált könyves világból már annál inkább, de az már úgyse számít), csak annyit látunk belőle, hogy látszólag éli a birodalmi szenátorok kényelmes életét, luxuskörülmények közepette, vagyonát pedig Luthen boltjában veri el mindenféle haszontalan csecsebecsére (amikkel végsősoron a felkelőket támogatja). De tele van aggodalommal és feszültséggel, mert a Szenátusban egyre kevesebb a hangja, a férje, Perrin Fertha (Alistair Mackenzie) szarkasztikusan viseltetik iránta, az ellenségeivel kokettál, a lánya meg lázad ellene. Ha valamit dicsérni tudok, az a színek játéka és dinamikája, ami hármójuk közt kibontakozik: Mon Mothma mindig is világos, pezsgőszínű, majdhogynem teljesen fehér ruhákat viselt, és ez most sincs másként. Férje gunyoros, megalkuvó férfi, akinek felsőruházata szintén világos, alatta viszont sötétebb darabokat visel, ami jelképezheti a romlottság palástolását, az alantas szándékot, ami a háttérben húzódhat nála. És hát ott van a lányuk, aki éles kontrasztot képviselő, sötét, színes ruhákat visel, és felesel az anyjával, igyekszik kibújni a diplomáciai kötelezetettségek (vacsorák, összejövetelek) alól, mert hát miért ne kellene egy szókimondó, öntörvényű, fiatal női karakter, a Z-generációs női nézők bevonzására (vagy legalább a feminista kritikusok elhallgattatására)? A gyermek figurája amiatt is érdekes, mert hű leképezése a napjainkbeli, amerikai nukleáris családok rendjét megbontani képes, politikai nézetkülönbségek hatásait: adott egy elnyomottak ellen fellépni kívánó, haladó gondolkodásű anya (=demokraták), a heteroszexális, fehér férfi apa (=a nő ellensége), és a konzervatív-keresztény, vallásos túlbuzgóságot sugalló lány, aki az alderaani szokások és tanok híve (=republikánusok). És ez megint egy újabb, felesleges megerőszakolása egy olyan franchise-nak és annak világának, aminek semmi köze nem kellene, hogy legyen a miénkhez.

Párhuzamos szálon fut a kirúgott, túlbuzgó őrmester, Linus Mosk története, aki megszégyenülve visszatér a mamahotelbe, az anyja pedig minden nap szép kedvesen szembesíti őt a ténnyel, hogy nincsenek jövőbeli vagy karrierbéli kilátásai, azaz tulajdonképpen egy tehetetlen senki, aki soha nem fogja sokra vinni az életben. Ezen lassan már nem is csodálkozunk, hiszen a Disney-nél a férfi, főleg, ha az fehér és heteró, maga a megtestesült sátán, akinek nehogymár egy épkézláb, önálló gondolata vagy véleménye legyen! A nők mindent IS jobban tudnak nála. Apropó nők, a birodalmi hírszerzés soraiban megismerjük a rendkívül antipatikus Dedra Meerót (Denise Gough), aki, ahogy sejteni lehet, titkosszolgálati tevékenységeket folytat, híreket elemez, lázadóknak próbál a nyomára akadni. De, mint ahogy azt SZINTÉN sejteni lehet, egy súlyosan férficentrikus, militarista közegben, mint amilyen a Birodalom szervezete is, rendre akadályokba ütközik, a férfi kollégák és felettesek többször helyére teszik a törtető nőt, míg végül egy apró diadalt ki nem harcol magának az “én megmondtam” attitűdjével. Miért is ne, mintha nem lenne elég a szerethetetlen, példaképnek alkalmatlan nőfigurákból a sorozatban.

Hősünk a nagy akció után nem tudja kiélvezni munkája és frissen szerzett kreditjei gyümölcsét, mert mondvacsinált okkal letartóztatják egy turista-bolygón, és egy birodalmi gyártósoros börtönbe hurcolják. Mon Mothma és Luthen tovább akciózik a háttérben, kapunk 1-1 cameót a Forest Whitakertől Saw Gerrera szerepében, akit a Zsivány Egyes filmből, de előtte inkább a Clone Wars rajzfilmből lehetett ismerni, valamint Andy Serkistől a börtönrészleg vezetőjeként, Kino Loyként, és az évad során most először venni észre bármilyen háttérzenét, ami nagyon a 70-es és 80-as évek futurisztikus történeteinek elektronikus dallamaihoz hasonlít. Néhány részen keresztül ismét végigszenvedünk egy elnyújtva, vontatottan felépített cselekményszálat, ahogy Cassian a börtönben beletanul a gyártósoros munkába, és közben elkezdi a szökés gondolatát elültetni a rabtársakban, akikkel végül – mily meglepő – sikerül is ezt végrehajtani. A fináléra “hősünk” visszatér a Ferrixre, ahol azzal kell szembesülnie, hogy nevelőanyja, Maarva (Fiona Shaw) meghalt, a helybéliek pedig nagyszabású temetésre készülnek. A banzájra persze összerántja magát kb. mindenki: a birodalmiak hatalmas jelenléttel képviseltetik magukat, hisz azt remélik, Andor is visszajön és így elkaphatják. A bolygóra érkezik a náci szutyok, akarom mondani, birodalmi hírszerző picsa, Dedra Meero és a mindenáron bizonyítani akaró Linus Mosk is. Felbukkan a nagy pénzrablás értelmi szerzője (akiről közben kiderült, hogy Mon Mothma unokatestvére, mert miért is ne?), Vel (Fay Marsay) és annak leszbikus szerelme, Cinta (Varada Sethu) is, de maga Luthen is elvegyül a tömegben.

Talán az ő jelenete jellemzi a legjobban a cselekményt, és mindazt, amit ez a sorozat a Star Wars-szal csinált: keserűen mered a távolba, a messzeségbe, és nézi azt az esztelen pusztítást, ami végül a gyászoló menet és a birodalmiak között kialakult. Száll fel a füst, ahogy lassan az enyészetté válik a város, odáig elhallatszik az elesettek halálsikolya, ő meg nem tud mást tenni, felül a robogójára, és elhagyja a helyszínt, hogy lelépjen a bolygóról is. És valahogy így érzi magát a néző is az egész történet láttán, mely a maga 12 részével egy rendkívül erőltetett, koncepció nélküli, megfáradt és teljességgel felesleges cselekményt tárt elénk, mely nemhogy bővítette vagy színesítette volna a Star Wars világát, hanem csak rontott rajta.

Az ég világon semmiben nem érzed, hogy egy Star Wars-történetet nézel, hacsak nem 1-1 név vagy fogalom kapcsán, ami elhangzik, vagy akit látunk megjelenni, azaz lehetne a sorozat címe bármi más is, és akkor se lenne semmilyen hiányérzetünk. A birodalmi hírszerzés egy klisés vízfej, ahol mindenki a másik ellen dolgozik, áskálódik, a felettesnek akarja bizonyítani saját kegyetlenségét, és természetesen sehol máshol a jelenetekben annyi fehérbőrű férfi nincs, mint köztük. Emberi karaktereken kívül kb. 2%-ban látunk “nem emberi” fajokat, teljesen kimarad tehát a xenofóbia ábrázolása, mely kardinális pontja volt a birodalmi elképzeléseknek, ezért volt pl. a felkelők soraiban olyan sok a nem humanoid külsejű fajokból, mert a folyamatos elnyomás és kizsákmányolás, amit el kellett szenvedniük, könnyebben fogékonnyá tette őket a felkelés eszméi iránt. Azt várnánk, hogy pl. a birodalmi börtönben, ahova Andor bekerül, zsúfolásig telve lesznek a cellák ilyen fajokkal, de nem, még rá is kontráz az egyik rabtársa, hogy “ez így egyszerűbb” a birodalmiaknak (a munkavégzés szempontjából). HOL? MIÉRT? Az egésznek semmi értelme!

Forest Whitaker Saw Gerrera szerepében már a Zsivány Egyesben is egy rendkívül idegesítő, ideggyenge, rátarti figura volt, a rajzfilmsorozatokban (ahonnan figurája származik) jóval szerethetőbb, tettrekészebb szereplőként ismertük meg őt. Genevieve O’Rilley, mint a Felkelés kulcsfigurája, Mon Mothma is egy elvesztegetett lehetőség. A 3. részben, a Sithek bosszújában láthattuk az egyik kivágott jelenetben, hogy mely szenátorok voltak azok, akik kiugrani készültek Palpatine alól, és titokban elkezdték szervezni az ellenállást. Őket most miért nem láthattuk? Megszokhattuk, hogy a Lucasfilm jelen formájában, szerény kisebbség kivételével mindent igyekszik megtenni, hogy a Star Wars örökségét végérvényesen megsemmisítse, és ahelyett, hogy a múlt izgalmas és szórakoztató történeteit megfilmesítenék, inkább kihajítanak mindent a kukába, az ilyen moslék műveknek, mint amilyen az Andor is. Hogy miért? Ja, mert így nem kell filmes jogdíjakat perkálni a korábbi regények, képregények szerzőinek. Oké. Stellan Skarsgård, akit teljesen e sorozathoz kreáltak, több Star Wars-érzést kelt a nézőben, mint mindenki más, akit esetleg korábbról ismertünk. Fiona Shaw és Skarsgård kivételével mindenki teljesen felejthetetlen. Shawnak van egy visszatekintésben egy némileg akcióhősszerű, Ellen Ripley-re hasonlító, nyúlfarknyi szerepe (ahol megmenti a gyermek Cassiant, és később sajátjaként neveli fel), de ennyi. Skarsgård kisugárzása is hihetetlen energiát kölcsönöz minden figurának, aminek a bőrébe bújik. Szerencsére okos, tettrekész, előrelátó férfiként jelenik meg itt is, akitől hősünk sokat tanulhatna.

Rajtuk kívül a figurák mind egyformák. Mindenki alakoskodik, a női karakterek kifejezetten bunkók (mert hát “girl power” és “the Force is female“, ahogy a Lucasfilm is mondja), mindenki mindent jobban tud a másiknál, visszapofázik, leoltja a másikat. Nincs egy kedves vagy udvarias szereplőnk sem, aki iránt bármilyen szimpátiát érezni tudnánk. Igen, a kemény birodalmizmus éveiben mindenkinek vastagbőrrel a képén kell élnie, értjük. De ez még nem mentség az ilyen viselkedésre. Az egyetlen figura, aki valamelyest érdekes, az a két meggyilkolt katona ügyét kissé túlbuzgóan vizsgáló Linus Mosk (Alex Fems) őrmester, akit a merevsége és megszállottsága miatt rendesen komikus szereplőnek állítanak be, akinek a háta mögött mindenki gúnyosan összesúg, holott tulajdonképpen csak a munkáját végzi.

A díszletek egysíkúak. Vagy cyberpunk jellegűek (éjszakai élet, neonfényekkel), vagy rozsdás-romos-homokos Tatooine-szerű, mint minden más sorozatban. A fővároson kívül minden világ elnyűtt és roncsokkal teli, nem látjuk a társadalmi rétegek közti különbséget, az elnyomó és elnyomott közti elkülönülést. Oké, hogy a 3. és 4. rész között járunk, a Birodalmi időszámítás szerinti 14-15. év környékén (azaz 5 évvel a 4. részben látott yavini ütközet előtt), ami a korábban tündöklő galaxisban érthető módon erősen visszavetette a fényűzést. Így viszont minden színtelen, szagtalan és nyomasztó, a cselekmény játszódhatna bárhol, és nem lenne jelentősebb változás az eseményekben. Mindez a kreativitás teljes hiányára enged következtetni a készítők részéről, ahol az ÜZENET fontosabb, mint maga a körítés (Kathleen Kennedy és bagázsa részéről ez megint csak nem meglepő).

Dramaturgiailag a történet egy totális katyvasz. A jelen zavaros eseményeivel párhuzamosan látjuk a múlt 10-15 évvel korábbi cselekményét. De amíg ez a The Book of Boba Fettnél nyugodt tempóban és művészien volt elék tárva (Boba Fett bakta-tartályban való elmélkedései közepette), addig itt mást se érez az ember a csapongó jelenetek láttán, mint feszültséget. Végül is ez is lehet egy filmes megoldás, de amikor a néző már kínjában mindent csinál közben, még a telefonját is szívesebben nyomkodja, semhogy a filmvászonra figyeljen, ott azért gondok vannak. Egyedül a párhuzam volt valamelyest említésre méltó, ahogy a múltbéli események után Shaw karaktere, Maarva Andor kimenti a kis Cassiant a mérgezőnek titulált Kenari bolygóról, úgy a jelen történetszálában Luthen Rael figurája az, aki kimenti Cassiant a Ferrix bolygóról, ahol a Pre-Mor biztonságiak már körözik a két (általa) meggyilkolt kollégájuk miatt. De ennyi. Nincs ezen kívül kiemelkedő fényképezés, a zene gyakorlatilag nem létezik (holott állítólag egy Emmy-díjas és háromszoros Oscar-jelöléssel büszkélkedhető zeneszerzőt nyertek meg erre a feladatra).

A sorozatból teljesen hiányolom az úgynevezett “escapeism“-et, azaz általunk ismert és megszokott világtól való elrugaszkodást, hogy valami újat, számunkra idegent mutasson. Azt látjuk, hogy a kínai házhozszállítós, papírdobozos ételhordóból kék tésztát lefetyelnek a katonák, ami nem vicces easter egg, hanem egyszerűen csak kínos. Tökre muszáj egy az egyben földi, kihajtogatható papírdobozt használni, teszem azt, mondjuk valami kreatívabb formájú, földönkívüli tálka helyett? Na és amikor Mosk őrmestert kirúgják, és visszatér Coruscant-ra az anyjához, a nő reggel konkrétan földihez hasonló reggelizőpelyhet önt neki a tálkájába? Hasonlóan cringe minden alkalommal, amikor Mon Mothma figurája beszáll a Coruscant-on a galaktikus Rolls Royce-ába, és elhajt vele. Az embernek az az érzése, hogy ezek már nem is próbálkoznak.

Minél tovább nézed, annál inkább az az érzése az embernek, hogy ez a sorozat totál felesleges. Semmit sem tesz hozzá a Star Wars univerzumához, sőt, inkább bosszantó módon elvesz belőle – ahogy anno a Zsivány Egyes is elvett abból, ahogy a Felkelés megalakult. Eleve Zsivány Egyes címet adni a filmnek, mikor a Zsivány Osztagot konkrétan Luke Skywalker és Wedge Antilles alapította meg az első Halálcsillag elleni ütközetet követően… felháborító. Az “Egyes” vagy “Vezér” a mindenkori osztagok parancsnokainak hívójele volt (Luke, Wedge), erre a Zsivány Egyes film mit csinál belőle? Jyn Erso és Cassian Andor lopott hajójának becenevét. Hasonlóképpen felesleges köröket futunk és felesleges időt pazarolunk itt bemutatott, állítólagosan fontos lázadókra, akiket később sosem látunk, és akikhez semmiféle érzelmi kötődést nem tudunk kialakítani.

És a legrosszabb igazából pontosan Andor karaktere, illetve megformálója, Diego Luna. Egészen hihetetlen és szégyen, hogy egy 30+ évnyi színészi karrier során Luna mostanáig nem volt képes megtanulni akcentus nélkül angolul beszélni. És lehet, hogy ez most elitistának hangzik, de egyszerűen vérzik az ember füle, ahogy megerőszakolja a nyelvet az idegen manírjaival és hanghordozásával. Elég megnézni Skarsgårdot, és látni, miről beszélek. Arról nem is beszélve, hogy egyébként a színésznek lehetett volna totál legitim helye a Star Wars világában egy már ismert figura, Wedge Antilles fiatalkori megformálójaként.

(a fiatal Denis Lawson, Wedge Antilles megformálója a 4-5-6. részben)

(Diego Luna az Andor c. sorozatból)

Szerintem senkinek az ég világon nem lett volna semmi baja azzal, ha ő formálhatta volna meg Wedge figuráját, aki évtizedek óta prominens karaktere a Star Wars világának, és nemcsak az eredeti trilógiában látható, de még a Disney-éra 9. részében is:

Wedge-nek fontos szerepe volt a Felkelés létrejöttében és fennmaradásában, tök simán át lehetett volna vezetni vele a Disney-féle projekteket, és összekötni a régi és új trilógiákat, és akkor nem érezné az ember ennyire idegennek mindegyiket az eddig megismert világoktól. De nem, kellett kreálni egy új szereplőt Andor formájában, akinek a létezésében nincs tét, mert tudjuk, hogy a Zsivány Egyesben úgyis meg fog halni, azaz bármilyen kalandba keveredik is előtte, annak semmilyen komolyabb következménye nem lesz. Így az egész sorozat fabatkát sem ér, hacsak Skarsgård munkáját nem akarjuk esetleg kiemelni.

 

Macross Delta (2016) – 10/8

Nehezen szántam rá magam, mert jó történetektől nem szeretek elbúcsúzni, főleg úgy nem, hogy azok nyitott befejezést hagynak maguk után (lásd eddig mindegyik Macross-sorozat), ott marad az emberben a továbbírás/továbbgondolás késztetése. És rám, mint számos elkezdett, de soha be nem fejezett fan fiction írójára, úgy hat az ilyesmi, mint valami kényszerbetegség. Viszont be is akarom fejezni a franchise történetét, legalább addig, míg valami új sorozatot be nem mutatnak, és átvezeni esetleg más történetekre. Olyan sokminden kimaradt az életemből ilyen téren, amiért olyan válógatós voltam. Pl. CLAMP-et szinte alig láttam, Miyazaki-filmeket is csak elvétve, Takahashi Rumiko műveiből szinte semmit, mert sosem tetszett a rajzstílusa… sok azóta nagysikerű történetről nem is beszélve. Úgyhogy ideje pótolni a lemaradást.

Történetünk 2067-ben kezdődik, 8 évvel a Macross Frontier eseményeit követően, azonban ezúttal nem egy utazóhajón, hanem az Al Shahal nevű bolygón, illetve annak kolóniáján. Galaxisszerte egy rejtélyes betegség, a VAR-szindróma szedi az áldozatait, mely emberi, Zentraedi, Meltrandi és akár hibrid egyedeknél is egyaránt hirtelen jövő erőszakos dührohamban nyilvánul meg, melyet pusztítások, merényletek, utcai harcok követnek. Az őrjöngő betegekre azonban sikerült az új ENSZ-nek kifejleszteni egy megoldást/gyógymódot: összeállítottak egy énekesnőkből álló együttest, a Valkűröket (Mikumo, Kaname, Makina és Reina), akiknek az éneke képes visszafordítani a VAR-szindróma tüneteit. A hadsereg Delta nevű vadászpilóta-osztaga pedig légi támogatást nyújt az esetleges további fenyegetések elkerülése érdekében. Hősnőnk, a 14 éves Freyja Wion egy nap megérkezik az Al Shalal bolygóra, de potyautasként, mert elmenekült a saját bolygójáról, ahol kényszeresen férjhez akarták adni őt. Minden álma, hogy énekesnő legyen és ötödikként csatlakozhasson a Valkűrök csapatához, akik a Ragna bolygón épp válogatást készülnek tartani. Freyja azonban rossz bolygón landol, ráadásul le is bukik: az űrkikötőben dolgozó Hayate Immelmann felfigyel rá az egyik konténerben. A kolónia belvárosi részében aznap váratlanul néhány Zentraedi katonánál VAR-szindróma tünetei jelentkeznek, és míg a lakosság fedezékbe húzódik, az addig álruhában szolgálatot teljesítő Valkűrök, kiegészülve a Delta osztag pilótáival, igyekeznek megfékezni a pusztító betegeket. Nem várt támadás éri azonban a kolóniát az űr mélyéből: a Szél Lovagjai, egy emberi vadászpilóta-osztag veszi össztűz alá az énekesnőket és a deltásokat, akik két tűz közé szorulva egyre nehezebben tudják visszatartani a VAR-szindrómások pusztításait. Freyja, akinek Hayatével már nem sikerült időben óvóhelyre menekülnie, úgy dönt, segít nekik, és maga is énekelni kezd a küzdelemben…

Tekintettel arra, hogy Macross-sorozatot csakis előző Macross-sorozatokkal lehet igazán összehasonlítani, illetve az elődök tükrében vizsgálni, sok érdekes kapcsolódási pont figyelhető meg. Rögtön szembetűnő a párhuzam az 1. sorozattal és a Frontierrel, mert Hayate és Freyja ugyanúgy véletlenül csöppen a küzdelem kellős közepébe, ahogy Hikaru és Minmay, valamint Alto és Ranka. A fiú ugyanúgy egy gazdátlan szerkezetbe ül bele, hogy magát és Freyját megmentse, és demonstrálja ezzel született repülési tehetségét, ahogy Hikaru és Alto is. Hozzájuk hasonlóan Hayate is bekerül a vadászpilóták elit osztagába, míg női főszereplőnk is elindul az énekesnői pályán.

Van némi visszacsatolás Mirage Jenius személyével korábbi hősökre is: a deltás pilótanő ugyanis Max és Milia unokája, azaz harmadik generációs Jenius a hadseregben (és a franchise-ban). Rajta viszont nehéz kiigazodni. Nyilván nem könnyű számára ilyen felmenők árnyékából kilépni, nagy a bizonyítási vágy, hogy nemcsak a nevüket, de tehetségét is örökölte.

Pilóta főhősünk, Hayate rendkívül szimpatikus, de ezt már megszokhattuk: Ichijo Hikaru és Saotome Alto is nagyon szerethető figura volt, Nekki Basara pedig egy velejéig makacs pacifista volt ugyan, de sosem menekült el egy kihívás elől sem. Hayatéban kicsit van mindegyikükből: Hikaru kötelességtudata, bizonytalansága és lelki őrlődése annak gondolatától, hogy egy nap meg kell ölnie valakit, Alto humora, bátorsága és bajtársiassága, és Basara emberségessége, amivel társai, még az örökké mogorva Messer főhadnagy iránti aggodalma is megmutatkozik. És ez nagyon jó, mert igenis kellenek a pozitív, esendő hősök.

Hasonlóképpen nagy pozitívumnak érzem, hogy nem az alapoktól próbáljuk itt is felépíteni az éneklő hősök karrierjét, hanem kicsit készen kapunk mindent, mint előzőleg Sheryllel, ugyanakkor Freyja (Rankához, Basaráékhoz és Minmayhez hasonlóan) azért meg kell, hogy dolgozzon a sikerért. Kicsit fura, hogy a Valkűr-lányok egyfajta magical girl-átváltozásos jelenetsorral öltik magukra a fellépéseik során viselt, extravagáns jelmezeiket, kicsit, mintha zsánert tévesztett volna ezzel a sorozat. Az énekesnőink viszont talán most első alkalommal mondanám, hogy igencsak középszerűek. Nagy hangsúly van fektetve a fanszervizre főként a rózsaszín hajú, lufimellű Makina Nakajima kapcsán, aki ráadásul állandóan az erősen androgün Reina Prowler seggében van, fogdossák egymást, picsagatyában hekkerkednek, amire tökre semmi szükség – ezt írtam már a Frontier esetében is Sheryl kapcsán: a történet enélkül is simán el tudja adni magát, felesleges lemenni közönségesbe. Mikumo Guynemer, mint a banda vezető vokalistája eléggé kiállhatatlan, és bár nem ő a csapat klasszikus értelemben vett “vezetője” (leader), hanem Kaname Buccaneer, mégis sokszor ő osztogatja a parancsokat, és a kioktató viselkedése Freyjával szemben sokszor megalapozatlan. Így Kaname az egyetlen normális(nak tűnő) karakter az együttesben (és az egyedüli, akinek nem zöld, pink vagy hupilila színű a haja…), aki a többiek mellett szokatlanul érett és felnőtt gondolkodású, és érdekes a kapcsolata Arad Mölders parancsnokkal és Messer főhadnaggyal (kimondva-kimondatlanul szeretik egymást). Vele tud talán a néző a legjobban azonosulni, és ő is az, aki leginkább a kapcsolatot tartja a Delta osztaggal, és az ő kiszolgáló személyzetükkel.

Maga a VAR-szindróma, mint toposz, szintén párhuzamot képez a Frontierban megismert V-típusú, azaz Vajra-vírussal. Eleinte hőseik nem tudják, honnan származhat, végül kiderül, hogy Windermere a forrása: víz és Windermere legfőbb exportcikke, az alma az, ami együttes hatásával kiváltja a kórt, Windermere mindenkori uralkodójának éneke pedig egyfajta transzállapotba helyezi a fertőzötteket, ami által agymosottakként irányíthatóvá válnak. Megtudjuk a finálé felé, hogy a VAR-szindróma a varják távozásával hátrahagyott, mikroszkopikus élősködők által terjednek a humanoid egyedek közt, de egyre többen vannak, akik immunissá válnak vagy már eleve így születnek, rájuk pedig nincs hatása se a kódnak, se a Windermere-i irányításnak. Ilyenek a Valkűrök is, ezért van lehetőségük az énekléssel szembeszállni a VAR-szindrómásokkal.

Ennek a történetnek is megvan a maga Roy Fockere és Michaelje, mégpedig Messer Ihlefeld főhadnagy személyében, aki kezdettől fogva egy nagyon mogorva, magának való, keveset beszélő, ellenben rendkívül tehetséges pilótának számít. Messer eredetsztorija érdekessé teszi őt (egy VAR-szindróma súlytotta bolygóról Arad parancsnok menti meg őt, és a kórt ő is a szervezetében hordozza, de Kaname éneke az, aminek segítségével uralkodni tud magán). Sötét, borongós természete miatt a “Kaszás” gúnynevet akasztották rá, ezért különösen érdekes, hogy a Szél Lovagjai közül pont a “Fehér Lovag”, Keith Aero (Windermere hercege) válik az ő ádáz ellenségévé és rendszeres párharcot vívnak az égen, amikor csak összecsapások történnek. És hát ahogy a bekezdés felvezetőjében utaltam rá, Fockerhez és Michaelhez hasonlóan ő is elesik a csatában. Két elődjével ellentétben azonban relatíve hamar, alig a történet első harmadánál, ami szokatlan, hiszen alig volt még lehetőségünk megismerni őt, a dinamikát, amivel a többi karakterhez kapcsolódik. Focker és Michael halála kulcsfontosságú és katartikus pillanat volt az első sorozatban és a Frontierben, mely kényszerhelyzetbe hozta megmaradó, fiatal hőseinket (Hikarut és Altót), gyorsan fel kellett nőniük a helyzethez, és igyekezni betölteni azt az űrt, amit távozó bajtársuk hátrahagyott. Messernél nem ezt érezzük. Szomorú a banda, ez tény, Arad nem tud megbocsátani magának, és Kaname is megsiratja a férfit, a többiek azonban szinte egy egész epizód erejéig csak lamentálnak a gyász érzése felett, hogy kinek mit jelentett ez a távolságtartó férfi. Igazából lehetett sejteni, hogy valami ilyesmi történik majd vele, mert nagyon kívülálló volt a banda többi tagjához képest, és búcsúképpen levette a karpántját, melyben Kaname énekét őrizte, szóval ezek már előre utaltak a sorsára. És hát szépen el is spoilereztem magamnak a dolgot, mikor még a sorozattal próbáltam kezdetben ismerkedni. Remélem, lerohad a keze annak, aki egy ilyen spoilert bele mer írni egy sorozatismertetőbe.

Ami viszont új, az kétségkívül az ellenség személye, jellege, vagy motivációi. Eddig minden alkalommal olyan, kevés humanoid jelleggel bíró ellenségeink voltak, akik ellen nem nehéz harcolni. A rémisztő Zentraedi-óriások, a visító protoördögök vagy az óriásrovarokra emlékeztető vajrák láttán se a nézőnek, se hőseinknek nem nagyon volt különösebben gondja eldönteni, hogy melyik a helyes oldal, ki az, aki a jó ügy érdekében harcol. Windermere azonban más. Külső szemlélőként csodálkozunk azon, hogy ők kik lehetnek, megtudjuk azonban, hogy mielőtt 2012-ben az emberiség először útnak indult volna az űr mélye felé, sok-sok százezer évvel korábban a protokultúra, mint ősi civilizáció volt az, mely genetikai machinációk segítségével különböző apró civilizációkat már létrehozott a galaxis különböző pontjain. Ilyenek voltak a Zentraedik és Meltrandik, ilyenek voltak az emberek a Földön, és utolsóként létrehozott fajként ilyenek lettek Windermere lakosai is. A Windermere-iek azonban nem nézik jó szemmel az emberiség civilizációjának terjeszkedését, és hogy egyre több és több bolygórendszer kerül az új ENSZ fennhatósága alá. Mivel mind a protokultúra örököseinek tartják magukat, akik egyenrangúak egymással, ők nem hajlandóak “behódolni” a földi rendfenntartóknak, és egyre több olyan bolygót és rendszert vonnak saját irányításuk alá, ahol a földi ENSZ próbálta megvetni a lábát.

Emellett az ENSZ-nek se teljesen tiszta a keze, ugyanis 7 évvel korábban egy titkos akció keretében egy tömegpusztító fegyvert robbantottak fel a Windermere bolygón, mely rengeteg áldozatot követelt, ami újabb tüske volt a helybéliek szívében. Láthattuk korábbi sorozatokban is, hogy az ENSZ, vagy ahogy itt hívják, az “Új ENSZ” 50 év elteltével sem volt képes lerázni magáról a korrupt, elitista szemléletet, ami még a Földön volt rá jellemző: sorozatról sorozatra tapasztalnunk kellett, hogy lehetetlen feladatok, küldetések elé állítják hőseinket. Az 1. sorozatban a titokban épített, nagy lézerágyú, amivel a Zentradikat megtámadták, volt végső soron felelős azért, hogy a Föld lakhatatlanná vált, és annak lakossága, 50-100 000 ember kivételével megsemmisült. A Macross 7-ben öngyilkos akcióra kényszerítik Max Jeniust és maroknyi pilótáját, hogy a Varauta bolygóra menve maguk végezzenek a protoördögökkel, hogy az emberiség többi utazóvárosai ne kerülhessenek veszélybe. A Frontierban szintén tisztességtelen machinációknak, puccsoknak, titkos akcióknak és kísérleteknek lehettünk szemtanúi, és itt is láthatjuk a mocskos húzásaikat a Windermere-iek ellen.

Ez a cselekmény egyik fő konfliktusforrása, ami nagyon más megvilágításba helyezi a légicsatákat. Hiszen tulajdonképpen “ember” harcol “ember” ellen, nem ember szörny ellen. És ez akaratlanul is morális dillemát teremt, hiszen hogyan tudnánk eldönteni, melyik fél harcol a jó ügy érdekében? Az ENSZ, a Delta osztag és a Valkűrök vagy a saját kultúrájukat és területüket az emberektől (és azok kizsákmányolásától) védeni próbáló Windermere-iek? Kicsit hasonlít ez a felállás a Star Was – The Clone Wars rajzfilmsorozat korai szakaszában látható cselekményre, ahol Padmé Amidala és köztársaságbeli segítői béketárgyalásokat tartanak a szeparatisták vezetőivel. Utóbbi szövetség egyik tagja Mira Bonteri, Padmé jó barátnője, mentora és szenátor-társa, a szintén emberek lakta Raxus bolygót képviselte. És a néző itt először szembesült azzal, hogy a Köztársaság klónkatonái (valamint a jedik) nem csupán lelketlen és feláldozható droidhadosztályok ellen harcolnak, hanem hogy vannak bizony a szeparatista világok közt olyan emberi civilizációk is, akik velük szemben állnak, és harcolni kényszerülnek ellenük. És ezen a ponton a Clone Wars hősein is komoly kétségek lesznek úrrá, és hasonlóképpen érzi magát a néző a Macross Delta szembenálló felei láttán is.

Pont azért, mert ennyire sok és sokféle karakterünk van, kicsit úgy érzem, mindenkire kevés idő jut. Még a főhőseink hátteréről se tudunk semmit, és lement a sorozat 2/3-a. 1-1 elejtett mondat a származásukról, a szülőkről, azok haláláról kevés. Megtudjuk pl., hogy bár Keith herceg is a Windermere-i király fia, egy ágyastól született, így nem formálhat jogot a trónra, csak “tisztább” származású öccse, Heinz. Látjuk Mirage vívódását, hogy felérjen a Jenius-név hírnevéhez, bár ő ezt maga nem mondja ki, és nem is reflektál nagyszüleitől származó örökségére, de nagyon saját családi állapotára sem. Hayate megemlíti, hogy a szülei gyerekként eltávolodtak egymástól, az apja a galaxis több pontján megfordult, és mindenhonnan küldött neki valami ajándékot, de nem nagyon tud róla semmit. Ezek mind-mind olyan érdekes, apró történetszálak lehetnének, amiket érdemes volna kibontani, bár akkor valószínűleg hosszabbra kellett volna nyúlnia a sorozatnak. Így viszont fájóan kevésnek tűnik annak tükrében, milyen kiváló volt a lélekábrázolás az első sorozatban vagy akár a Frontierben.

De hogy ne csak panaszkodjak, érdekes fordulat áll be a sorozat közepe tájékán. Említettem ugye, hogy az előző sorozatok vezérfonalával szakítva a Deltában azt látjuk, hogy egy adott bolygón, a Ragnán vertek bázist hőseink, az akciókra innen indulnak útnak, és nem egy hatalmas utazóvárossal trekkelnek az űr mélyén. Igen ám, de a Windermere-iek egy ősi, protokultúra által hátrahagyott csatahajóval támadást intéznek a szektor ellen, széles körben megfertőzve a különböző bolygók lakosságát a VAR-szindrómával, átvéve az elméjük felett az irányítást Heinz herceg énekével, ezért hőseinknek evakuálnia kell a Ragna lakosságának nagy részét, és a Macross Elysion hadihajó, mely 30 éve szállt le a bolygóra, ismét a levegőbe emelkedik az utazóvárossal együtt, mely menedéket biztosít a Ragna-belieknek és az azóta betelepült embereknek. Azaz ők is útra kelnek, annak reményében, hogy egy nap még visszatérhetnek a Ragnára. Remek visszacsatolás ez az 1. sorozatra.

És hát itt van ez a titokzatos Lady M, a Delta osztag, illetve az egész privát flotta mögött álló, ismeretlen nőfigura. Amikor a 19. részben visszatekintünk a franchise-ra, a mezei rajongó legszívesebben felsírna az örömtől. Felcsendül Minmay dala a “Do you remember love?” c. mozifilmből, Basaráék egyik rockslágere, a mesterséges intelligencia, Sharon Apple kísérlete, hogy igába hajtsa az emberi elmét, és végül Ranka és Sheryl közös éneke. Hőseink a múltba tekintéssel azon morfondíroznak, hogy az éneklés, mint módszer, vajon azért vált-e hatékony fegyverre mind az emberek, mind pedig a Windermere-iek számára, mert ez volt az ősi protokultúra célja, mely szintén szerette a zenét és éneket. Ez a Lady M pedig állítólagosan évek óta kutatásokat végez ezzel kapcsolatban, mely genetikai kísérletek következtében igyekezte megalkotni azt a tökéletes, emberszabású egyedet, akiben ki tud csúcsosodni a protokultúra és az ének ereje – ő pedig nem más lett, mint Mikumo.

Amilyen érdekes lett volna ez a történetszál, annál összecsapottabbnak tűnik sajnos a finálé, mely szokás szerint egy galaktikus fenyegetés ellen indítja csatába hőseinket. Mert amúgy egy nagyon érdekes, többfrontos háború az, amivel szembe kell néznünk: egyrészt ott van a Windermere terjeszkedési vágya és elszánt harcosaik, a Szél Lovagjai, velük szemben pedig a Macross Elysion fedélzetén összpontosuló Delta osztag és a Valkűrök. És hát ott van az új ENSZ teljes hadiflottája, akik – látva Windermere erejét és elme-irányító képességét – inkább írmagját is ki akarják írtani az egész bagázsnak, megakadályozva ezzel a saját, ellenőrzésük alatt tartott bolygórendszereik veszélyeztetését. A néző pedig eléggé zavarban van, és csak vakarja a fejét, hogy oké oké, de most kinek szurkoljunk?
1. Windermere sérelmei jogosak, hiszen a bolygójukra lehajított tömegpusztító fegyver ártatlanok életét oltotta ki, örök sebet ejtve a planéta testén. De ez még nem hatalmazza fel őket arra, hogy más bolygókat a saját irányításuk alá vonjanak, az ottani lakók elméje felett akaratuk ellenére átvegyék az uralmat. Minderre ráadásul azokat az ősi, protokultúra által hátrahagyott romok erejét használják, amik ezeken a bolygókon többé-kevésbé még fennmaradtak, és mely felerősíti a Szél Énekesének (Heinz király) énekét.
2. Látjuk, hogy míg a Szél bizonyos lovagjai gondolkodás nélkül engedelmeskednek az uralkodónak, és az őt befolyása alatt tartó tanácsosnak, Roidnak, addig vannak köztük olyanok, akik egyre kevesebb lelkesedéssel rántanak fegyvert az ellenségeik ellen, és inkább szeretnék a békét szorgalmazni.
3. A Macross Elysion legénysége értelemszerűen szeretné megakadályozni az ártatlanok szenvedését, meg önmagában az értelmetlen pusztítást, melynek érdekében készek csatába repülni, ha muszáj, bár inkább szeretnék azt más módon elérni (éneklés, egyezkedés).
4. Az ENSZ egyértelműen a saját érdekeit igyekszik védeni, és mint katonai szervezet, kész erőt is alkalmazni ennek érdekében.

Szerencsére a sorozat megkönnyíti számunkra a döntést. Rájövünk, hogy bár mindegyik oldalon vannak bűnösök, az ENSZ az, aki a legnagyobb szarkavaró itt a történetben. Egyrészt az ENSZ kutatói voltak azok, akik először, 7 évvel korábban elkezdték vizsgálni a protokultúra hátrahagyott épületeinek jelentőségét, potenciális erejét, ha az éneklésről van szó, és hogy milyen hatással tud ez lenni az emberi elmére. Mikor azonban megtudták, hogy a Windermere-iek is hasonló kutatásokat végeznek, inkább tömegpusztító fegyvert dobtak le rájuk, lerombolva azzal saját protokultúra-épületüket, semhogy hagyják, hogy befejezhessék a kutatásaikat. Ezzel egyidőben elloptak egy ősi ereklyét a Windermere-ről, melyből genetikai kísérletek útják végül Mikumót megalkották, aki nem más, mint a protokultúra legendás szerzetese, a Csillagok Énekesnője, akinek éneke rezonál a galaxisszerte hátrahagyott épületekkel, és képes az agyhullámokat egy közös hullámhosszra hozni, a vajrákhoz hasonlóan egyfajta kollektív tudatot teremtve az egész galaxisban, amit illetéktelen személyek (Roid, ENSZ) bárhogyan irányíthatnak: szorgalmazhatják a békét vagy igába hajthatnak mindenkit. Roid mindezt a populáció magasabb szintre lépése érdekében akarja használni, mely egyben azt is jelentené, hogy a Windermere-iek rövid, kb. 30 éves élettartama is jelentősen meghosszabbodhatna, akár az öröklét is elérhető lenne számukra. Hogy az ENSZ-nek milyen céljai lehettek volna Mikumóval, nincs egyértelműen kimondva, de sejthető, hogy semmi jó. Ugyanis amint megtudják, hogy Roid foglyul ejtette Mikumót, és a nőben felébredt a Csillagok Énekesnőjének ereje, inkább odaküldik az egész flottát a Windermere-re, hogy újra tömegpusztító fegyverekkel inkább megsemmisítsenek mindent és mindenkit. Igen ám, Roid azonban húz egy váratlant, és beveti Mikumót ellenük, és azt a parancsot adja az elméjüknek, hogy semmisítsék meg saját bombáikat, azaz az odaküldött, teljes ENSZ flotta szabályszerűen felrobbantja magát. A Szél lovagjai is rájönnek, hogy Roid szándékai nem tisztességesek, és ellene fordulnak, megvédve a Valkűröket, akiknek feltett szándéka megmenteni és nem elpusztítani Mikumót, ami végül sikerül is nekik. És ez tök jó, mert már kezdettől fogva erre vágyik a néző, hisz mindkét oldalon nagyon szimpatikus karakterek állnak. Roidot maga Keith öli meg, akivel feltehetőleg szerették is egymást (azaz ők a franchise első meleg párja, bár csak nagyon óvatos utalás volt kettejük kapcsolatára). Hőseink visszatérhetnek a Macross Elysion utazóvárosával együtt a Ragnára, és élhetik tovább az életüket.

Sok azonban a megválaszolatlan kérdés, amit a történet hátrahagy.

1. A látottak alapján azoknál a Windermere-ieknél, akik megerőltetik magukat, hamarabb elindul a test enyészetté válása. Ennek a jelei mutatkoznak Heinz királyon, aki gyermek még, de a testét máris nagy foltokban borítja hámló bőre, azaz valószínűleg nem fogja megérni a felnőttkort. Hasonló hámlás indul el Freyja kezén is, pedig ő a finálé idején még csak 15 éves. Mi lesz az ő sorsuk?

2. Látva az ENSZ újabb, mocskos húzását, vajon mikor kezdenek el a különböző bolygórendszerek elhatárolódni tőlük, vagy reformokat szorgalmazni a szervezet működésében? Vagy ezek a csörték mindig csak egy-egy adott bolygórendszerre korlátozódnak, és a galaxis túlsó vége felé tartó utazóvárosokon sokat nem észlelnek ezekből? Lesznek-e következmények az ENSZ részéről a Macross Elysion legénysége számára, vagy a Windermere-iekre nézve? Hiszen Roid utasítására Mikumo gyakorlatilag népírtást hajtott végre a teljes flotta felrobbantásával…

3. Így, hogy a Csillagok Énekesnője, egy ősi protokultúra-lényből klónozott Mikumo életben maradt, vele mi lesz? Attól, hogy visszaállt Valkűrnek, az erőt még magában hordozza. Mi a garancia rá, hogy tudja is majd uralni, vagy hogy nem jön egy újabb Roid, aki ismét ki akarja használni a képességeit? Mi lesz vele tulajdonképpen? Öregszik majd, vagy halhatatlan (ha már egy fejlettebb civilizáció szülötte)? Eleve mit keresett az az ereklye a Windermere-en, amiből őt klónozták? Azért volt ott, mert a protokultúra a Windermere-i civilizációt teremtette meg utolsónak, mielőtt végleg eltűntek a galaxis történelméből? Van-e más bolygón vagy rendszerben hasonló ereklye hátrahagyva, ami kiállta az idő próbáját, és klónozással hasonlóképpen egy mindenható erejű lény lenne létrehozható belőle?

Ami viszont nagyon tetszett:

1. Az első sorozathoz hasonlóan a főszereplő trióból ketten egymásra találnak. Ahogy az első sorozatban Hikaru és Misa végül egy pár lettek, úgy itt Hayate és Freyja is szerelmet vallanak egymásnak, és nem töketlenkedik el annyira a dolgot, mint pl. a Frontierban Alto, Sheryl és Ranka. Hayate és Freyja rettentő cuki együtt, ahogy az egymás iráti érzéseik többre és jobbra ösztönzik a másikat, és ahogy egyszerűen a lényük rezonál a másikéval. Keserédes azért az öröm, mert tudjuk, hogy Freiyjának jó eséllyel alig 14-15 éve van csak hátra, így aligha tudnak majd pl. együtt megöregedni, vagy boldogan családot alapítani.

2. Mirage, a trió harmadik tagja (anno Minmay-hez hasonlóan) szintén bevallotta hősünk, Hayate iránti érzéseit, de képes volt elengedni őt, mert látta, hogy az egyértelműen Freyját szereti. És sajnáljuk egy kicsit, ahogy anno sajnáltuk Minmay-t is (aki Kaifun miatt szenvedett eleget a maga élete során), de érezzük benne az erőt a továbblépésre, ahogy anno Minmay is képes volt összeszedni magát.

3. Berger, a háború kereskedője. Egy nagyon ravasz, kétszínű fickóként ismerjük meg őt, de ő valójában csak a saját pénzügyi érdekeit nézi, és beszállítója mindegyik, szembenálló félnek – az információi révén pedig sokszor az ő elbeszélései mozdítják előre a cselekményt. Nagyon tetszik az ambivalens figurája. És Berger az, aki elkotyogja nekünk a történet egyik legérdekesebb rejtélyét, Lady M-et és az ő állítólagos eredetét.

4. Lady M. Berger elbeszélése alapján a hőseink munkáját irányító és menedzselő szervezet, a Chaos élén egy titokzatos, Lady M névre hallgató személy áll. Több epizódban is utalást hallhatunk, hogy a parancsnok és Arad személyes kapcsolatban áll vele, rendszeresen konzultáltak vele, valamint a Valkűrök létrehozását, menedzselését Kaname is Lady M utasítására kezdte el, azaz ő, és a kezdeti két tag, Makina és Reina is személyesen találkozott már vele (azaz kizárható az, hogy valami virtuális vagy kitalált fogalom lenne a név mögött). Fizikailag egyszer sem találkozunk vele, és nincs dialógusa sem, annál beszédesebb azonban a neve, és amit Berger elmesél róla. Ez alapján a rejtélyes nő az 1. űrháború (2009-2012) óta intenzíven kutatja az ének hatását a humanoid elmére, valamint a protokultúra által hátrahagyott romokra, és azóta keresi a “végső fegyvert”, amivel a további vérontás megelőzhető, vagy bármilyen ellenfél legyőzhető. Így jutott a birtokába 2060-ban az az ereklye, melyből végül Mikumót mesterségesen létrehozták (az ereklyét ráadásul nem más, mint Hayate apja, Wright Immelmann vitte el neki). A technológiát illetően nem igazán lehet kétségünk, hogy elrugaszkodott gondolat lenne, hiszen a Frontierban láttuk, hogy már bőven 2059 előtt rendelkezésre állt a Galaxy nevű utazóváros számára a genetikai manipuláció és biomechanikus implantátumok lehetősége (Grace és Brera kapcsán).

Igen ám, de akkor mégis ki lehet ez a Lady M? Nem segít, hogy az eddigi sorozatok során rengeteg M-betűs nevű női karakterünk volt, akiknek nem mindig volt egyértelmű lezárás a történetében.
1. Lynn Minmay? Meglehet. Minmay jelen volt az első űrháború idején (2009-2012), és tevékeny részt vállalt annak lezárásában. 2012-ben elindult az űr mélye felé a Megaroad 01 nevű, első utazóvárossal, melyet Hayase Misa vezetett, és melyen egykori szerelme és Misa későbbi hitvese, Ichijo Hikaru is rajta volt. 4 évvel később azonban megszakadt velük a kapcsolat. Minmay, mint az emberiség maroknyi, akkoriban pár százezres közösségének abszolut (és talán egyetlen megmaradt) szupersztárja, feltűnést keltett volna, ha visszatér, hiszen azóta is mindenki ismeri a legendáját. Jelenlegi hőseink is rögtön felismernék őt, így aligha tudna hosszú távon titokban maradni a kiléte. Ráadásul Minmay mindig is civil volt, nem katona, és nem is tudós, így se taktikai, se klónozási folyamatoknál nem lehetne igazán számítani bárminemű szakértelmére. Ellene szól az is, hogy a kánon szerint Minmay 1993-ban született, azaz a Delta történetének idején 74 éves kellene, hogy legyen. Ha azonban mondjuk a Megaroad 01 valami fekete lyukba szippantódott bele, vagy bármilyen más módon megváltoztak számukra a tér és idő kontinuumának feltételei (ami pl. ellehetetlenítette a kapcsolatfelvételt az emberiséggel is), meglehet, hogy jóval fiatalabban tért vissza.

2. Hayase Misa? Hasonlóképpen lehetséges. Misa katonacsaládból származik, és az 1. sorozat során számtalanszor láthattuk, hogy kiváló érzéke van a szervezéshez, irányításhoz, a taktika megtervezéséhez és végrehajtásához. Ő is aktív részese volt az első űrháborúnak, parancsnoka a Megaroad 01-nek, és azóta róla se tudunk semmit. Ellene szól, hogy ő is nagyon idős, 77 éves lenne, normál körülmények közt ennyi idősen aligha lenne képes aktív részese lenni harci ütközeteknek, politikai tárgyalásoknak, megbízások beszerzésének. Mindketten ráadásul ismert arcok az emberiség történelmében, így bárki könnyen felismerné őket.

3. Milia Farina Jenius? A harmadik legkomolyabb esélyes. Milia kiváló Meltrandi pilótanő volt, aki beleszeretett későbbi férjébe, Maxba, és elsőként adott életet ember-Meltrandi hibrid gyermekeknek. Később a 7-es utazóváros polgármesterévé választották, férje pedig a város katonai erőinek parancsoka lett, azaz mindketten szorosan kapcsolatban maradtak a katonasággal. Meltrandi nőként ráadásul másképp öregszik, mint egy ember (tanúi lehettünk ennek a Macross 7-ben, ahol 2045-ben, 35 évvel később is még mindig rendkívül fiatalos volt a külseje). Mindhármójuk esetében azonban felmerül a kérdés, hogy ha bármelyikük visszatért, mi lett a társaikkal, akikkel útnak indultak?

4. Myung Fang Lone? Az OVA szerethetetlen női főszereplője nálam nem feltétlenül befutó. Nem tudni, a kárnon szerint mikor született, de az OVA idején, 2040-ben egy olyan 35, max. 40-es nő lehet, azaz nem lehetett jelen az első űrháború idején, és nem kutathatta azóta az ének erejét. A protokultúrával se volt különösebben semmilyen kapcsolata, ahogy a katonasággal sem. Viszont Sharon producereként (és tulajdonképpeni énekhangjaként) szórakoztatóipari tapasztalata már annál inkább, ami lehet egyfajta magyarázat a Valkűrök megalapítására.

5. Mylene Jenius? Max és Milia lánya az életkora alapján szintén nem jöhet szóba, hiszen a kánon szerint 2031-ben született, így nem volt jelen az első űrháború idején. Viszont az első, galaxisszerte ismert banda, a Fire Bomber részeként neki is van zenei tapasztalata, és ő is erős katonacsaládba született. Ő viszont a leggyengébb láncszem szerintem, hiszen Mirage azonnal felismerné a saját nagynénjét Lady M-ben.

6. Mao Nome? Misa, Minmay és Milia mellett a legerősebb befutó. Mao tinédzser lány volt az első űrháború idején, nagyjából egykorú Minmay-jel. Ahogy a Frontierből kiderült, tudós lett belőle, aki a vajrák szakértője volt, ám a kánon szerint ő már meghalt történetünk idejére.

Berger azonban tovább megy: a hőseinket tömörítő szervezet, a Chaos a vajra-háború (2059) idején kapott egy rádiójelzést azon a frekvencián, melyet még a Megaroad 01 használt, és “úgy tudom, Lady M is akkortájt mutatkozott be.“

De basszus, ez most mit jelent? Bemutatkozott, azaz debutált énekesnőként? Mert akkor Minmay! Vagy megmutatta a katonai tehetségét, mint Misa, akire az egész Megaroad 01-et rábízták? Vagy esetleg Milia, aki Meltrandi pilótanőként akkor szerzett magának először hírnevet az emberek között? Vagy, ha az “akkortájt” nem az 1. űrháború idejére (2009-2012) vonatkozik, hanem a frekvencián érkező kapcsolatfelvétel időpontjára (2059), akkor ez arra utal, hogy Lady M a galaktikus katonai szervezetek körében ekkortájt lépett színpadra és vált befolyásos személyiséggé? Mert akkor viszont lehet bárki!

De várjunk csak egy kicsit! Lehet bármilyen összefüggés a Frontier végső ütközete során látott Birler úrral, aki Minmay fotóját szorongatta, és azt remélte, a térváltó kristályok segítségével hamarosan újra találkozhat Minmay-jel? Elvégre Berger szerint pont ekkor érkezett a rádióüzenet a Megaroad 01 frekvenciáján keresztül. Talán a vajrák okozta, kollektív tudatbefolyásos módszer (amivel itt is találkoztunk) elérte a Megaroad 01 fedélzetét, bárhol is voltak, és ezután sikerült nekik újra a kapcsolatfelvétel az emberiséggel? De ha igen, miért a Chaos-szal, és miért nem mondjuk az ENSZ-szel?

Komolyan mondom, egy nem is látott karakter kiléte iránti kutatás és fejtegetés izgalmasabb, mint a sorozat maga. (és ez mondjuk azért nem túl pozitív)

A sorozatban hallható tulajdonnevek számomra első pillantásra furcsák, de érdekesek: áthatja őket a német nyelv, ami nem baj, ha következetes, de furcsa a férfi főhősünknek pl. félig japán, félig német nevet adni. A “világ” is különös, hogy ezúttal nem a végtelen űrben utazunk, hanem már fix emberi kolóniákon vagy konkrét, saját egyedi lakossággal, flórával és faunával rendelkező bolygókon vagyunk. Az utazóvárosok mind a Föld egykori nevezetességeit, egykori építészeti struktúráját próbálták kis méretben megőrizni. Ezek az új helyszínek azonban próbálnak szakítani ezzel. Al Shalal főként arab építészeti stílusokat visel magán (a név alapján ez nem is meglepő), Ragna pedig némileg indusztriális, és kicsit keleties. Windermere bolygója ezzel szemben olyan, mintha egy isekai anime történelmies, középkori jellegű világában találnánk magunkat, a figurák is nagyon vonzóak, hosszú a hajuk, csinos, lovagszerű férfiak. Egyszóval sok az újítás, ami nem feltétlenül rossz, csak szokatlan.

A dalok határozottan jobb hangzásúak, mint a Frontierban, az énekesnőknek jóval kevesebbet kell szenvednie a dallamokkal, mint monjuk néha May’n-nak kellett Sheryl éneklése közben, és maguk a dalok is dinamikusabbak, jobban hallgathatóak, és igazából a korhoz is igyekeznek illeszkedni. Minmay dalai azért olyan kedvesek és megkapóak, mert átjárja őket, a 70-es és 80-as évek retró szintipop hangulata, Basaráék rockslágereinek a 80-as és 90-es évek glam és egyéb rockzenei irányzatai szolgáltak inspirációjául, de a Frontier dalai elég jellegtelenek lettek. A Deltán már érezni a világ színpadára kilépő ázsiai popzene hatásait. Már rögtön az első, harci nótájuk, az Ikenai Borderline berántja a nézőt, de az érzelmesebb pillanatokban felcsendülő Giraffe Blues vagy Axia is igazán szívbemarkoló. Az Absolute 5 is tetszik, és kicsit az 1. opening is, bár különösebben egyik opening vagy endig sem volt igazán maradandó (főleg az előzménysorozatok sikereinek függvényében).

Az animáció minőségére nem sok panasz lehet, nekem kicsit sok a chibi stílus Freyjával kapcsolatban. A karakterdizájn kifejezetten szép, elég Genshin Impact-szerű (ami annak utóbbi években tapasztalt népszerűségére való tekintettel talán nem is annyira meglepő), a karakterek külseje kedves, a lányok nagyon bájosak, a férfiak nagyon csinosak.

Száz szónak is egy a vége, megint bő lére eresztettem a gondolataimat, de ez mindig azt jelzi, hogy egy jó sorozattal volt dolgunk. Ha rossz lenne, töredékét nem tudnám írni. Előttem van még két mozifilm, az talán néhány fennmaradó kérdésemre választ ad, de utána… Nem tudom, mit fogok kezdeni magammal. Egyelőre kanyarban sincs következő Macross-sorozat, ami elszomorít. De talán annál nagyobb lesz az öröm, ha később mégis érkezik valami.

 

Macross Delta The Movie: Passion of the Walküre (2018) – 10/7

Szokása a franchise-nak, hogy egy nagysikerű TV-sorozatuk után mozifilmben foglalják össze annak eseményeit, követve az eredeti csapásirányt, gyakran azonban itt-ott eltávolodva a sorozatokban látottaktól, leegyszerűsítve vagy éppen jobban kifejtve azt a filmvászon kedvéért. Láttuk ezt a gyönyörű Do You Remember Love?-val, és a Macross Plus rettentően unalmas moziváltozatával, valamint a Frontier két filmjével, amik teljesen átírták az addig megismert cselekményt. Nincs ez itt sem másként, bár jóval kevesebb az eredetiség benne, és a karakterábrázolásra is rövidebb idő jut. Ránézésre maximum az animáció 40% lehet új, és szerintem azzal még sokat is mondtam, mert sokszor újrahasznosított jeleneteket látunk, más kontextusba helyezve.

Térben és időben ugyanott járunk. A Macross Elysion legénysége éberen őrködik Ragna békéje felett, a Valkűrök is ezen a bolygón vertek tanyát, innen indulnak rendre bevetésre, a VAR-szindrómával fertőzött területek megsegítésére. A Delta osztag, valamint újonc pilótájuk, Hayate Immelmann épp elkíséri őket egy ütközethez, amikor rajtuk ütnek a Szél Lovagjai. Az aszteroidák közt a lányok egyszer csak felfigyelnek egy idegen, 5. énekhangra, mely egy céltalanul lebegő teherhajó mélyéről jön. Hayate megy megvizsgálni a dolgot, és ott találja Freyját, ahogy két VAR-szindrómás Zentraedi sarokba szorítja őt. A lány éneke azonban hatni látszik rájuk, visszafordítja a tüneteiket, így a Valkűrök felfigyelnek a tehetségére, és beveszik maguk mellé ötödiknek.

A kezdeti különbségek ellenére a film fele nagyjából ugyanúgy telik, ahogy azt a sorozatban is láthattuk. A sorsdöntő ütközetben azonban, melyben a sorozatban Keith végzett Messerrel, egészen másképp alakulnak az események. Messer diadalmaskodik Keith felett (a sorozatban Keith a sérülését Hayate által szerezte), de a VAR-szindróma úgy elhatalmasodik rajta, hogy Kaname karjaiban hal meg. A Szél Lovagjai, Roid kancellár parancsára elrabolják a Valkűröket, Hayate és Mirage pedig még az utolsó pillanatban fel tud surranni az egyik Windermere-i szállítóhajóra, hogy utánuk eredjenek. Itt nagyon hamar rájönnek, hogy Mikumo a Csillagok Énekesnője, a protokultúra lényeinek örököse és belőjük klónozott, nem emberi nő. Roid itt alattomosabb: a Valkűrök elrablását propagandává változtatja, és azt sugározza a galaxis népe felé, hogy az énekesnők átálltak melléjük. Így amikor Mikumót éneklésre kényszeríti, az addigi rajongók a Valkűrök ellen fordulnak, tüntetéseken becsmérlik a lányokat. Roid céljai hasonlóak, annyival kiegészítve, hogy a kollektív tudat létrehozásával azt reméli, a Windermere-iek testén keletkező “hámlás” is visszafordítható lesz, és örökké élhetnének. Minden összeesküdni látszik ellenük, de a lányoknak végül sikerül kitörnie a fogságból, az énekükkel még a Windermere-i fogvatartóikat is lefegyverzik, és meg tudják győzni Mikumót is, hogy ő továbbra is egy közülük, nem tekintenek rá másképp, bárhogy teremtették is meg őt. Miután az ének erejével diadalmaskodnak, visszatérnek a Ragnára, ahol örök búcsút vesznek Messertől, valamint Arad százados megjegyzi, hogy Windermere kész béketárgyalásokat kezdeményezni, Lady M pedig közvetítő szerepet fog betölteni köztük és az ENSZ között.

Nem tudom. A sorozat és a film is kevés, igazán katartikus pillanattal rendelkezik. Az egyik kétségkívül Messer halála, a másik Lady M titokzatos személye. Mondhatnánk, hogy Hayate VAR-szindrómás tünetei is nézői aggodalomra adnak okot, hogy vajon mi lesz így vele, főként, hogy Freyja éneke csak felerősíti az érzékeit, és jobban elhatalmasodik rajta a dolog, aminek láttán Freyja viszont elveszti az önbizalmát, és nem mer énekelni, nehogy Hayaténak ezzel fájdalmat, szenvedést okozzon. Ebből a filmben semmit sem látunk. Mikumo a sorozatban is elég hűvös karakter volt, a film nagy része alatt hasonlóképpen szerethetetlen, sőt, mintha egy ponton azt akarná sugallni, mennyire érdekes koncepció a Csillagok Énekesnőjének legendája, és hogy milyen nagyszerű lehet akkora erővel rendelkezni, hogy az éneke elérjen a galaxis minden zugába. És érdekes lett volna ezen a vonalon esetleg elindulni, hogy mi lenne, ha Mikumo átállna a “rossz” oldalra, és ezt az erőt saját céljaira akarná használni. Úgy tűnik, nem így lesz, legalábbis a fináléban könnyek közt veti magát a többi lány karjaiba, és hálás, amiért elfogadják őt.

Több új dal is felcsendül a filmben, illetve több feldolgozás is, köztük Minmay legendás dala, a Do You Remember Love? Mikumo előadásában, a protokultúra ősi nyelvén.

Ami számomra negatívum, az az átdolgozott koncertfellépés, amin Freyját a lányok bemutatják a közönségnek. Idétlen 3D animáció, és roppant mód elüt a szokásos 2D animációs közegtől, amivel egy anime készül. Semmi szükség nem volt rá.

Így viszont, hogy a film egyben letudta, amit a tévésorozatból zanzásítva be kellett mutatni, kíváncsi vagyok, hogy a másik mozifilm miféle folytatást tartogat számunkra.

 

Macross Delta The Movie: Absolute Live! (2021) – 10/10

Mikor megláttam a trailerben a Valkűrök cipőkopogós jelenetét, legszívesebben felsikítottam volna, ugyanis ez Minmay egy legendás fellépésének (Tenshi no Enogu) a kezdete volt (ami az egyik kedvenc dalom tőle), szóval ha előadják a lányok saját feldolgozásban, annak nagyon fogok örülni. Aztán meghallottam a trailer végén Freyja kétségbeesett kiáltását, ahogy Hayate nevét szólongatja, és összeugrott a gyomrom, hogy na vajon megint sikerül pilóta főhősünk sorsát teljesen elcseszni, ahogy tették ezt Shin Kudóval és Saotome Altóval is?

A film cselekménye ott folytatódik, ahol az előző abbamaradt. A Chaos és a Macross Elysion legénysége leszáll a Windermere-re, ahol megkezdődnek a béketárgyalások. A helybéliek örömmel fogadják az érkezőket, a Valkűrök pedig a békés lezárás örömére egy állati menő, korcsolyázós szuperkoncertet tartanak Windermere fővárosában, Derventben. Hőseink ellátogatnak Freyja szülőfalujába is, ahol akad olykor némi összeszólalkozás a Delta osztag és a Szél Lovagjainak megmaradó tagjai, de főként Hayate és Bogue között, de semmi igazán komoly. Váratlanul azonban egy térváltó kapu nyílik meg a bolygó légkörében, ami technikailag nem is volna lehetséges, mindenki meglepetésére azonban egy Macross osztályú csillaghajó jön elő a kapuból, és támadást intéz a helyi erők ellen. A hajó parancsnoksága egy Heimdall nevű szervezet tagjának vallja magát, melynek feltett szándéka leszámolni az ENSZ, a Egyesült Földi Kormányzóság és legfőképp Lady M befolyásával, akit minden gonosz forrásának tekint, mert szerintük megszegte a klónozással és különleges, génkísérletekkel kapcsolatos, kollektív megállapodásokat. A Szél Lovagjait sorra leszedik az égről, egyedül Bogue menekül meg, akit a Macross Elysion legénységével, a Valkűrökkel és a Delta osztag tagjaival kimenekít a Windermere-ről egy titokzatos, segítségükre érkező, szintén Macross osztályú hadihajó, a Gigasion. A fedélzeten nem más köszönti őket, mint Exsedol, a Zentraedi tanácsadó az 1. sorozatból és a Macross 7-ből, aztán felcsendül Hayami Sho gyönyörű, mély, férfias szinkronhangja, mint a hajó parancsnoka Max kib. Jenius, aki Lady M parancsára jött felmentőseregként, és rögtön végem volt! ASFGSKSJFKK miiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii?!?!?!

♥♥♥♥♥♥♥♥♥

Megtudjuk, hogy a Heimdall kutatói Sharon Apple-höz hasonló, mesterséges intelligencia segítségével szintén megalkodtak egy énekest, a Szirént, egyelőre azonban csak egy virtuálisan, mely tanulással képes elemezni a Valkűrök módszereit, énekét, és az így kinyert információt, gyengeségeiket ellenük fordítani, mely végül a korábbi ütközetben elszenvedett vereségükhöz vezetett. Kiderül azonban, hogy a Heimdal nem csak ezen munkálkodott: anno, mikor Hayate apja, Wright ellopta a protokultúra lényének DNS-ét tartalmazó ereklyét, egy kémtársa hasonlóképpen magához vett egy ilyen ereklyét, mely a Heimdall birtokában landolt, és ők is egy saját, galaktikus erővel bíró énekesnő kitenyésztésén fáradoznak, mint amilyen Mikumo is lett. Míg hőseink rendezik soraikat, addig a Heimdall szervezete az irányítása alá vonja a szektor összes bolygóját, a vitruális énekesnőjük hangjára pedig minden bolygón, ahol protokultúra által hátrahagyott romok vannak, térváltó ugrásokat lehetővé tévő dimenziókapuk nyílnak. Ezen kívül egy szabotőrt is küldenek a Gigasion fedélzetére, aki miatt Arad százados súlyosan megsérül, és kénytelen kivonni magát a légi ütközetekből, és a parancsnoki hídon időzik, Max társaságában. A két férfi egy vacsora felett meg is vitatja a dolgok állását, ahol a felszolgált étel láttán összeugrott a gyomrom egy diónyira, mert megint itt volt a kurva ananászsaláta (Roy Focker), de mellette egy ananászos pite (Ozma Lee) és egy steak (Kakizaki) is, melyek mind-mind utalások korábbi sorozatok sorsdöntő pillanataira, ahol karaktereket vesztettünk el (vagy legalábbis életveszélyes sérülést szenvedtek el, mint Ozma Lee esetében). Mondom, itt tuti meg fog megint halni valaki, bassza meg!

De nem, még nincs vége az érzelmi hullámvasútnak. Max elbeszéléséből megtudjuk, hogy a “Lady M” kifejezés tulajdonképpen a “Lady Megaroad 01” rövidítése (és azért “Lady”, mert a hajóknak jellemzően női neveket szoktak adni), és hogy nem egy személy, hanem inkább egy kollektíva, de Exsedol megjegyzi, hogy “nem biztos, hogy akár intelligens életformának lehet egyáltalán tekinteni“. Mi a f-…?! Nem bírom! Ezek direkt csinálják! A memberberry-k már eddig is brutálisak voltak, soha ennyi visszatekintés vagy visszautalás korábbi nevekre, hősökre, fogalmakra még nem volt egy történetben sem! Lelkileg kicsinál ez a történet!

Látva Arad kiváló irányító képességeit, Max lemond a parancsnokságról, és átadja neki a széket, ő maga pedig újra repülőbe ül, aminek láttán nem hazudok, orgazmikus öröm lett úrrá rajtam, de rögtön megrettentem, hogy egy ilyen kiváló, eredeti karaktertől esetleg eme ütközet során kell majd búcsút vennünk. Ahogy aztán odatette magát az Ikenai Borderline alatt, libabőrös lett minden porcikám.

♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥

Arad helyét Mirage kapja meg a Delta osztag élén, akin mindenki érzi, hogy nem olyan zseniális pilóta, mint a nagyapja, de a nő mégis igyekszik bizonyítani. Nem tudnak azonban hőseink nyugodtan csatába indulni, Freyja ugyanis erőn felül teljesített, hogy megvédelmezze őket az énekével, ezért a teste nagy részén elindult a hámlás, mely a Windermere-ieknél ugye az élet végét, az enyészetté válást jelenti. A lányok nem akarják hagyni, hogy tovább erőltesse magát, ezért úgy döntenek, hogy négyen fognak kiállni a végső küzdelemre. A harc előestjén Mikumo sírva vallja meg Freyjának, hogy mennyire szeretne továbbra is vele énekelni, ami talán az első pozitív megnyilvánulása volt a karakterének, és még az én szívemet is képes volt iránta meglágyítani. Freyja és Hayate is szerelmet vall egymásnak, a lány pedig, engedelmeskedve a többiek kérésének, a gyengélkedőn várja az ütközetet.

A Delta osztag kiegészül az egyedüli megmaradt Szél Lovagjával, Bogue-gal, ami olyan szép pillanat volt, hogy az addig egymás ellen harcoló, folyton acsarkodó pilóták végre egyazon oldalon, egy közös ellenséggel harcolhattak. Olyan gyönyörű motívum ez, mely végigvonul az egész franchise-on, mert hiába szól a folyamatos háborúzásról, minden ízében a békét és közös együttélést szorgalmazza, a pusztítás végét akarja elérni. Szóval eljön a nagy ütközet, a Heimdall pedig a Szirén segítségével megalkotja a Valkűrök “gonosz” változatát, melyekkel a lányok ellen akarnak harcolni. Az énekük erejével, az erre reagáló, protokultúrás romokkal és a térváltó kapukkal pedig a Megaroad 01-et akarják kirántani az űr mélyéről, hogy végleg elpusztíthassák őket. Egy pillanatra sikerül is kihúzniuk a csatahajót a hipertérből, és majdnem dobtam egy hátast megint…!

Tudni akarom, ki az a nő és az a férfi a hídon!!! Hikaru és Misa? Hikaru és Minmay? Valaki más?! Sajnos sosem tudjuk meg. Hőseink ugyanis összeszedik minden erejüket, hogy megakadályozzák a Megaroad 01 elpusztítását, mely egyben helyrehozhatatlan károkat okozna Windermere bolygóján is. Freyja viszont rájön, hogy nem boldogulnak nélküle, ezért még egyszer magára ölti a fellépőruháját, és felmegy a színpadra ötödiknek, ahol utolsó erejével csodálatos koncertet ad a lányokkal. A protokultúra romjai rezonálnak az énekével, így a galaxis minden pontjára eljut a hangja, az emberek pedig vele együtt énekelnek, ami erőt ad Hayaténak is, és segít elpusztítani a Heimdall csillaghajóját. Hayatének sikerül megmentenie azt a lényt, amit a Heimdall orvosai a protokultúra DNS-éből próbáltak kitenyészteni, ami nem más, mint egy csecsemő kislány. A kisbabára olyan hatással volt Freyja éneke, hogy neki is rúnája nőtt, mint amilyet minden Windermere-i visel. Freyja azonban élete végére ért, egy szerelmes csókot követően Hayate karjaiban leheli ki a lelkét. Az epilógusban látjuk évekkel később a felnőtt Hayatét, ahogy a Windermere-en saját gyermekeként neveli fel csecsemőt, mintha kettejük kislánya lett volna.

Sírtam, mint a SZAR! Egyszerűen nincsenek szavak arra a katartikus érzésre, amit ez a film okozott. Szívbemarkolóan drámai, tragikus, de gyönyörű és méltó lezárása egy 40 éves franchise-nak, melynél első alkalommal érzem, hogy ide nem kell folytatás, a Delta hőseinek egy része, de főként Hayate sorsa úgy jó, ahogy van. A többiek visszatérhetnének, mint ahogy Max és Milia is visszatért a Macross 7-re, de nem feltétlenül ragaszkodok hozzá.

Viszont így, hogy a történetnek tényleg idén van a 40. évfordulója, nagy hiba, hogy a készítők részéről még mindig csak megy a hallgatás, ahelyett, hogy meglovagolnák ezt a szép kerek évszámot, és előrukkolnának valami új sorozattal. Lehet mondani, hogy ennyi év alatt megfáradt a történet, kevés újat lehet már mutatni, mindig ugyanaz a nóta (egy galaxis sorsát befolyásoló háború és annak kimenetele). De ami igazán nagy sikert okozott e film közönsége szemében, az igenis a rengeteg easter egg és visszautalás volt. Mert hiába határolódik el a Macross atyja, Kawamori Shouji attól, hogy az előző sorozatok hőseire visszakanyarodjon, igenis van igény erre a rajongók részéről. Talán a tény, hogy ez a film ennyi mindenhez visszanyúlt, egyben egy új irányvonalat is jelez számunkra, amelyen a későbbiekben el akarnak indulni, vagy esetleg már el is indultak, csak még épp nincs kész a következő projekt. Ha azt nézzük, mennyi év telik el 1-1 sorozat közt, még lehet előttünk 2-3 év a következő bejelentésig. A Frontier 2008-as volt, a Delta 2016-os, a így 2024 előtt nem is számítanék folytatásra. De nem bánnám, ha rám cáfolnának. Hátha így, hogy Amerikában megoldódott a több évtizedes huzavona a sorozat terjesztési jogait illetően, előremozdítja a dolgokat.

Az biztos, hogy egy ilyen lezárás után nagyon nehéz belekezdeni valami másba. Gondolkoztam a Gundamon, de az a baj, hogy folyton csak összehasonlítgatnám a két történetet, és az egyiknek se tenne jót.

 

The Suspicious Housekeeper – 10/7

Régi nóta: az új sorozatok mellett akartam nézni valami régebbit is, mert a lista így nem fog soha lerövidülni. A régiek (2011-2014) időszakából kevés olyan van már szerencsére, amit nem láttam, és azok is jellemzőren 20-30-50+-os történelmik, vagy olyan mainstream, népszerű sorozatok, mint a Heirs, vagy a Cheongdamdong Alice, az ilyen nagyon felkapott, gazdag figurás, és ránézésre elég sekélyes történetek, amik nem nagyon vonzanak. Így ezek mellett könnyű szelektálni. Nem feltétlenül ez volt a legszimpatikusabb, de talán nem is volt a legrosszabb választás. A stáb ugyanis kiváló, nemcsak a felnőttek, de a fiatalok részéről is (Kim Sohyun, Nam Dareum, Seo Kangjun és a kicsi Kang Jiwo is parádésan alakít).

Az Eun-család történetével ismerkedünk meg, akik a sorozat kezdetén épp a feleséget, Wu Seonyeongot temetik. A tragikus hirtelenséggel elhunyt édesanya 4 szomorú gyermeket hagy hátra, a legidősebb Hangyeolt (Kim Sohyun), a két fiút, Dugyeolt (Chae Sangwoo) és Saegyeolt (Nam Dareum), valamit a legkisebb lánykát, Hyegyeolt (Kang Jiwoo). Az özvegy édesapa (Lee Sungjae) a gyász 49 napjának letelte után egy házvezetőnőt szerződtet, aki kézbe veszi az összeomlás szélén álló háztartást. Park Boknyeo (Choi Jiwoo) megérkezik hát az otthonukba, és minden egyes nap látástól vakulásig azon fáradozik (a nehézség legapróbb jele nélkül), hogy a házat patyolat tiszta állapotban tartsa, és teljesítse a családtagok különböző kívánságát vagy utasítását…

Boknyeo azonban egy nagyon diszfunkcionális családba érkezik meg. Egyrészt az apuka már az anyuka halála előtt félrekefélt egy irodabeli kolléganőjével, Songhwával (Wang Jihye), a két középső fiúgyermek maga a szexista, férfialapú koreai társadalom megtestesítője azzal, hogy középiskolás nővérüktől várják el a teljes háztartás vezetését, a főzést, és a kis Hyegyeolról való gondoskodást, de még persze mellette az iskolában is teljesítsen. A nagyobbik fiú, Dugyeol ráadásul egy bunkó paraszt, a kisebbik, Saegyeol egy zsenipalánta, de iránymutatásra szorul. A legkisebb gyermek, az óvodás Hyegyeol meg képtelen igazán még megérteni a halál fogalmát, és hogy soha többé nem láthatja az édesanyját. Az elhunyt feleség húga, Nayeong (Shim Jiyeong) egy minden lében kanál, fontoskodó nagynéni, akit utálnak a gyerekek, mert semmi realitásérzéke vagy tapintatossága nincsen (rögtön az első részben borzasztó, ahogy nem veszi észre magát, és azt ígéri a kis Hyegyeolnak, hogy szülinapjára újra találkozhat a mamájával, majd MAGÁRA ÖLTI A HALOTT NŐVÉRE RUHÁIT, és olyanra csinálja a frizuráját, mint amilyen neki volt, és hogy ez majd milyen jó lesz! És a néző az egész családdal elborzadva nézi ezt a rettentően kínos színjátékot, hogy ezt mégis hogy gondolhatta!). Az apa saját bevallása szerint nem bír a családjával, nem is áll kész az apaszerepre, és érezhetően bánta az egész házasságot és gyerekvállalást, ráadásul az apósával sincs beszélőviszonyban. Szóval rengeteg a probléma a ház körül, de vajon Boknyeónak sikerül ezekkel megbirkózni? És neki vajon mi a története, mi magyarázza ezt a robotszerű, rideg, érzelemmentes viselkedését?

Ez a sorozat minden, ami miatt nem nézek se családi, se munkahelyi drámákat. A szokásos, munkahelyi szarkavarás, a különböző kollégák furkálódása egymás ellen, a tipikus irodai szépnő (jelen esetben Songhwa), aki úgy néz ki és öltözködik, akár egy útszéli kurva, a meetingek, a közös projektek, a közös italozások… Kész vagyok tőlük. Ugyanez pepitában az otthoni közegben: megcsalás (apa), öngyilkosság (anya) és annak kísérlete (Hangyeol), iskolai bántalmazás (Saegyeol), kukkolás és áskálódás (szomszéd néni). Túlságosan tömény. Párhuzamosan látjuk a karakterek különböző, saját történetszálait, és egyik rosszabb a másiknál. Dugyeolt verekedés miatt kirakják a kosárcsapatból, mert képtelen uralkodni magán. Saegyeolt minden nap zaklatják a suliban, elveszik az uzsonnáját és a pénzét, és arra kényszerítik, hogy megírja a házikat és súgjon dolgozatírás közben.

Hangyeol, mint legnagyobb lány, egy egész különálló probléma. Fiatal nővé érésének küszöbén áll, a fiú, aki tetszik neki, Suhyeok (Seo Kangjun) csak teszi neki a szépet, és valójában csak le akarja fektetni, ahogy minden más lányt is… Aztán amikor Hangyeol megtudja, hogy az apja után Suhyeok is elárulta őt, megszökik otthonról bánatában és öngyilkos akar lenni. De ez nem elég, az osztálytársnői lefotózzák egy hotel előtt, ahol perszehogy egy vén perverz fószer pénzt akar neki kínálni, hogy szexeljen vele, másnap pedig már az egész iskola attól zeng, hogy Hangyeol egy prosti. Suhyeokról is kiderül ám, hogy nem velejéig romlott, és hogy ő és az anyja is egy bántalmazó apa elől “menekültek” el.

Az apuka is folyamatosan csak tépelődik, hogy mi lenne a jó, hogy lehetne ezt az egészet helyrehozni a gyerekekkel meg Songhwával, akiért képes az irodában még ökölpárbajra is kelni a riválisával, aminek következtében ráadásul még ki is rúgják. Songhwa hol ellöki magától, hogy féltékennyé tegye, hol vissza akarja szerezni őt, holott a nő konkrétan felelős volt az anyuka haláláért, mert nyíltan megmondta neki, hogy el fogja venni tőle a férjét.

És még csak a sorozat felénél járunk, amikorra Boknyeo végül eljut oda, hogy képes legyen beszélni a SAJÁT tragédiájáról, mintha eddig nem lett volna elég dráma.

Nekem ez SOK.

Boknyeo bevallja a családnak, hogy a neve valójában Eunsu, és hogy egy bántalmazó családban nőtt fel, ahonnan egyetemista korára tudott csak elmenekülni. Hogy független legyen tőlük, munkát keresett, többek közt korrepetálással is foglalkozott. Egyik tanítványa azonban, Seo Jihun (Song Jongho) akit sikeresen felkészített a tanulmányaira, a megszállottjává vált, és folyamatosan követte és zaklatta őt, és egy ponton jobbnak látta, ha elhagyja az országot, saját biztonsága érdekében. Szomáliába ment önkénteskedni, ahol megismerkedett egy orvossal, későbbi férjével (Kwak Dowon), akitől egy kisfia is született. Később visszatértek Dél-Koreába, ám Seo Jihun zaklatása folytatódott. Zsarolni kezdte a nőt, hogy azt hazduja majd a férjének, hogy viszonyuk volt. Egy végzetes napon pedig felgyújtotta a házukat, a férj és a gyermek pedig a tűzben lelte a halálát, de állítólagosan Seo Jihun is. Eunsu pedig azóta álnéven élt, magát okolva a történtekért. Egy nap azonban, amikor a család meghívja őt egy étterembe vacsorázni, hogy-hogynem egy olyan férfit pillant meg, aki kiköpött mása Seo JIhunnak: a férfi egy neves vállalatigazgató, Jang Dohyeon (szintén Song Jongho), aki eljátssza, hogy fogalma sincs, miről van szó, a háttérben viszont kiderül, hogy minden csak ámítás, és tényleg ő Seo Jihun. A színjátékban a Boknyeo családjának halála ügyében nyomozó rendőr, Lee Taeshik (Jung Moonsung) is segít neki.

A sorozat kb. 3/4-énél belassul egy kicsit a sztori (kicsit? na jó, ez azért túlzás, eddig is egy elég “lassú égésű” történet volt…), hogy ki tudják tölteni a maradék 4-5 részre a cselekményt. A gyerekek egyre jobban ragaszkodnak Boknyeo-hoz, ő is hozzájuk, és ez sokszor konfliktust okoz a nőben, hogy inkább őket válassza-e, vagy a bosszút, amit élete tönkretevőjével szemben tervezget. Többször is látjuk, hogy a gyerekek ostoba húzásai hiúsítják meg a terveit, ami nézőként bosszantó, Boknyeo számára frusztráló, mert nyilván nem beszélhet a terveiről senkinek, de ennek az az ára, hogy a környezete pedig tudatlanul és akaratlanul is szabotálja őt azok kivitelezésében. Hasonlóképpen többször előforduló motívum, hogy Boknyeo szándékosan (és indokolatlanul) goromba a gyerekekkel, hogy ezzel is elősegítse az elszakadást tőlük, de őt is megviseli és a gyerekek is szenvednek miatta, így igazából mindkét fél veszteségesen jön ki a dologból.

A Seo Jihun elleni bosszú is körülményesen alakul, és Boknyeo-val együtt idegesíti a nézőt is, ahogy gyakran egy helyben toporog az ügy, de végül csak sikeres lesz. Ha valamit, ezt a nő nagyon fondorlatosan építette fel, és ez nem is feltétlenül baj, mert Boknyeo nagyon okos, ezt már eddig is tudtuk. Egyetlen felesleges lépés, értetlenkedés, mellverős siránkozás nincs a folyamat során, Boknyeo hűvös pontossággal valósít meg mindent, még ha legbelül iszonyodik is az őt bálványozó Seo Jihun közelsége vagy érintése láttán. Szerencséjére Sangcheol apuka és még Songhwa is segítségére siet a bűnösök lefülelésében, így ez a szál legalább elégedettséggel zárul. Van némi hiányérzetünk, ahogy Seo Jihunt elvezetik a börtönben, hogy olyan gyanúsan gonosz a feje, vajon kitalál-e még valamit, pl. egy szökést a hátralevő részekre, de abból már nem lett semmi. Ha valamire azonban nem lehet panasz, az a befejezés, és ilyet ritkán lehet elmondani egy koreai sorozatról. A lezárás itt viszont nagyon pozitív, kellemes érzésekkel tölti el a nézőt.

Az alakítások szempontjából aligha lehet bárkire panasz. A felnőttek hozzák az elvártat, a gyerekek nagyon ügyesek. A Songhwát alakító Wang Jihye feje be van állva egy rá folyton jellemző, kidülledő szemű, tátogó halfej kinézetére, bár ez vélhetően a plasztikai beavatkozásoknak köszönhető. Olyan levakarhatatlan, resting bitchface, aminek láttán semmi jót nem tudsz feltételezni az emberről, még ha egyébként a szavai és tettei ténylegesen is másról árulkodnak. Visszafogott, de érezhető a karakterek jellemfejlődése, és ez szerencsére szinte mindegyikről elmondható, legyen szó az idegesítő szomszédnéniről, Suhyeokról, a hentesboltot vezető házaspárról, vagy akár a fő családunkról.

A színészek közül nem is nagyon tudok kiemelni bárkit, aki igazán tündökölt volna, nagyon homogén a stáb teljesítménye. A család legidősebb lányát alakító Kim Sohyun sose volt az első választásom, ha korosztálya tehetségeiről volt szó, és nagyon rányomja a bélyegét az ő megítélésére a tény, hogy a The Moon Embracing the Sunban a “gonosz” kislányt alakította mindenki kedvenc Kim Youjungjával szemben. De míg Youjungnál úgy éreztem, sokáig kislány volt, aztán hirtelen felnőtt szerepeket kezdett betölteni, addig Sohyunnál volt egyfajta egészséges átmenet, és számos tinédzserkori szerepe segített megmutatni sokoldalúságát és tehetségét, ami miatt úgy érzem, lassan mégis inkább feléje billen a mérleg nyelve.

Szeretem Song Jongho ambivalens alakításait is, gyakran nem fekete vagy fehér a szerepe, és mindegyik jól áll neki: a jó és rossz oldal közt vívódó tragikus hős a The Princess’ Manből, a gondoskodó, ám kissé ügyetlen fivér a Reply 1997-ből, a doktor a szagos lányból (Sensory Couple), vagy a fiatal mostohaapa az Orange Marmalade-ból… Mind érdekes karakter volt, és még mennyi mindent nem láttam belőle.

A zenét vagy igazán különleges betétdalokat hiányoltam, és a díszletek láttán is az volt az érzésem, hogy nagyon sok a “dobozban”, zárt stúdióban játszódó jelenet, és csak kevés az, ami új, külsős helyszínen játszódik, és azok is rendre ugyanazok voltak. A jelmezek viszont tetszettek, a férfiak elegánsak voltak, mint a Gentlemen’s Dignity-ben, főleg Sangcheol apuka volt mindig nagyon csinos a 2-3 darabos öltönyeiben.

 

She-Hulk: Attorney at Law – 10/2

Egyszerűen… csak essünk túl rajta.

Jennifer Walters (Tatiana Maslany) egy los angelesi ügyvédnő és kerületi ügyész-helyettes. Egy nap az unokatestvérével, Bruce Bannerrel (Mark Ruffalo) autókáznak és próbálják felvenni a szálat, kivel mi történt az elmúlt időszakban, mert rég találkoztak, amikor autóbalesetet szenvednek. Mindketten megsérülnek, Bruce vére pedig érintkezik Jen vérével, aminek következtében a nőből is Hulkhoz hasonló, robosztus zöld lény lesz. Bruce, aki több mint egy évtizede küzd a benne szunnyadó szörnnyel, próbálja tanítani Jent, hogyan uralkodjon magán, hogy ne törhessen elő belőle egy tomboló fenevad. Némi felkészítés után Jen visszatér Los Angelesbe, ahol folytatni kívánja ügyvédi tevékenységét, ám az egyik tárgyalásán felbukkan egy Titania (Jameela Jamil) nevű, szupererővel rendelkező influencer, Jen pedig kénytelen leleplezni az erejét, hogy megmentse a tárgyalóterem tagjait Titania tombolásától. Ez azonban azzal jár, hogy kirúgják az állásából, és egy ügyvédi iroda sem hajlandó őt alkalmazni a “női Hulk”-léte miatt. Mikor már majdnem kétségbe esne, egy vállalat mégis megkeresi őt, ahol egy speciális részleg vezető ügyvédjévé nevezik ki őt: a részleg a szupererővel rendelkező kliensek jogi képviseletét látja el. Jen örül a lehetőségnek, viszi is magával barátnőjét és a segédügyvédjét, Nikki Ramost (Ginger Gonzaga). Együtt mindenféle, különleges képességgel bíró, nem minden esetben hősies kliens ügyes-bajos dolgain kezdenek el dolgozni…

Nem szeretek rögtön felülni a gyűlölet-vonatra, még akkor sem, ha azok, akiknek adok valamelyest a véleményére, azonnal negatív kritikát fogalmaznak meg egy-egy sorozattal kapcsolatban. Szeretem, ha rácáfol egy sorozat a vele szemben megfogalmazott kifogásokra, sőt, azt se bánom, ha mindenki más gyűlöli az adott sorozatot és csak én látom meg benne a szépséget (lásd: The Book of Boba Fett). De ez… Ez botrányos.

Nem is a színészek személyével van baj, mert az alakításokra vajmi kevés panasz lehet. Talán csak a Tatianát alakító Jameela Jamil volt szinte minden alkalommal idegesítően infantilis. A cselekmény, illetve annak üzenete az, ami már az első rész láttán kiveri a biztosítékot. Kapunk egy hősnőt, aki egy baleset folytán Hulk lesz. Értjük, szar ügy, Bruce is sajnálja, ez elkerülhetetlen volt. Bruce mégis felelősséget vállal a történtekért, próbálja átadni a tudását, a praktikáit, amikkel élhetőbbé tudja tenni Jen számára a helyzetet – nem csoda, hogy közel két évtizedes tapasztalata van már Hulkként, megismerte az állapotának valószínűleg minden pozitívumát és negatívumát. De mit látunk? Jen számára minden tanítás vagy jó tanács “mansplaining”, ő maga mindenben jobb, tapasztaltabb, mint Bruce. “Ez a nagy igazság, Bruce, én remekül tudom uralni a dühömet. Állandóan ezt csinálom. Amikor cukkoló megjegyzéseket tesznek rám az utcán… Amikor inkompetens férfiak próbálják megmagyarázni nekem a saját szakterületemet… Nem, szinte minden egyes nap ezt csinálom, mert ha nem így tennék, megbélyegeznének, hogy érzelgős vagyok, vagy körülményes, vagy egyszerűen csak meggyilkolnának. Tökéletesen tudom uralni a dühömet, mert végtelenül több alkalommal kell csinálnom, mint neked!” – mondja Jen már az első részben, míg Bruce (abszolút béta paliként) csak hallgat és bólogat, mintha belülről csak azt mondaná magának, “OMG, slay queeeen!“.

És ez gusztustalan. Jen egy napja se kapta meg ezt a szupererőt, máris erősebbnek, okosabbnak, felelősségteljesebbnek és persze nagyobb áldozatnak tartja magát, mint amilyen Bruce. Az a Bruce, akinek a teljes, tudományos életéről le kellett mondania a Hulk-állapot miatt, elszigetelődve egykori barátaitól, kollégáitól, sőt, családtagjaitól is (az ő védelmük érdekében). Magányosan tengődött az évek során hol a világ félreeső pontjain, hol egy lakatlan szigeten, hogy senkiben ne tehessen kárt, mert amikor csak előtört belőle a szörny, képes volt egész városrészeket lakhatatlanná tenni, mely rengeteg embernek okozott sérülést, sőt, akár halált is. És ezzel a teherrel együtt élni kurva nehéz. Bruce egészen addig magányosan kellett, hogy megbirkózzon ezzel a gyötrelmes érzéssel, míg a Bosszúállók össze nem álltak, és el nem kezdték segíteni egymást. Bruce barátokra, társakra, bizalmasokra lelt, beleszeretett Natashába (Scarlett Johansson), de bele kellett törődnie, hogy kettejüknek a Hulk miatt sosem lehet közös jövője (vagy akár közös gyereke, családja), és tudomásul kellett vennie, hogy Natasha életét vesztette, és soha nem térhet vissza hozzá. Elvesztette Tonyt (Robert Downey Jr.), aki intellektusánál fogva azon kevesek egyike volt, akivel meg tudta találni a közös hangot, és képes volt a világ megmentése érdekében együtt dolgozni. El kellett búcsúznia Steve-től (Chris Evans), aki időutazással más jövőt választott magának. Az eredeti Bosszúállók csapata így már nem létezett többé, Bruce pedig a sok tragédia után ismét magára maradt. De nem, a catcalling az utcán vagy mansplaining az irodában nagyobb szerencsétlenségnek számít Jen számára, minden, ami Bruce-szal történt, csupán apró kényelmetlenség. Hát egy nagy lófaszt, mama.

Miért csak úgy lehet felemelni egy női karaktert, és erőt, magabiztosságot mögéje állítani, hogy azzal lesajnálóan, lekicsinylően bánunk a férfiakkal? Hát nem ez a legnagyobb sértés, amit egy női figura ellen el lehet követni? Hogy csak akkor képes kitűnni a közegből, ha mindenki másból (de főleg a fehér férfi karakterekből) idétlen, idióta kreténeket csinálnak? Mert javítsatok ki, ha tévedek, de ez nem valakinek a kiválóságát domborítja ki, hanem csupán lesüllyednek mellette a többiek, így a szarból nem feltétlenül nehéz kilátszania. De ettől ő még több nem lesz. Példakép még inkább nem. Hősnőnknek persze minden az ölébe hullik: zsíros állást kap egy menő ügyvédi irodánál, She Hulkként pedig magabiztos és szexis, ami oltárira bejön a férfiaknak. Sikeres jogi tevékenysége nyomán még az év női ügyvédjének címére is jelölik.

Apró-cseprő ügyei során a Marvel képregényes univerzumának több C- és D-listás “szuperhőse” vagy épp ellenfele felbukkan amolyan vendégszerep erejéig. Tim Roth visszatér az első Hulk-film után a Förtelem szerepében, több részben is találkozunk a varázsló Wonggal (Benedict Wong), akit eddig főként a Dr. Strange-hez (Benedict Cumberbatch) köthető filmekben láthattunk, de így végre értelmet nyer, hogy mit kerestek mindketten a legutóbbi Shang Chi-filmben. A Förtelem birtokán, egyfajta önismereti tréninget egymásnak tartva láthatjuk a Bikaembert, a Tarajos Sült, a El Águilát és a Szaracént, és az évad végén a Békaember is felkéri Jent jogi képviseletre. A filmes univerzum számára ezek igazándiból jelentéktelen karakterek, a nagyon geek képregényrajongók számára kellemes easter eggek, de a legtöbb dialógus velük egyszerűen csak kínos. Igaz, hogy a sorozatot jogi komédiának szánták, de egyszerűen fájdalmas nézni. Az egyetlen, valamirevaló és komolyan vehető figura Charlie Cox Matt Murdockja, azaz Daredevil, aki viszont számomra nem jelent semmit, mert se az Afflek-féle mozifilmet nem láttam, de a hozzá kapcsolódó Netflix-sorozatot.

Pedig elsülhetett volna ez a sorozat jól is. Van egy komikus íve, de a fináléra van egy remekül időzített csavar is. Jen ugyanis egy Intelligencia nevű (vizuálisan Reddit-szerű) online közösség célpontjába kerül, akik igyekeznek őt pletykákkal, lesifotókkal lejáratni. Jen, aki a szexi She Hulk miatt komoly önbizalomhiánnyal és önértékelési problémákkal küszködik, egy esküvőn megismerkedik egy számára szimpatikus férfival, akivel néhány randi után le is fekszik, a pali viszont utána köddé válik és nem jelentkezik nála többé. Kiderül azonban, hogy a férfit az Intelligencia ügynökei bérelték fel, hogy inkrimináló szexvideót forgasson kettejük együttlétéről, melyet aztán aljas módon pont az év ügyfédje díjátadóján akarnak lejátszani, hogy még jobban megszégyenítsék őt. Jenből előtör a tomboló szörnyeteg, ami miatt a kormány átmenetileg zárlat alá helyezi, majd csak bokamonitorral engedik vissza az emberek közé. Jen emiatt elveszíti az állását és a lakását, mert senki nem akar egy ilyen félelmetes szörny közelében lakni vagy dolgozni. Kénytelen még a szülei házába is hazaköltözni, de még ott is zaklatják.

És már úgy bennünk van, hogy “végre! valami nehézség, ami majd jellemfeljődést és önvizsgálatot fog elindítani az eddig rátarti Jenben, és végre rájön, hogy nem fenéklig tejfel a Hulkoskodás, és hogy Bruce minden figyelmeztetése helytálló volt, az őt ért veszteségek pedig igenis súlyosak!“. De nem. Eljutunk a fináléhoz, ahol a nagy összecsapások kellős közepén Jen még egyszer kiszól a nézőhöz (mert ez az egész szériának sajátossága volt, és komoly, szekunder szégyenérzettel töltötte el az embert, mert ami jól áll a Deadpool karakterének, az ultra gáz Jen figurája számára), majd kimászik a képernyőből a Disney+ streaming felületére, és megkeresi a saját sorozatának íróit, hogy kérdőre vonja őket, komolyan gondolták-e az évadzáró cselekményét. Miután velük nem boldogul, úgy dönt, beszél a Marvel filmes univerzumának mindenhatójával, Kevin Feige producerrel, de rá kell jönnie, hogy Kevin nem ember, hanem egy mesterséges intelligencia. Vele elcseverészik egy sort, és természetesen a logikájával sikerül meggyőznie az AI-t. Mert hát miért is ne? Azaz kapunk egy előkészített, de igazából meg nem oldott lezárást.

És amikor már ott tartanál, hogy legszívesebben frontális lobotómiát csinálnál saját magadnak a látottak miatt, kiderülnek olyan apróságok az írókkal készült interjúkból, hogy a sorozat fricska akart lenni az online fikázó férfi incelek felé, meg hogy egy szexpozitív showt akartak csinálni, melyet akár gyerekek is nézhetnek, sőt, számos 9-10 éves írogatott nekik rendszeresen, hogy mi fog történni a történetben a szerelmi szállal (MIÉRT?!). Meg hogy jelenleg ez az erotikától legjobban fűtött sorozat a Disney+-on. Az sem segít, hogy az Intelligencia ügynökei hasonló maszkot viselnek és hasonló módon torzítják el a hangjukat, mint egy híres, popkulturális témákkal foglalkozó Youtuber, Doomcock.

Az egész történet a női emancipáció és radikálfeminizmus jegyében fogant, hogy majd az erős nő szépen a helyére teszi a semmirekellő férfiakat. Valójában azonban csak az unatkozó, 30-as/40-es, gyermektelen, hajadon női íróstáb saját, mindennapi, egzisztenciális problémáit vetíti ki (=írta rá) Jenre, és ezzel együtt ránk, a nézőre. Igen ám, de unatkozó, 30-as (lassan 40-es), gyermektelen hajadon nézőként ez engem semmilyen formában nem reprezentál.

Kevés dolog van, amit egyáltalán fel lehet hozni, mint pozitívum. Az egyik ilyen az epizódok végén látható stáblista képregényszerű, rajzolt/festett illusztrációi, a másik pedig Jen asszisztense az ügyvédi irodánál, Nikki. Nikki az a fajta minden lében kanál nő, akit első pillantásra gyűlölsz a kotnyelessége miatt, de a valahogy hozzád nő a pattogós bolhaszerű karakterével. Ügyes, okos, rátermett nő, több alkalommal ő az, aki kihúzza a többi női figurát a pácból az ötleteivel és megvalósításaival.

De e két tényezőt félretéve, ez egy borzalmas sorozat volt.

 

Star Wars – Tales of the Jedi (2022) – 10/10

Ha valamit egyáltalán dicsérni lehet a Disney alatti Star Wars-projektekből a The Mandalorianon kívül, az az animációs részleg munkája. Dave Filoni, mint a csapat vezetője, lassan két évtizede termetette meg a The Clone Wars c. sorozatával azt, ami aztán 7 évadra nyúlóan éveken keresztül tartó szórakozást nyújtva rendkívüli mértékben megszínesítette a Star Wars világát, exponenciális módon kibővítve azt, kiválóan árnyalva az addig csak filmekből vagy regényekből, képregényekből megismert hősöket. Munkája egy szintén több évados utódsorozatot is szült, a The Rebelst, akárcsak olyan spinoffokat, mint a The Bad Batch, és ez, a Tales of the Jedi. És ha valamire, akkor az általa megalapozott minőségre minden egyes újabb projektnél nyugodtan számíthattunk.

Ezzel a sorozattal se volt ez másképp. Sőt, ez még egy kicsit tovább is megy. Olyan, akár egy gondoskodó szülő, ami bekuckóztat a kanapéra egy hűvös estén, kezedbe ad egy finoman gőzölgő teát vagy forró csokit és egy kis nasit, megsimogatja a buksidat, betakargat egy puha pléddel, és hagyja, hogy élvezd ezt a kb. 2 órányi, antológiaszerű történetet.

Két fő történetszálunk van. Az első a The Clone Warsban bevezetett, új karakter, Ahsoka Tano. A filmes kánon szerint Anakin Skywalkernek nem volt tanítványa, hiszen sosem kapta meg a mesteri rangot a jediktől, a rajzfilmsorozat azonban egy cserfes és rá sokban hasonlító kis növendékkel látja el őt, aki végigkíséri a kalandjait a 2. és 3. film közötti, háborús időszakban. Eleinte sokan nem szerették Ahsoka okoskodó figuráját, idővel azonban a legtöbb nézőnek a szívéhez nőtt a rendíthetetlen, korántsem hibátlan, de azokból mindig tanulni képes, megtörhetetlen igazságérzettel megáldott, fiatal jedi nő. E történet életének 3 fontos állomására kalauzol el minket 1-1 epizód erejéig. Az első a születése idejére, amikor már kisbabaként megmutatkozik nála az Erőre való fogékonyság. A második a klónháborúk idejére, amikor Anakin mindenáron arra próbálja megtanítani őt, hogyan legyen képes önállóan is megvédeni magát, amikor ő már nem lehet mellette – egy olyan képességre, mely a jedik bukásával létfontosságúvá vált számára, és a 3. részben meg is tudja mutatni nekünk, mit tanult annak idején mesterétől.

A másik történetszál – ami szerintem jóval érdekesebb volt, hiába kedvelem Ahsokát – központjában a 2. mozifilmben megismert Dooku gróf áll. A méltóságteljes, nemesi származású jedi lovag a szintén filmekből ismert Qui-Gon Jinn mestereként jelenik meg, életének három, szintén fontos pillanatában. Az elsőben a Jedi Tanács megbízásából egy elszegényedett bolygóra mennek, melynek szenátora fényűzően él a galaktikus fővárosban, míg a nép éhezik és nyomorog. Elrabolják a szenátor fiát, a jedire és annak növendékére hárul hát a feladat, hogy a fiatalembert kiszabadítsák. Döbbenet lesz úrrá rajtuk, mikor látják a bolygón uralkodó állapotokat, majd azt, hogy a szenátor képes lelövetni a népét, még akkor is, ha a tulajdon fia is az elnyomottak mellé áll. Dookun érezzük, hogy már ekkortájt is ott motoszkálhat benne a Sötét Oldal iránti érdeklődés, melyet csak felerősít a 2. epizód, ahol Mace Windu lovaggal egy elhullott jedi-társuk halála ügyében nyomoznak, és ismét egy olyan bolygóra keverednek, melynek szenátora képes eladni annak erőforrásait, csak hogy ő maga meggazdagodhasson és kényelemben élhessen, népe kárára. Dooku mindkét esetben látja és hallja az elnyomottaktól, hogy a Köztársaság ereje vagy jelenléte a legtöbb bolygón csak jelképes, tombol mindenfelé az igazságtalanság és kizsákmányolás, melynek fő okozói főleg azok a befolyásos személyek, akiknek magát a bolygót kellene szolgálnia. Jediként egyre kevesebb a tekintélyük, mindenki a Szenátus ölebeként tekint rájuk, akik csak a gazdagok érdekeit szolgálják. Dooku érzi, hogy ez igazságtalan, ám látszólag saját jedi-társai sem hajlandóak tenni semmit. Egyedül Qui-Gon, a tanítványa hajlik arra, hogy nézeteivel egyetértsen, de fájdalmas módon elveszíti őt a Naboo bolygón lezajló eseményeket követően. Igazán megható, hogy a Jedi Templom udvarán álló fát nézi melankólikusan, és Qui-Gonra emlékezik, hogy a fa milyen különleges látvány volt számára, mert Qui-Gon a főváros betondzsungelében született, és ahol ilyesféle növényzet nem volt jellemző, és mindig áhítattal tekintett rá.

A harmadik rész már a klónháborúk előtti időszakot készíti elő: látjuk Dookut a Jedi Templom könyvtárában, ahogy törli a Kamino bolygó adatait az adatbázisból (így később Obi-Wan nem találhatja meg a filmekben). Dooku régóta figyelmeztette a jediket, hogy közeledik egy sötét, baljós árny, mely hatással lesz mindannyiuk életére, de azok nem foglalkoztak vele, és csak akkor voltak kénytelenek szembesülni az igazsággal, amikor egy sith lord konkrétan megölte egyiküket (Qui-Gont). Dookut mérhetetlenül bosszantja társai nemtörődömsége, de az is, hogy új mestere, Darth Sidious hagyta, hogy Darth Maul végezzen Qui-Gonnal. Amikor találkozóra indul Sidiousszal, a Jedi Tanács egyik tagja, Yaddle követi őt, és lelepleződik előtte. Dooku, érezve, hogy innen már nincs visszaút, végez a jedi mesterrel. Szép tehát a történetének íve, ahogy eljutott az igazságtalanság láttán érzett tehetetlenségtől odáig, hogy a jedik helyett a saját kezébe vette a dolgokat, és végül beállt sith lovagnak.

Nem sokat tudok hozzátenni, vizuálisan abszolút toppon van a történet, de ezt eddig is láttuk és tudtuk a The Clone Warsról. Csodálatos világokat ismertetett meg velünk, nagyon sokat tett azért, hogy a filmes Anakintól el tudjunk vonatkoztatni, és egy sokkal érettebb gondolkodású, szimpatikusabb Anakint ismerjünk meg. Kevin Kiner ezekhez az epizódokhoz is kiváló és hangulatos zenét írt.

Simán el tudnám még nézni évadokon keresztül.

 

The Lord of the Rings – The Rings of Power – 10/9

Vannak sorozatok, melyeknél a kulturális zeitgeist egyszerűen megköveteli, hogy a magamfajta geek időt szakítson rá, és megnézze őket. A Rings of Power is ilyen. Hónapok óta mástól sem hangos az internet, csak arról, hogy milyen gyalázatosra sikrült ez a történet, hogy a néger törpökkel és tündékkel, meg az önmagából kiforduló Galadriellel, az idétlen, új Elronddal Tolkien eredeti művének meggyalázása, az interszekcionális feminizmus egy újabb férfigyűlölő bástyája lett… Satöbbi, satöbbi. Ezúttal fel akartam ülni a gyűlöletvonatra. De tényleg. Valahogy azonban… nem sikerült.

A sötét nagyúr, Morgoth legyőzésének érdekében a tündék Középföldére hajóznak, és nagy veszteségek árán sikerül végezniük vele. A legyőzött nagyúr utolsó megmaradó hadvezére, Sauron és orkjai menekülőre fogják a dolgot, Galadriel (Morfydd Clark) pedig, megörökölve a csatában eleső fivérétől, Findortól az északi seregek parancsnokának tisztségét, a nyomába szegődik. Hosszú éveken át üldözi fáradhatatlanul, mígnem már csak egy maroknyi kis tünde-csapat követi őt, és lassan senki sem hisz abban, hogy Sauron még életben van. Középföldére azóta beköszöntött a béke, a tündék nagykirálya, Gil-Galad (Benjamin Walker) is a fegyverek letételét és a Középfölde-szerte állomásozó tünde-csapatok visszahívását szorgalmazza. Galadriel nem hajlandó beletörődni ebbe, még szívbéli jó barátja, Elrond (Robert Aramayo) noszogatására sem. Gil-Galad, hogy elejét vegye Galadriel további magánakciójának, több kitüntetett harcossal együtt ismét a tündék örök birodalmába, Valinorba küldi őt, de Galadriel, megérezve egy új, gonosz fenyegetést, az utolsó pillanatban a tengerbe veti magát, és visszatér Középföldére, hogy szembenézzen az ellenséggel…

Nem is igazán tudom, mit mondhatnék. Ritkán van, hogy rám tud cáfolni egy történet, de ez a sorozat kétségkívül megtette. Nem tekinthetem magam Tolkien műveinek nagy ismerőjének, mert a 3 Gyűrűk Ura-regényt elolvastam ugyan, de a Hobbitot pl. már nem, se a többi ki- vagy még ki sem adott munkáját. A filmeket megszámlálhatatlan alkalommal láttam már, és mai napig nagyon szeretem, bár a Hobbit-trilógiát rettentően vontatottnak találtam. Így megértem, hogy ha valaki nálam jobban járatos a kánonban, és ellentmondásos cselekményt, helyszínt lát, jogosan van felháborodva. De én, mint tudatlan, hiába igyekeztem rögtön azokat a negatívumokat keresni az epizódokban, amikről hallani, olvasni lehetett… nehezen találtam. 1-2 látványosnak szánt, de kínos akciójelenet kivételével, melyben pl. Galadriel röpködve, kardját lengetve kaszabol le egy trollot, minden rendkívüli alapossággal van megkomponálva. Elképesztően gyönyörű a látványvilág, csodálatosak a jelmezek, nagyon hangulatos a zene… Ha nem Gyűrűk Ura-történetként lenne aposztrofálva, teljesen új tartalommal, aminek köze nincs (állítólag) az eredeti történetekhez, simán megállna a lábán új fantasy-történetként is.

Eljutunk Elronddal Khazad-Dúmba, amit az 1. filmben láthattunk, ahol a szövetség tagjai átvágnak Mória bányáin, ami itt nem egy romos, elhagyatott helyként köszön vissza, hanem mint egy bőségtől roskadozó, vízesésekkel teli, fényes palota, ahol szorgos törpkezek végzik a munkát nap mint nap, Durin herceg (Owain Arthur) és Disa hercegné (Sophia Nomvete) felügyelete alatt. Galadriel, miután a vízbe veti magát, eljut a filmekben csak említett Númenor szigetére, mely egy atlantiszi szépségű, mediterrán jellegű birodalomként jelenik meg előttünk, csodálatos gazdagsággal. Megismerkedünk Elendillel (Llyod Owen), aki hajóskapitányként veszi fel a tünde nőt a bárkájára, az ő fiával, Isildurral (Maxim Baldry) (akiknek a nevét az eredeti filmekből szintén ismerjük), Miriel királynővel (Cynthia Addai-Robinson), aki nem szívleli Galadriel érkezését, valamint az ő udvartartásával, de bepillantást nyerünk a szigetlakók mindennapi életébe is. Velük párhuzamosan láthatjuk egy vándorló hobbit-kolónia mindennapjait, ahol a cserfes, kalandvágyó Eleanor (“Nori“) (Markella Kavenagh) egy nap egy égből meteorként aláhulló férfiemberre lesz figyelmes, és jólelkű természete nem hagyja, hogy a magatehetetlen idegennek ne siessen a segítségére. A hobbitok különleges, vándorló, természetközeli életmódját, szokásait is megfigyelhetjük, és hiába viselnek szakadt, zsákszerű rongyokat, nagyon bájosak a virágokkal, falevelekkel a hajkoronáikban. A Középföldén élő, szegényebb körülmények közt tengődő embereket is megismerjük, főként (a néger) tünde őrző, Arondir (Ismael Cruz Córdova) szemszögéből, aki társaival éveken át a békéért felel a tünde őrtornyokból. Arondir a küldetése alatt megismerkedett és beleszeretett egy embernőbe, a gyógyító Bronwynba (Nazanin Boniadi).

És ezek a szálak mind párhuzamosan futnak egymással, mégsem vontatott vagy dagályos a cselekmény, hanem egyik csodás jelenetből, díszletből csöppenünk a másikba. Az epizódok emellett elég hosszúak is, legalábbis ahhoz képest, amihez nyugati, mainstream sorozatoktól szoktunk: a 30-40 perces részek helyett itt szinte mindegyik 70 perces, mégsincs bennük filler, minden jelenetnek van helye és értelme, mely vagy előre mutat vagy visszautal valamire a már eddig is ismert történetekből.

A sorozat leggyengébb láncszeme kétségkívül a hősnőnk, Morfydd Clark, akivel egyszerűen nem tudtam megbarátkozni. A színésznő nagyon igyekezett, hogy Cate Blanchett gyönyörű, ámde hűvös, szoborszerű tündéjét újra életre keltse, de ez sajnos azzal járt, hogy amikor csak beszél, az arca kifejezéstelen: nulla mimikával (és emiatt gyenge színészi játékkal) beszél minden egyes alkalommal, és van a megjelenésében és viselkedésében egyfajta gőg, ami miatt de nem tudjuk megkedvelni a karakterét. Pedig nem lenne a színésznővel semmi gond, mert objektíven egy nagyon dekoratív, szép nőről van szó, akiről első pillantásra el tudnánk képzelni, hogy tünde. A hanghordozása és akcentusa magasztos, így mindene adott ahhoz, hogy eljátssza ezt a legendás figurát. De ez a taszító, sokszor egészen vicsorgó ábrázat nagyon antipatikussá teszi őt.

A beharangozók és poszterek alapján a rajongók a legnagyobb problémát a sötét bőrű tünde, Arondir és a túlsúlyos törp hercegné, Disa kapcsán látták, de az az igazság, hogy az ég világon semmi baj nincsen velük. Meglepett, hogy mennyire nem zavar a jelenlétük ebben az elképzelt világban, hogy nem szólnak ki a karakterek egy-egy elejtett komment kapcsán, hogy aktuálpolitikai körülményekre utaljanak (pl. bőrszín miatti hátrányos megkülönböztetés). Mindkét figura rendkívül szimpatikus, és nem tudsz nem szurkolni nekik.

Ami furcsa volt még számomra, hogy a színésznők esetében sokszor nem értem, hogyan és milyen koncepcióval valósították meg a jelmezek alatti alsóruházatot, fehérneműt. A hobbit lányoknál gyakran látni, hogy a melleik futkározás közben szanaszéjjel repkednek (jobb szó híján), mintha semmilyen melltartót nem viselnének a ruháik alatt, és nem tudom, hogy ez a szedett-vedett életmódjuk miatt volt szükséges, vagy egyszerűen igénytelenségből fakad, de rendesen kellemetlenül éreztem magam, miközben néztem, mert annyira zavaróan szembetűnő volt. Hasonlóképpen érthetetlen volt számomra, hogy Morfydd Clarkkal mit csináltak, mert bármilyen ruhát is adtak rá (szűket vagy bő géz lebernyeget), olyan lapos volt a mellkasa, mintha teljesen le lett volna szorítva a melle. Nem értem ezt a két végletet, mert ha bármelyik másik női figurát megnéztem, mindenki normálisan nézett ki (Elendil lánya vagy Bronwyn például), a ruhája mindenkinek szépen kiadta az alakját. Nem kell egy nőt defemininizálni csak azért, hogy harcost csináljunk belőle (Galadriel), se igénytelenül ábrázolni, csak mert egy vándorkolónia szülötte (hobbitok).

Ami talán kifogásként még felmerülhet, az a cím: A Hatalom Gyűrűi. Ebből azt feltételezné az ember, hogy lényeges szerepet fognak betölteni a történetben a Sauron által kovácsolt gyűrűk, amiket a Gyűrű Szövetsége prológusában látunk: hogy X darabot kaptak a törpök, Y-t a tündék, stb. De ebből itt az ég világon semmit se látunk. Talán csak a későbbi évadokra marad ez a cselekményszál, nem tudom. De inkább értelmezném a “Rings of Power” kifejezést úgy, hogy “A hatalom körei“, mert igazából ezt látjuk: apró gócpontokat Középfölde különböző vidékeiről, melyekben a hatalom összpontosul: a tündék Lindonban, a törpök Khazad-dúmban, az emberek Númenor szigetén és a déli királyság falvaiban, az orkok a föld alatti alagutakban. Nem lehet, hogy inkább ezt kívánta szimbolizálni a cím?

Objektíven… ez egy gyönyörű, grandiózus sorozat, ami rettentően tetszett. A jelmezek, a díszletek, a bemutatott világok, a zene, minden. A színészválasztások is tökéletesek voltak, az eddigi filmekből már ismert figurákhoz sikerült nagyon hasonlító színészeket választani, legyen szó Galadrielről, Isildurról vagy Gandalfról. Egyedül Elrond arca tűnik furcsának, de az eredeti filmekben Hugo Weawing arca amúgy is nagyon különleges volt, és Robert Aramayo hasonlóképpen szokatlan vonásokkal rendelkezik, így nincs az ég világon semmi hiányérzetünk. Morfydd Clarkon kívül nem értem, mi okozta ezt a rettenetes népharagot, hacsak tényleg nem az, hogy eltér a kánontól, vagy nem úgy alakítja, ahogy a Gyűrűk Ura-ismerők (inkább hardcore fanboyok) szerették volna. Kicsit olyan érzésem van, mint a Star Wars előzménytrilógia idején/esetében: Lucas csodálatos világot teremtett, és sok szálat szépen össze tudott szőni az eredeti (régi) trilógiával a megfelelő utalásokkal, de egy csendes kisebbségen kívül mindenki gyűlölte a filmeket. (más kérdés, hogy most, a Disney-folytatás tükrében igencsak felértékelődött a Lucas-féle 1-2-3. rész.) Nem tudom, talán ezt is majd csak az idő fogja megszépíteni.

 

Requiem of the Rose King 1-2. évad (2022) – 10/9

A Fena után elkezdtem nézelődni hasonló, kosztümös vagy történelmiesebb jellegű animék után. Több is van talomban, ezek jobban érdekelnek, mint az isekai-történetek (amikor a főhős valamilyen varázslatos módon egy fantáziavilágba keveredik). Nem feltétlenül ez volt az első választásom, de mikor megláttam, milyen neves szinkronszínészek játszanak benne, félredobtam mindent. Zsenge lánykorom nagy szerelme, Midorikawa Hikaru (Fushigi Yuugi, Weiss Kreuz, Gundam Wing, Utena, és még ezer minden) gyönyörű, szívmelengető hangja… Hayami Sho (Macross, Zetsuai, Irresponsible Captain Tailor, SM, Cutie Honey, és szintén rengeteg minden más) szexi, mély, dörmögős hangja, amitől össze tudná pisilni magát az ember a gyönyörtől… Azonnal megvett kilóra. És az sem utolsó, hogy gyönyörű a rajzstílus már ránézésre is.

A háttértörténetről – szégyenszemre – nem sokat tudok. Én világéletemben németes voltam, az angol történelemből és irodalmi művekből csak az alapvető minimumot tanultam és olvastam. Mindig is német szakos voltam, és valahogy belénk is nevelték, hogy inkább ezekkel foglalkozzunk, ezek iránt érdeklődjünk. (De éppen ezért ez talán hasznosnak is bizonyul, hiszen nem tudom, hogyan alakulhat majd a cselekmény.) Így Shakespeare legtöbb műve kimaradt az életemből, ami nem volt kötelező olvasmány. A sorozat ezekre alapozza a cselekményét, egy szokatlan körítéssel: York hercegének, Richárdnak a harmadik fia, a szintén Richárd nevet viselő herceg interszexnek születik.

A 15. században, a Rózsák háborúja által feldúlt Angliában járunk, ahol a Lancesterek és Yorkok a királyi trónért folytatott küzdelmének kellős közepébe csöppenünk. Mindkét tábor hol kisebb győzelmekre, hol komolyabb veszteségekre tesz szert. A fehér rózsa yorki oldalán látjuk Richárd hercegét, annak feleségét, Cecily Neville hercegnét, és három fiúgyermeküket, Eduárdot, Györgyöt és főhősünket, a legkisebb fiút, Richárdot. Őket támogatja a könyörtelen stratéga Richard Neville (“Warwick“), a hercegné fivére, valamint Catesby, a legkisebb fiú nevelője/tanácsadója. A vörös rózsa lancesteri oldalán áll az épp regnáló VI. Henrik, a felesége, Anjou Margit és kettejük fia, a trónörökös Eduárd herceg. A trónért küzdő Richárd herceg gyöngéd szeretettel csüng fiain, de legfőképp a legkisebb gyermekén, aki bálványozza az apját, és alig várja, hogy felnőjön és megerősödjön, és apja oldalán harcolhasson. Anyja azonban megveti a kis Richárdot, az ördög démoni gyermekeként tekint rá (az állapota miatt), akinek minden szava csak megmérgezi apja elméjét és további háborúzásra ösztönzi őt. A másik oldalon Henriket egy gyenge, kétségbeesett királynak ismerjük meg, a hatalom pedig főként Margit kezében összpontosul, aki egy kegyetlen, vérszomjas perszóna.

De ahogy az lenni szokott, a két szembenálló, fő tábornak hamar rá kell jönnie, hogy nem csak ők azok, akikre az egész háborúskodás hatással volt, hanem fel fognak tűnni olyan felek is, akiket e hadakozás anyagi vagy erkölcsi formában szintén befolyásolt, és már azért sem akarják hagyni, hogy egyikük vagy másikuk győzedelmeskedjen. Ilyen a Woodswille-ek családja pl., ahol a ház urának halálát követően az özvegy, Erzsébet bosszúból behálózza és elcsábítja a legidősebb, yorki herceget, Eduárdot, de ilyen a francia király is, akinek kútba esik egy esküvői megállapodása Eduárd meggondolatlan döntése miatt.

Ha a leírásból eddig nem derült volna ki, erősen BL-vonalon mozog a történet, bár így, hogy a főhősünk, Richárd herceg interszex (női és férfi külső nemi jelleggel is rendelkezik), nehéz konkrétan kijelenteni, hogy fiúról van-e szó egyáltalán. Ő és a többi karakter hozzá fűződő romantikus kapcsolata a cselekmény szempontjából másodlagos, karakterfejlődés szempontjából viszont meghatározó.

1.) Richárd és Henrik. Az alap páros, de egyben a legproblémásabb is. Henrik az apja lehetne, sőt, egy Richárddal egyidős fia is van, Eduárd lancasteri herceg. Henrikkel a történet szerint valami lelkileg nagyon nincs rendben. Uralkodásra alkalmatlan, gyenge, depresszív férfi, aki menekül a felelősség elől, amit a lénye (és a nevében kioltott emberek élete) jelent, és legszívesebben közemberként élne, távol az udvartól. Egészen véletlen, ahogy egy éjszaka egy tisztáson megismerkedik az akkor még egyértelműen tinédzser Richárddal, de máris rettentően vonzódik hozzá barátként, ölelgeti, vigasztalja, későbbi találkozásaik során pedig egy ágyban akar aludni vele, hozzá bújik, föléje kerekedik, hogy megcsókolja… Azaz valahogy a barátság fogalma egyben valami szexuális vonzalmat is jelent számára, ami kettejük korkülönbségére való tekintettel elég súlyos. Nem lenne vele akkora baj, ha Richárd a történet során, ahogy telnek az évek, felnőttesebb külsőt öltene, és nem úgy nézne ki folyton, mint egy anorexiás tizenéves. Mert ha két érett és beleegyezésre képes felnőtt alkot egy párost, annyira nem lényeges, ha van köztük korkülönbség, de így nagyon pedo a dolog, és bármilyen gyönyörű is Henrik, minden jóérzésű ember eléggé viszolyogva tudja csak nézni kettejük kapcsolatát (vagy legalábbis kellene, hogy nézze…).

2.) Richárd és Catesby. Az inas, aki az apa és anya mellett az egyedüli, aki tisztában van Richárd “állapotával”, féltő gondoskodással viseltetik a herceg iránt, védelmezi őt, amikor menekülnie kell vagy félő lenne, hogy kiderül, milyen valójában, bújtatja, amikor üldözik őket… Abból, ahogy több alkalommal is magához öleli, egyértelmű az utalás arra, hogy valamilyen szinten ő is vonzódik hozzá. Mivel azonban Catesby is felnőtt, azaz jóval idősebb, mint hősünk, ráadásul ismeri egy kritikusan fontos titkát, ami rendkívül sérülékennyé teszi a herceget, hasonlóképpen problémás a vonzalma, mint Henrik esetében is.

3.) Richárd és Eduárd, Lancester hercege. Nem elég, hogy az apja milyen beteges módon vonzódik Richárdhoz, a fia, Eduárd is belehabarodik hősünkbe. Ő azonban sokáig azt hiszi, egy fiúruhákba bújtatott lányról van szó, mert futólag hozzáér a melleihez, azt viszont nem tudja, hogy “odalenn” azonban fiú (is). Mivel ők ketten nagyjából egykorúak, ezzel a kapcsolattal nem is lenne semmi gond…

4.) Richárd és Anna Newille. Warwick stratégiailag akarja bevetni a lányait, hogy azok elcsábítsák a két yorki herceget: Anna Richárdot, Izabella pedig Györgyöt, ezzel is megszilárdítva a pozícióját az udvarban. Anna azonban bele is szeret a rideg és megközelíthetetlen Richárdba, aki idővel szintén érezni kezd iránta valamit, és talán egyedül mellette talál rá igazán valamelyest a lelki békéjére. Minden szertefoszlik azonban egy félreértett, kihallgatott beszélgetés után, melyből Richárd azt hiszi, Anna csak az apja parancsára volt kedves vele, és esze ágában nem lenne hozzá menni feleségül. Azt azonban már nem tudja, hogy Anna szerelemből akart volna hozzámenni, nem pedig kényszerből. Aztán ahogy Warwick térfelet vált, Anna a lancesteri herceghez, Eduárdhoz kénytelen férjhez menni, még jobban megbonyolítva ezt az egész kapcsolatrendszert.

5.) Richárd és Buckingham. Korban ők is hasonlóak egymáshoz, mint ahogy Richárd és Eduárd is egyidős volt. A háború során ismerkednek meg egymással, de Buckinghamnek jó pár év kell, míg be tudja tölteni azt az űrt, amit Warwick hátrahagyott, és maga is “királycsináló”-vá válik. Eleinte, tinédzserkorukban nem venni észre különösebb vonzalmat rajtuk, felnőttként viszont Buckingham egy rendkívül domináns, ellenkezést nem tűrő férfi szerepét kapja ebben a kapcsolatban.

Ahogy a háború és a történelem se válogat, úgy a cselekmény se szarozik különösebben, a sorozat felére elveszítjük főbb karaktereinknek egy jókora hányadát (yorki Richárd herceget, Warwickot, lancasteri Eduárd herceget, a 2. évad elején pedig hamar Izabellát, György herceget, sőt magát Henriket is… bár nála azért még sejteni némi későbbi turpisságot…), főként, hogy újak lépjenek a helyükbe (pl. Buckingham, Jane, Tudor Henrik), ami részről részre érdekes dilemma elé állítja a nézőt, hogy “na innen vajon hogyan fogunk továbbmenni“. Jónéhányuk esetében sajnálja az ember, hogy csak ennyi jutott nekik, de a cselekmény igyekszik követni a történelmi eseményeket.

Szerencsére a legnagyobb aggodalomként szolgáló téma (Richárd herceg szerelmi élete) sokáig teljesen kiaknázatlanul marad, a szűzességét is bőven már a 20-as éveinek végén veszíti el (nem akárkivel, hanem pont Buckinghammel, aki rendszeres pásztorórákra kényszeríti őt azért cserébe, hogy támogassa őt a trónért vívott harcban…), és összességében a szexjelenetek (legyen szó az udvari orgiákról vagy Richárd és Buckingham együttléteiről) nagyon ízlésesen vannak prezentálva: jellemzően “kamerán kívüli”, kéjes nyögések, sóhajok, vagy 1-1 megremegő kéz jelzi, hogy mi is történik éppen.

Tetszik a történet alapvető tematikája, egy kitaszítottságot érző (és lelkileg az anyja által megnyomorított és sokat bántalmazott) gyermek útkeresése, a megvilágosodás és megváltás iránti vágyakozása, melyet egyvalami jelképez csupán: a korona. Az apja ugyanis már gyerekkorában olyan eszméket ültetett el az elméjében, miszerint a korona maga jelképezi a fényt és a Mennyországot, és mivel egész életében számkivetettségben élt, másra sem vágyott, mint hogy ezt a korona megszerzésével végül átélhesse. Nyilván az út, ahogy oda eljut, nem feltétlenül a legtisztább vagy legtisztességesebb, hiszen szép lassan Buckingham, Catesby és Warwick segítségével mindenkit eltakarított az útból. Szép ezen kívül az a párhuzam, amilyen idilli kapcsolatban állt (és amilyen áhitatos szeretettel viseltetett) az apjával (illetve iránta). A férfi nagyon szerette őt, gyermekeként ő pedig bálványozta ezt a méltóságteljes herceget. Hasonló helyzetbe kerül ő maga is “apaként”: feleségül adják hozzá végül a megözvegyült Anna Newille-t, aki rövid ideig Eudárd lancasteri herceg felesége volt, és már terhesen ment hozzá, így a frigy alatt születő gyermek (aki szintén az Eduárd evet kapja) vér szerint nem az övé. A kisfiút az udvar ugyanúgy gyakran kigúnyolja, mint annak idején őt, mert nem hasonlít az apjára, összesúgnak a háta mögött, hogy talán nem is vérrokonok, Richárd azonban megszereti a gyermeket. Elárulja a titkot Buckinghamnek, aki azonnal megvetéssel tekint a gyermekre, ami pánikszerű zavarodottságot kelt Richárdban: fél attól, hogy elveszíti az egyetlen férfit, akinek az évek során melegséget, szeretetet, gyöngédséget okozott a jelenléte és az ölelése, vagy hogy meg kell tagadnia a gyermeket, akit sajátjaként szeret, csak hogy Buckinghamet maga mellett tarthassa.

És amilyen ellentmondásosan indul kettejük testi kapcsolata (Buckingham tulajdonképpen megkötözve teszi őt magáévá, és utána a trón megszerzésének feltételévé teszi kettejük rendszeres együttlétét), annál érettebb, szeretőbb viszonnyá válik az egész. Alapvetően a néző sokkal inkább Henrik-párti lenne (én legalábbis az voltam), annak gyöngéd, ártatlan, légynek sem ártani képes lelke és mivolta miatt, mégis Buckingham az, aki mellett Richárd felnőtté érik, és ő az első, akit képes közel engedni magához, aki előtt nem szégyelli a testét, és aki nem az ördögöt, démont látja benne. És idővel Buckingham sem csupán az a domináns, ellentmondást nem tűrő szerető marad: amint elérik a célt, a megállapodás tárgyát (a trónt), hajlandó lenne lemondani a további együttlétekről, mégis megszerette és féltő gondoskodásal akar vigyázni Richárdra, ami miatt felengedünk kicsit a karakterével szemben.

A vége állítólag nagyon össze lett csapva a mangához képest, de ez nem újdonság, láttunk már ilyet (most rád nézek, The Promised Neverland…). De érezni is rajta, hogy siettek a fináléval. Huszonakárhány részen keresztül lehetünk tanúi annak, milyen testképzavarral küzd Richárd az állapota miatt, és hogy milyen sokkoló számára az érzés, hogy amikor feltárulkozik valaki előtt, az hogy képes eltaszítani őt (Henrik). Megfejeli ezt a cselekmény azzal, hogy az együttlétei Buckinghammel oda vezetnek, hogy konkrétan teherbe is esik. És itt… van egy kis hiányérzete az embernek. Mert meglepi őt magát is a tény, hogy képes volt gyermeke foganni, azaz felmerül a kérdés, hogy voltak-e az életében eddig női folyamatok, amiken átesett (pl. menstruáció és ezzel kapcsolatos hormonális változások), vagy egyáltalán nem, és ezért is olyan döbbenetes számára még a gondolat is. A gyermeket végül elveteti a boszorkány, Jane bájitalának segítségével, de ezt se látjuk igazán, hogy milyen hatással van a testére és a pszichéjére, holott azért ez még ma is egy elég traumatizáló folyamat, hát még a sötét középkorban milyen lehetett…

Annát is elveszítjük, elviszi a tüdőbaj, ami szomorú, de még inkább az, hogy a kis Eduárdon, a trónörökösön is állítólag mutatkoznak a kór jelei. Anna, látva az egyre elmérgesedő állapotokat az udvarban, és a felbukkanó, új trónkövetelőt, Tudor Henriket, azt akarja, hogy Richárd tagadja meg a fiút, hogy ne kelljen örökké veszélyben, ármánykodó emberek között élnie. És az embernek megszakad a szíve a síró gyermek láttán, de Richárd is rájön, hogy ez a legjobb, amit érte tehet. Elhitetik a világgal, hogy Eduárd meghalt, egy kocsi pedig elviszi őt kitudjahova. Egy végső csata marad már csak Richárdra, aki eltemette Annát és kivégeztette Buckinghamet is egy lázadásért, a véres köhögésből pedig sejtjük, hogy ő sem egészséges. Az anyja búcsúzóul a fejéhez vágja, hogy tulajdonképpen az apja nem is az apja volt, mert a születése előtt egy meg nem nevezett udvaronccal összefeküdt, és abból a félrelépésből született meg ő, Richárd. És mivel a nő vétkezett, Isten azzal büntette, hogy Richárd ilyen testtel született. Ez megadja a végső löketet Richárd számára, és lássan semmi sem számít már az életében. Ekkor bukkan fel az életében James Tyrell, a bérgyilkos, akiről végül kiderül, hogy valójában első szerelme, lancasteri Henrik volt, de a legtöbb emlékét elveszítette. A szerelmük nem tud újra beteljesedni, túl sok sorscsapás érte őket azóta és túl sok idő telt el. Henrik azonban annyiban tud segíteni, hogy Richárdnak álcázza magát, még a haját is befesti, Catesby pedig így el tudja vinni magával Richárdot a harctérről, hogy a Tudor-csapatok ezáltal azt hihessék, elesett a küzdelemben.

A lezárás viszont értelmezhetetlen. Látjuk, hogy Catesby tovalovagol Richárddal az ölében, aki alig van már eszméleténél. Egy fényes, világos, fehér rózsák által buján benőtt réten találja magát, és azok veszik körül, akik az életében őszintén szerették, vagy legalábbis kedvesek voltak számára: az apja, Anna, Henrik, Buckingham, a kis Eduárd és lancasteri Eduárd. Idilli jelenet, de ez nyilván azt feltételezi, hogy meghalt, és a Mennyországban tért magához. De ez akkor azt is jelenti, hogy a kisfia, Eduárd is meghalt időközben, hiába menekíttette ki az udvarból? És mit jelent a narráció, hogy egyelőre csak alszik, és a körülötte állók hagyják, hadd pihenjen? Sose tudjuk meg.

Az egész sorozat tragédiák sorozata, méltó Shakespeare királydrámáira, melyekből táplálkozik, bemutatva egy nagyon barbár időszakot a történelemből, amikor a hatalomért és a trónért bárki, bármire képes lett volna, akármilyen nyomorúsággal járjon is az, és ez igazán megindító. Vannak aljas karakterek, akiket nem tudunk sajnálni (Woodwille Erzsébet és a fiai, yorki Eduárd, Izabella és György, Cecily, Anjou Margit), míg másokat egyszerűen nem tudunk eléggé szánni az őket ért sorscsapások miatt (Henrik, Richárd [az apa], Anna, lancasteri Eduárd és a kisfia, Eduárd, Catesby, és maga főhősünk, III. Richárd). Nem vagyok különösebben a sötét fantasy-k híve, de ez a sorozat nagyon tetszett.

Rájöttem viszont, hogy megint jól kib*sztam magammal, mert akármilyen gyönyörű az anime rajzstílusa, nyomába sem ér a manga álomszép rajzolásmódjának, és most itt fogok szenvedni, hogy meg kellene venni.

Baszki….

 

Wednesday – 10/9

Ez a sorozat abszolút nem volt betervezve, de két nagyon kedves barátnőm vendégeskedett nálam egy hétvégére, ők pedig nagyon várták már a premierjét, így egyben ledaráltuk az ittlétük alatt. Kíváncsi lettem rá, mert Tim Burton ugye egy zseniális rendező, aki Danny Elfmann zeneszerzővel számos, rendkívüli filmalkotást adott már a közönségnek a karrierje során, és ha valaki alkalmas az Addams Family-hez és annak sötét, gótikus világához hozzányúlni, abból újabb filmet vagy sorozatot csinálni, az ő.

Jelen 8 részes sorozat napjainkba emeli át az Addams-család eddig megismert karaktereit és azok körülményeit: Gomez (Luis Guzmán) és Mortitia Addams (Catherine Zeta-Jones) két gyermeke, a 15 éves Wednesday (Jenna Ortega) és Pugsley (Isaac Ordonez) egy közönséges, amerikai középiskola tanulói, tekintettel azonban különc származásukra, diáktársaik és a felsőbb évesek folyamatosan piszkálják, szekálják őket. Míg azonban a magabiztos és határozott Wednesday képes megvédeni magát, a köpcös kis Pugsley rendre a rövidebbet húzza, ha az iskolai zaklatók célkeresztjébe kerül. Wednesday nem hajlandó tétlenül nézni mindezt, ezért öccse bántalmazóit úgy leckézteti meg, hogy piranha-halakat enged szét az úszómedencéjükben, amikor azok épp edzést tartanak. A maradandó testi károsodást elszenvedő fiúk a szülők és a rendőrség bevonásával elérik, hogy Wednesday-t eltanácsolják az iskolából, Gomez és Morticia pedig úgy dönt, egy bentlakásos magániskolába, a Nevermore-ba küldik a lányukat, ahol hozzá hasonló, furcsa és/vagy különleges képességgel rendelkező, a társadalomból azonban kitaszított kisdiákok mellett tanulhatna, és mely intézmény nem mellesleg a szülők alma matere is volt. Vérfarkasok, vámpírok, szirének, és egyéb, fura szerzetek közé csöppen hát ez az antiszociális lány, ám ahogy megérkezik, rég elfeledett bűnügyek, titkos elrablások, eltűnések, diák-támadások okát kell felkutatnia, melyeknek szálai egészen saját felmenőiig visszanyúlnak…

Meg kell mondjam, ez a sorozat jött, látott, és magával ragadott. Kevés dolog van, amit egyáltalán és ténylegesen fel tudnék hozni kritikaként (hacsak nem a kötelező meleg házaspárt, a tokenizált sötét bőrű színészeket, köztük is a rendkívül antipatikus és nőietlen Joy Sunday-t Bianca szerepében, Wednesday legfőbb ellenlábasaként, vagy a férfiközpontú társadalom sorozatos felemlegetését, de hát ezt a Netflixtől már megszokhattuk…). Az egész történeten látszik, hogy megvolt egy koherens, kreatív vízió, ami Tim Burtonre annyira jellemző, és ami lehetővé tette, hogy színészeink mind sikeresen magukra tudják ölteni a mára ikonikussá vált szereplőket. Catherine Zeta-Jones igazi kaméleon, ha szerepeiről van szó, legyen szó mestertolvajról (Briliáns csapda), énekes gyilkosról (Chicago), spanyol szenyoritáról (Zorro), szexuálisan túlfűtött rockbanda-rajongóról (Rock of Ages) vagy jelen esetben méltóságteljes, gótikus úrnőről. Felsorolni is nehéz, hány legendás szerepe volt már, és nem tudnék olyat mondani, ami ne tetszett volna. Aki azonban igazán tündököl a sorozatban, az kétségkívül a címszereplő Wednesday, azaz Jenna Ortega. Nyilván nem volt könnyű számára Christina Ricci nyomdokaiba lépni (főleg úgy, hogy Ricci vendégszerepel is a történetben), de sikerült egy (minden sötét humor ellenére) olyan élettel teli, különleges Wednesday-t megteremtenie, akinek minden pillanata, minden mondata gyöngyszem. Rendkívül bájos, elegáns, nagyon jól áll neki ez a gótikus stílus, és gyönyörű és fergeteges egyszerre, amikor az iskolai táncmulatságon táncolni kezd a partnerével.

Visítottunk a röhögéstől.

Nemcsak ők érdemelnek azonban dicséretet a sorozatban. A Nevermore titokzatos múltú igazgatónője, Larissa Weems (Gwendoline Christie), vagy Wednesday szobatársa a kollégiumban, a tüneményes Enid Sinclair (Emma Myers), aki folyamatosan igyekszik barátkozni az elutasító, távolságtartó lánnyal… de még Izét, a levágott, mászkáló kezet is sikerül úgy megtölteni élettel és karakterrel, hogy szinte már beszél hozzánk és a olvasni tudunk a manírjaiban.

Nagyon szép a jellemfejlődés, amin hőseink keresztülmennek. A vérfarkas Enid színpompás, életvidám karakter, aki nem akar szembenézni az örökségével, nem akarja elveszteni azt a kontrollt, amit a sorsa felett érez, hogy a hold változásainak kitéve, tehetetlenül tombolnia kelljen minden alkalommal. Hiába erőltetik a szülei, ő minél tovább húzni akarja az első átváltozás gondolatát, míg végül kénytelen nem lesz engedni az ösztönöknek, hogy barátait, köztük főként Wednesday-t ezáltal megvédhesse. A pökhendi szirén, Bianca egy szerethetetlen figura a történetünk elején, aki iskolaelsőként fenyegetést lát Wednesday felbukkanásában, és attól tart, hogy a vele oly gyökeresen ellentétes világú lány letaszítja őt a képzeletbeli trónról. Szarkasztikus, utálatos, csak a saját klikkjével foglalkozik, de a végére ő is csapatjátékossá válik, aki támogatja Wednesday-t a gonosz elleni küzdelemben. Az igazgatónő, Larissa egy “no bullshit” személyiség, aki azonnal átlát Wednesday-en, és jogosan pirít rá időről időre, és emiatt a nézőben antipatikus érzéseket kelt, a végére azonban olyan szép, hogy ő is hinni kezd a lányban és annak ártatlanságában, és ő is melléje szegődik. És hát maga Wednesday járja be a leghosszabb utat: a senkiben nem bízó, mindig csak magára hagyatkozó lány a társai igyekezete láttán igenis kezd kibújni a csigaházából, képes együttműködni a többiekkel, és a végén eljutunk egy gyönyörű, megkönnyebbült öleléshez is, ahogy megbizonyosodik arról, hogy Enidnek nem esett baja.

Ez egy remekbe szabott sorozat barátságról, szeretetről, különcségről, tele humorral, megspékelve egy kis fantasy-val. Alig várom a folytatást.

 

Bridgerton 1. évad – 10/8

Mint a történelmi/kosztümös doramák szerelmese, gondolom senkit sem ér meglepetésként, hogy tetszenek a nyugati, jelmezes sorozatok is. Örök kedvencem természetesen a Büszkeség és balítélet, persze szigorúan csak a Jennifer Ehle-Colin Firth-féle BBC-verzió (a film létezését nem vagyok hajlandó elfogadni), de a szintén az ebben a korban játszódó Értelem és érzelem c. filmet is megszámlálhatatlanul sokszor láttam már. A Bridgerton hírére annak premierjekor én is felkaptam a fejem, mint sokan mások, de taszított a bujaság és szexualitás nyílt ábrázolása, mikor e két említett, korábbi műben minden finom, etiketthez ragaszkodó, udvarias és szép volt. Úgy éreztem, a meztelenkedés vagy dőreség ezen nagy múltú történetek emlékét gyalázza meg, még ha a művekek amúgy semmi köze nincs egymáshoz. Emellett a korhűséget is sokan a Bridgerton szemére vetették, hogy az amúgy teljesen fehér, uralkodói rétegben teljesen természetes színesbőrű királyné vagy herceg, esetleg társalkodónő vagy úrilány, csak mert Netflix és diverzitás meg inkluzivitás. Éppen ezért haragudtam a sorozatra, és nem is voltam hajlandó belenézni – mostanáig.

1813-ban járunk, és a báli szezon veszi épp kezdetét az angol királyi udvarban – London eladósorba kerülő hajadon úrihölgyei pedig mind arra készülnek, hogy az uralkodó előtt bemutatkozhassanak. Aki ugyanis felkelti a királyné (Golda Rusheuvel) érdeklődését és figyelmét, az számíthat arra, hogy a bálokon és fogadásokon udvarlók tömkelege közül választhat majd jövendőbelit magának. A megözvegyült Bridgerton vikomtné, Violet (Ruth Gemmell) legidősebb lányát, Daphnét (Phoebe Dynevor) készül bemutatni az udvarban, aki tartásával, szépségével és eleganciájával azonnal megnyeri magának a királynét, és a báli szezon legragyogóbb ékkövévé válik, elnyerve ezzel számos jó és kevésbé erélyes udvarló érdeklődését. Apa hiányában a férjhezmenetel lebonyolítása fivérei, de elsősorban az elsőszülött Anthony (Jonathan Bailey) feladata, aki túlságosan szigorúan szelektál a jelöltek közül, olyannyira, hogy lassan minden jelentkezőt elriaszt húga mellől, aki amiatt rendkívül boldogtalan, mert szeretne szerelemből férjhez menni. London békéjét egy sebesen terjedő pletykalap dúlja fel, mely a nemesi rétegben hallható szóbeszédet tárja az olvasó elé, egy titokzatos Lady Whistledown (Julie Andrews) keze nyomán. Whistledown, a maga okos és furfangos módján képes a magasba emelni valakit, vagy a megfogalmazásával a mélybe taszítani bárkit, hogy az örökké elveszítse a hitelét az udvarban. Ez történik Anthony viselkedése miatt szerencsétlen Daphnével is, aki a legkapósabb kisasszonyból egyik pillanatról a másikra egy senkit sem érdeklő leány lett. Anthony gyerekkori jó barátja és iskolai társa, Hastings grófja, Simon (Regé-Jean Page) ekkortájt ismerkedik meg Daphnével, a két fiatal pedig egy tervet kovácsol: elhitetik a világgal, hogy közel kerültek egymáshoz, és a gróf úgy tesz, mint aki udvarol a leánynak. Ezáltal a férfi távol tudja tartani magától azokat az anyákat, akik a lányaikat a figyelmébe akarják ajánlani, és egyúttal Daphne is ismét kívánatossá válik a többi férfi szemében. Amikor azonban ezt a megállapodást megkötik, még nem tudják, hogy a hetekig tartó színjáték alatt szép lassan egymásba szeretnek…

A történet persze nem csak róluk szól, ahogy a Büszkeség és balítélet sem csak Lizzyről és Mr. Darcyról vagy Jane-ről és Mr. Bingley-ről szólt. A közvetlen családi-baráti kör itt is szépen belefonódik a cselekménybe. A Bridgerton-ház számos gyermeke már önmagában elég sokszínűséget és intrikát szolgáltat nekünk, nem is beszélve a szomszédságban lakó Featherington-családról, akiknél hasonlóan áll a bál. De nézzük csak a legfontosabb/legérdekesebb toposzokat!

1.) Anthony Bridgerton, a vikomt és a férfi/úr a házban (apjuk halálát követően) képtelen megállapodni egy nemes kisasszony oldalán, és rendre bordélyházakba jár, bár idejét inkább az operaénekesnő Siennával (Sabrina Bartlett) szereti inkább múlatni. Különösen nevetséges, ahogy erényről, tisztességről papol a húgának a kérőket illetően, miközben ő maga egy romlott és parázna semmirekellő.

2.) A második fiú, Benedict Bridgerton (Luke Thompson) egy művészi hajlamokkal rendelkező, de saját magával szemben mindig kritikus és önmagát folyton kereső, jőképű fiatalember, akit rabul ejt a híres londoni festő, Sir Henry Granwille (Julian Ovenden). A festő meg-meghívja magához festegetni, rajzolgatni, vagy épp titkos, buja összejövetelekre, melyek aztán orgiába csapnak át a megjelentek közt, melynek során maga Benedict véletlenül rányit Henryre, ahogy az épp egy férfivel ölelkezik.

3.) Colin Bridgerton (Luke Newton) a legfiatalabb hármójuk közül, és ezt mindig éreztetik is vele, noha ő is már férfikorba érett, felnőtt fiatalember. A jólelkű Colin közelebbi kapcsolatot ápol kisebb testvéreikkel, Éloise-sal (Claudie Jessie), Hyacinttal (Florence Hunt), Francescával (Ruby Stokes) és Gregoryval (Will Tilston), és jó barátságban áll a szomszédos Featherington-család legkisebb lányával, a dundi Penelope-pal (Nicola Coughlan), aki titokban viszont szerelmes Colinba. A Featherington-házba a történet elején érkezik egy hajadon ifjú hölgy, Marina Thompson (Ruby Barker), a lányok egy távoli kuzinja, ám kiderül, hogy megérkezése előtt teherbe esett a szerelmétől, aki katonaként a frontra ment harcolni. Ahogy a Featheringtonok ezt megtudják, azonnal férjhez akarják adatni Marinát, hogy ne derüljön ki ez a szégyenletes titok, Marina pedig pont Colint szemeli ki “áldozatként” erre a célra, Penelope nagy bánatára.

4.) Penelope emellett Éloise Bridgerton legjobb barátnője is egyben: a két lány érzi, hogy ők valahogy másak, mint a társaság többi tagja, jobban megértik egymást. Penelope azért, mert nem olyan szép és sovány, mint nővérei vagy a többi, fiatal hölgy, Éloise pedig azért, mert ő nem vágyik a társasági összejövetelekre, bálokra, udvarlókra, vagy hogy egy férfitől kelljen függenie egész életében és szívesebben lenne szabad, önálló nő, mint mondjuk Lady Whistledown. A lányok persze azon kívül, hogy megfejteni próbálják a pletykalap mögött álló személy titkát, bizony össze is kapnak: mert míg Éloise gondtalanul igyekszik a maga kényelmes életét élni, bele se gondol Penelope nehézségeibe, vagy a szívét nyomasztó bánatba.

5.) Daphne és Simon kapcsolata sem akalul felhőtlenül, egyrészt az egyre több, felbukkanó és potenciális kérő miatt (mint pl. a porosz királyi herceg), de azért sem, mert Simon bármennyire is szereti a lányt, nem tudna gyermeket nemzeni neki. Nem azért, mert fizikailag képtelen rá, hanem mert a halálos ágyán megesküdött az apjának, hogy nem viszi tovább a vérvonalát, bosszúból azért, amilyen kegyetlenül vele és az anyjával bánt. Daphne emiatt becsapva érzi magát.

Mind-mind megannyi, érdekes cselekményszál, amire érdemes odafigyelni. És igen, mondhatnám, hogy a Netflix már megint megerőszakolt egy egész kort és stílust azzal, hogyan akronisztikus elemekkel telerakta a történetet (színesbőrű és ázsiai figurák a társaságban, udvarban; kiselőadás arról, hogy eddig milyen elnyomásban éltek; nem is beszélve a zenéről, vagy a korabeli stílustól elrugaszkodott jelmezekről, vagy a feminista gondolatokat már-már bosszantóan a képünkbe toló Éloise-ról…), de őszintén… Valahogy itt is elengedtem a dolgot, mint a Gyűrűk Ura-sorozatnál. Mert igen, lehet, hogy másak a ruhák, mint pl. a Büszkeség és balítéletben vagy az Értelem és érzelemben, de olyan gyönyörűek, hogy a legtöbbet én magam is olyan szívesen felvenném! És azon kívül, hogy másak a színesbőrű színészek által megformált karakterek, az ég világon semmi baj nincs velük. És igen, Éloise pimasz és idegesítő, de ugyanilyen idegesítő volt Lydia és Kitty is, akárcsak Mary – mert nem lehet mindenki tökéletes, illedelmes, szép és okos is, mint Lizzy vagy Jane.

Rájöttem, hogy néha túl sokat várok el egy-egy történettől vagy szereplőtől, talán mert valami korábban túl magasra tette a mércét, és saját magam szórakozását rontom el ezzel. Egyszerűen néha jó beérni annyival, amennyi szórakozást 1-1 másfajta történet képes nyújtani, mert valahol végső soron ez számít.

Ez nem egy rossz sorozat, érdekes és azért helyenként a szexjelenetek miatt egészen pikáns. Mindenesetre érdekes megközelítése ennek a kornak. Ha valamit igazán fel akarnék hozni kifogásként a már elhangzottakon kívül, az az, hogy a finálét kicsit elkapkodottnak érzem. Főleg a gyerekszülős jelenetet, ahol Daphnét látjuk épp vajúdni. Ha már annyira kardinális kérdés volt, hogy lesz-e gyerekvállalás ebben a kapcsolatban, igazán szakíthattak volna időt arra, hogy a gyermekáldás felfedezését és babavárást esetleg bemutassák kettejük közt, hogy annak is mennyire sikerül elmélyíteni a kapcsolatukat.

 

Bibliophile Princess (2022) – 10/5

Hát nem tüneményes ez a plakát? Olyan hihetetlenül gyönyörűen van megrajzolva, hogy az első trailer után beleszerelmesdtem!

Történetünk egy fiktív, Sauslind nevű királyságban játszódik, valahol Európa szívében. Az ifjú trónörökösnek, Christopher hercegnek régóta rágják a fülét, hogy nősüljön már meg végre. Egy nap szokatlan ajánlatot tesz az udvarba bejáratos, 14 éves ifjú Eilanna Bernstein kisasszonynak: tegyenek úgy, mintha jegyben járnának, cserébe pedig megengedi a lánynak, hogy hozzáférjen a királyi palota könyvtárához. Az alacsony, nemesi rangú leány ugyanis él-hal a könyvekért, így roppant vonzó számára ez a lehetőség, és elfogadja az ajánlatot. Tisztában van vele ugyan, hogy minden csupán színjáték, de átmenetileg örömmel látogatja újra és újra a királyi palotát. Telnek az évek, az udvar, a herceg közeli barátai, testőrei és tanácsadói mind megkedvelik a szépséges kisasszonyt, aki 4 évvel később immár szinte házasulandó sorba is kerül. Egy nap azonban egy új, ifjú hölgy érkezik a királyi udvarba, hogy illemtan-órákat kapjon: a gyönyörű Irene. Elianna idővel arra lesz figyelmes, hogy mindenki egyre ridegebben viseltetik iránta, a testőrök, tanácsadók egyre kevesebbet beszélnek vele, sőt, maga a herceg is immár Irene-nel múlatja az időt, mi több, randevúkra is elmegy vele. Eliana úgy érzi, talán ez jelzi színlelt kapcsolatuk végét, és ezért távolodott el mindenki tőle. Rájön azonban, hogy szép lassan, az évek során beleszeretett a hercegbe…

Nincs mit szépíteni ezen, egy vegytiszta shoujo/josei történettel állunk szemben, amikből manapság nagyon kevés kap anime adaptációt. A sok shounen, isekai, slice of life történet mellett valahogy a lányoknak vagy női közönségnek pozícionált sorozatokból egyre kevesebb van manapság. Így örülni kell mindennek, amit kapunk, a Bibliophile Princess pedig kellemes kikapcsolódást nyújt. Igen, mondhatnánk, hogy klasszikus hárem-történetről van szó, mert álmatag kis (leendő) hercegnénket gyönyörű ifjak és férfiak veszik körül, akik igyekeznek a lehető leglovagiasabb módon mindig a segítségére sietni és gondoskodással elhalmozni őt, de őszintén, bánjuk ezt? Abszolút nem! Talán sekélyes, ahogy nézem, de olyan kellemesen, lassan csoroszkál előre a történet, mint annak idején a Fena tette, hogy aztán valami komoly mondanivalót tegyen a finálé mögé.

Vizuálisan ugyanolyan szemet gyönyörködtető ez is, és nagyon tetszik, hogy ez is egyfajta középkori történet – hiányoznak nekem az ilyenek. Az animáció kicsit fapados, sok az állókép, ahol csak a karakterek arca, tekintete kap mozgást, de az rengeteget: ez az igazi bája a történetnek. Sokat számít a szinkronszínészek játéka is, hogy könnyeddé, romantikussá, szerethetővé tegye a sorozatot. A Macross Deltás fiúk osztálytalálkozót tartanak a főbb szerepekben: Christopher herceget Kimuha Ryohei személyesíti meg, aki Keith herceget játszotta, Alexei úrfinak a hűvös Messer főhadnagyot szinkronizáló Uchiyama Koki adja a hangját, Glen testőr pedig, hercegünk és hercegnénk legközelebbi, leghűségesebb védelmezője nem mástól kapja a hangját, mint a Macross Delta főhősétől, Hayatétől és a Given Uenoyamájától, azaz Uchida Yumától. Még Theodore herceget is egy számomra ismerős hang sziknronizálta (Hatano Wataru – Matsuyama Hikaru a 2018-as Captain Tsubasa sorozatból), a szeleburdi Alannek pedig a Fena – Pirate Princess Enjuja, azaz Sato Gen. Vagyis akkusztikusan egy orgia a sorozat a füleimnek. Persze nem kevéssel járul ehhez hozzá a tény, hogy Christopher herceg mindig a lehető legérzékibb / legszexuálisabb hanglejtéssel szólítgatja az ő drága Eliannáját.

A sorozat persze korántsem tökéletes. Kicsit olyan érzése van az embernek, mintha pl. az Ouran High School Host Clubot nézné: epizodikus, fejezetenkénti cselekményt látunk, melyek nem igazán tudnak összeállni egy kerek egésszé. Meg-megismerünk 1-1 újabb karaktert, de nem nagyon halad lineráisan a történet, nem érezzük, honnan hova kívánunk eljutni. Eleve már az elején hiányzik egyfajta kezdő narráció, pl. hogy “Sausling királyságában járunk, melyet X, Y és Z birodalmak vesznek körül, melyekkel ilyen vagy olyan (=békés vagy ellenséges) az ország viszonya, a trónon XY ül, ezek és ezek a céljai“, satöbbi. Főleg így, hogy teljesen fiktív helyen járunk, bár folyamatosan vannak utalások más, amúgy létező helyszínekre, a hollandokra, a Weimari Köztársaságra, és hasonlókra. Lehet, hogy a light novel és a manga ennél alaposabban vezette fel a cselekményt, de egy animének nem kimondottan előnyös, ha ezek ismeretét támasztja feltételül a megértéshez. Az Ourannal is az volt a legnagyobb baj, hogy a mangához képest teljesen befejezetlen maradt, és igen, nyilván ez az átka annak, ha úgy filmesítenek meg valamit, hogy a manga még nem ért véget. De pont ezért lenne jó odafigyelni a világteremtésre, hogy ha már borítékolható a gyenge finálé, legalább az összképre ne nyomja ez rá a bélyegét.

Pedig amúgy tök érdekes témákat boncolgat. Ezek egyike a trónutódlás kérdése. Mivel a jelenlegi uralkodói párnak csak egy gyermeke van, Christopher herceg, mindig is ingatag volt a trón sorsa, olyannyira, hogy az udvarban egyesek még azt is pedzegetik, hogy a herceg tulajdon nagybátyja, Theodore herceg is veszélyes lehet rá. Illetve amikor az anyja, a királyné megbetegedett, évekre elkülönítették őt a gyermek hercegtől, míg meg nem gyógyult, nehogy a herceg megfertőződjön és meghaljon. És hogy emiatt a jelenlegi királyné eldöntötte, hogy nem fogja hagyni, hogy Christopher ugyanilyen helyzetbe kerüljön, és hogy ezért hajlandó neki hercegi ágyasokat is a palotába hozatni, és kész tények elé állítja Eliannát. A békepárti Bernstein-család ellenében a katonaságot támogató nemesi családok a saját lányaikat akarják így a hatalom közelébe juttatni, azaz sokkal árnyaltabb lehetne a történet egy szende romantikus sztorinál, de nagyon nincs rendesen kifejtve a történet. Sokkal mélyebb lehetne, ha látnánk és átéreznénk Elianna vívódását, hogy hogyan fog megbirkózni az ágyasok gondolatával, a hercegen való osztozkodással, az esetleges féltékenységgel, vagy annak veszélyével, hogy a herceg pl. jobban megszereti egyik jövendőbeli ágyasát, mint őt… Megannyi érdekes téma!

Ahogy arra számítani lehetett, a finálé erősen alulmúlja a várakozásokat. Rengeteg az állókép, a karakterek motivációinak hátteréről nem aktív jelenetekből értesülünk, hanem azok álmatag hangú elbeszéléséből. Nincs igazán tétje a történéseknek, mert mindenből sikerül Eliannának győztesként kijönnie. És egy ponton ez egy kicsit már sok, ugyanis ha a nem a tinédzser korú, hanem a felnőtt, női olvasó a célközönség, ők (mi) simán meg tudnánk birkózni komolyabb kérdésekkel, drámai fordulatokkal, veszteségekkel, amik életet tudnának kicsit lehelni a cselekménybe.

A manga egyébként bámulatosan szép és úgy tűnik, hősnőnk ott kicsit elevenebb, nem olyan nebántsvirág, mint az animében.

Ezt látva, úgy érzem, az újabb anyagi csőd immár elkerülhetetlen, a The Promised Neverland mangáira idén így is egy vagyon elment, és a rózsakirályt még meg se mertem emiatt rendelni. T___T

 

Bridgerton 2. évad – 10/6

A londoni udvari nemesség szövevényes kalandjai folytatódnak.

Daphne (Phoebe Dynevor) férjhezmenetelét követően Éloise (Claudie Jessie) örökli meg a “Bridgerton kisasszony” címet, a lány pedig eladósorba kerülve a következő szezon elején bemutatkozik az udvarban (legnagyobb bánatára). Fivérük, Anthony (Jonathan Bailey), hogy elfeledje az operaénekesnő Siennát (Sabrina Bartlett), úgy dönt, e szezonban végre megházasodik, így el is kezdi keresni az ideális jelöltet, aki vikomtesszként a Bridgerton-ház új úrnőjévé válna. Mindeközben a szomszédaik, a Featheringtonék gyászolják az elhunyt családfőt, aki kétes anyagi üzelmei miatt felesége és három lánya boldogulását is kockáztatja, mert elverte a teljes vagyont különböző fogadásokra. Míg az anya, Portia (Polly Walker) és a két idősebbik lány, Philippa (Harriet Cains) és Prudence (Bessie Carter) egy-egy kérőtől reméli a megváltást, addig  legkisebbik lány, a dundi Penelope (Nicola Coughlan) saját kezébe igyekszik venni a boldogulását, ugyanis megtudjuk, hogy valójában ő áll Lady Whistledown pletykalapja mögött. A ház, férfi örökös hiányában, a legközelebbi férfi hozzátartozóra, az Amerikából hazaérkező, csinos fiatalemberre, Jack Featheringtonra (Rupert Young) száll, aki rögvest kezébe is veszi a cudar helyzetbe került hölgyek sorsát. Míg Éloise kibújni igyekszik kötelezettségei alól, és kerülni a bálokat, kérőket és férjhezmenetelt, barátnője, Penelope a bátyja, Colin Bridgerton (Luke Newton) után sóvárog. Bemutatkozik az udvarban az idei báli szezon új ékköve, az Indiából érkező Edwina Sharma (Charithra Chandran), akit a királyné (Golda Rusheuvel) végül ki is választ kegyeltjének, megnyitva előtte a gazdag kérők útját. A lány nővére, az alacsonyabb származású és kora miatt már vénlánynak számító Kate (Simone Ashley) azonban felkelti Anthony Bridgerton figyelmét…

Fú, hát nem is tudom. Amennyire tetszett az első évad, annyira csalódás volt ez a második. És nem csak amiatt, hogy az első évadban oly gyakori ágyjeleneteket itt minimálisra redukálták (konkrétan egy ilyennel találkozunk + egyszer Benedict Bridgerton pucér fenekével), hanem mert itt még inkább előjön, mennyire sekélyesek és gyarlók a karakterek. Nyilván senki nem lehet és ne is legyen tökéletes, én mégis inkább szeretem az olyan történeteket, ahol jó embereket láthatunk, még ha esendőek is. Ebben az évadban viszont rengeteg figurával rengeteg problémám akadt.

1.) Anthony áll a szezon fókuszában, mint vikomt, aki házasulni készül, akarom mondani, kényszerül, mert ezt is, mint minden más, apjától megörökölt kötelezettséget kényszerként éli meg, és hűvös távolságtartással is közelít meg. Még mindig nem heverte ki a Siennával való szakítását, minden potenciális kisasszonnyal szemben kritikus és előítéletes, férfitársainak bátran henceg azzal, hogy gyakorlatilag egy tenyészállatot akar, aki engedelmes és majd elég gyereket szül neki (jobb hasonlat híján). Aztán képbe jönnek a Sharma-nővérek, és hirtelen higgyük el, hogy Anthony ez a gyötrődő, tiszta lelkű hősszerelmes, aki bájolog, előzékeny, udvarias Edwinával, és közben perzselően heves szerelem és féltő gondoskodás lángol a szívében Kate iránt? Annak a sekélyes Anthonynak, aki minden nő felett csak uralkodni akar, és aki Sienna mellett és után is állandóan kurvázással múlatta az időt, mert annyira “tisztességes” volt? De most mindent elsöprő szerelmet érez ennyire rövid idő (és Sienna) után Kate iránt? Hát hogyne!

2. Éloise. Nem is tudom, hol kellene kezdeni. Amilyen gyönyörű neve van ennek a figurának, annyira rothadt belülről a személyisége, és annyira visszataszító. A progresszíven gondolkodó, női jogokért és igazságtalan, hátrányos megkülönböztetés ellen felszólaló lány is eladósorba kerül, de ki nem állhatja a társasági összejöveteleket, ő inkább művelődni szeret a könyveivel, mint csacsogni az idegenekkel. Hogy egy nőnek nem kell férfi, egyedül is szabad lenne boldogulnia az életben anélkül, hogy a társadalom megvetéssel tekintene rá – ahogy teszi ezt szabásznő vagy akár az általa eleinte bálványozott és a női függetlenség pilléreként szolgáló Lady Whistledown, akitől azonban megcsömörlik, és idővel mindenáron azt próbálja kideríteni, ki lehet az, hogy gyerekes bosszút állva leleplezze őt. És a nyomozgatásai közben Éloise megismerkedik egy Theo nevű nyomdászfiúval, aki annál a nyomdánál dolgozik, ahol Whistledown röpiratait nyomtatják, és akaratlanul és rájön, hogy nem ördögtől való egy férfi és nő kapcsolata, két ellenkező nemű, hasonló gondolkodású ember simán el tud értelmesen beszélgetni egymással. Ennek ellenére mikor a fiúval közel kerülnek egymáshoz, és az majdnem megcsókolja, elhátrál tőle, hogy ez milyen “abszurd”. Theo is levágja, hogy ja, eddig tart a finom úri kisasszony kegye és nagylelkűsége, a társadalmi rétegek közt mégsincs átjárás. És Éloise képes ezért a nyilvánvalóan saját baklövéséért a végén Penelope-ot hibáztatni, miután rájön, hogy valójában ő Whistledown, és nem veszi észre, amit kb. mindenki lát és a fejéhez vág: őt bevédi a Bridgerton-család, örök kényelemben éli az életét és semmire sincs gondja, és unalmában már azt se tudja, mit csináljon, ellenben pl. Theóval, aki minden nap a betevő falatért küzd, vagy Penelope-pal, aki az apja harácsolása miatt gyakorlatilag nincstelen lenne, ha Whistledownként nem keresné meg magának titokban a pénzt. Ráadásul míg Éloise alapvetően egy konvencionálisan csinos, fiatal lány, addig Penelope a testalkata miatt mindig a társadalmi körök és érdeklődés peremére kerül: nem számíthat nőtársai jóindulatára vagy férfi udvarlók érdeklődésére, ráadásul a buta Philippa és Prudence mögött mindig csendre intett, harmadik lányként kell élnie, anyja és nővérei árnyékában. A férfi pedig, Colin, akiért epekedik, figyelemre se méltatja, sőt, fültanúja annak, ahogy Colin egy férfitársaságban kijelenti, hogy soha nem tudna rá nőként tekinteni. Mindezek ellenére egy rendkívül művelt, olvasott, artikulált és udvarias, etikettben jártas ifjú hölgy, aki, ha társaságba keveredik, ki tudja fejezni magát, tud táncolni, ellentétben szociálisan furcsa barátnőjével, aki megszeppentségében egy épképzláb mondatot nem tud kimondani dadogás nélkül. Éloise mindezekkel nincs tisztában, hiszen neki kérők hada áll sorban, melyek bármelyike örömmel válna a Bridgerton-család tagjává. És mindezek után Éloise nem átall a fináléban személyeskedni Penelope-pal, meg kijelenteni, hogy “tényleg csak egy penészvirág vagy“, ami aztán felteszi az i-re a pontot, ebben ugyanis végérvényesen megmutatkozik, hogy ő is végig penészvirágnak tartotta az állítólagos, legjobb barátnőjét, de volt olyan nagylelkű és kegyes, hogy ennek ellenére figyelmet szentelt neki, ami egy undorító, gusztustalan karakterré degradálja őt. Eleinte sajnáltuk Éloise-t, mert hogy milyen nehéz lehet neki a “tökéletes” Daphne árnyékában élni, vagy társadalmilag elismert körökben mozgó fivérei mellett nőként érvényesülni, hogy a szabad szelleme nem akar megfelelni a társadalmi elvárásoknak, és modern női eszméket próbál követni… de rájövünk, hogy egy sekélyes, szerethetetlen lány, aki az utolsó lenne, akit pl. én magam barátnőmnek akarnék tekinteni.

3.) Sharmáék. Alapvetően nagyon kevés baj van velük. Edwina gyönyörű, bűbájos, kedves, udvarias, művelt és okos lány, egy tökéletesen engedelmes, leednő feleségnek nevelt húg és gyermek, szinte már bálvány, aki mögött elhalványul nővére, Kate, noha ugyanezen értékek benne is megvannak, csak egy elég rátarti, veszíteni képtelen, vitatkozós személyiséggel. Az évad főként rájuk, történetükre, származásukra, hányattatásaikra fókuszál, így rengeteg tettük, motivációjuk szépen értelmet nyer, amiben nincs is igazán hiányérzetünk. Mikor azonban kiderül Edwina és Anthony esküvőjén, hogy Anthony és Kate szerelmesek egymásba, valahogy megtörik Edwina karaktere, és az addig csupaszív, bájos teremtés egy rendkívül utálatos, szarkasztikus nővé korcsosul, akinek minden egyes mondata olyan, akár egy tőr, amit addig szerető és gondoskodó nővérébe akar döfni, aki nem tehet róla, hogy beleszeretett ebbe az amúgy elég taszító Anthonyba. Arról nem is beszélve, hogy konkrétan ő maga volt az, aki folyamatosan tolta Kate-et és Anthony-t egymás felé, mert azt gondolta, gyűlölik egymást, és el akarta nyerni Kate áldását az Anthony-val köttendő frigyre, észre sem véve, hogy azért akart eltávolodni, elhidegülni egymástól ez a két ember, hogy ne álljanak az ő, Edwina boldogságába. Szóval bosszantó, hogy a lány ezt nem veszi észre, és az is, hogy a készítők egy könnyű húzással, Kate lovaglóbalesetével próbálnak erre megoldást találni, mert így az aggodalom közepette lassan elszáll Edwina haragja, ami kicsit könnyű feloldás e viszályra.

4.) Colin Bridgerton. Őt az első évadban egy jóhiszemű, kedves fiatalemberként ismertük meg, a Marinával történtek azonban látszólag megkeményítették a szívét, vagy egyszerűen mindig is olyan sekélyes és gőgös volt, mint amilyennek itt láttuk. Penelope-nak összetöri a szívét, ahogy róla beszél, annak ellenére, hogy a lány mindig is kedves és érdeklődő volt az irányában, és Whistledownként is mindig igyekezett az ő (és családja) érdekeit nézni, és megmenteni őket pl. Marina cselszövésétől. Colin nem érdemli meg Penelope szerelmét, de a néző szimpátiáját sem.

5.) Az előző évad üdvöskéje, Daphne csak 1-2 rész erejéig szerepel az évadban, a férje, Simon pedig egyáltalán nem, ami nagyon éles törést jelent. Nyilván a jelenlétük elvonná a figyelmet az éppen aktuális Anthony– és Éloise-drámáról, de azért mégis szokatlan, hogy az eddigi két főszereplő hirtelen teljesen kikerül a sorozatból. Emellett Daphne külsejét egyre inkább igyekeznek a fiatal Keira Knightly-éra hasonlítóra maszkírozni: mind a frizurája, mind a sminkje őt idézi, de még az arcjátékában, manírjaiban is felismerni őt (hunyorítás, puccsítás az ajkaival, stb.). Nem tudom, mi emögött a szándék, hacsak nem az, hogy ez egyfajta emlékeket, asszociációkat ébresszen a Knightly-féle Büszkeség és balítélet film kapcsán, melyre egyébként is több utalást éreztem ebben az évadban, mint az előzőben. Lizzy és Mr. Darcy legendás táncát is eljárják mostani hőseink, igaz ismét nem korhű zenére.

6.) Egyre inkább bántja a fülem a magyar fordítás. Nem tudom, hogy csak nekem szokatlan, és amúgy így helyes, vagy teljesen elbaltázták a magyar szöveget, de kiráz a hideg a folyamatos “édes“-ezéstől, amikor két lány egymást így szólítja (gondolom az angol “my dear” után, ami lehetne édesem, kedvesem, drágám, húgom, AKÁRMI, de nem “édes”…), de ugyanígy herótom van a sok “lordom“-tól is (gondolom, a My lord/Mylord alapján). Daphnét a házasságát követően folyton “kegyelmes asszony“-nak hívják az angol “your grace” után, ami valahogy megint nem az igazi, nagyon öregíti ezt a fiatal nőt. Hiányzik nekem az uram, úrnőm, de még a leírhatatlan Ő-Lady-sége is. 😀 A szinkronnal alapvetően nincsen baj, kellemesen eltalálták a szinkronhangokat, de a szövegtől néha a falat kapartam. Az első évadban a menstruáció helyett a régies “hószám“-ot használták, amitől sikítófrászt tudtam volna kapni: ha már annyi anakronizmus van a történetben, miért kell pont ennél az archaikus kifejezéshez ragaszkodni, és miért nem lehet konkrétan mondjuk “vérzés“-t mondani helyette? Hasonlóan idegesítő, hogy a lányaikat kiházasítani készülő édesanyákra minden férfi csak úgy hivatkozik, hogy “a mamák“, ami abszolút nevetségesen hangzik. Még az angol szöveg is a “mothers“-t használja rájuk, azaz lehetett volna “édesanyák“, de sosem “mamák“.

Ami tetszett:

1.) A jelmezek és díszletek továbbra is gyönyörűek, és nagyon szép volt pl. ahogy Sharmáék indiai származása a ruháik szabásában is megjelent, kicsit eltért a többi angol kisasszony jelmezétől. A bálok, táncok nagyon szépek voltak, a kameramunka kivételes, és gyönyörű helyszíneken is forgattak.

2.) Kevés igazán szerethető karakter volt az évadban, de azok közül az egyik kiemelkedő Benedict, a második fiú. Benedict a művészlélek, aki emiatt jobban megérti magát a kisebbekkel, és akár Éloise-zal, jelentkezik a királyi művészeti akadémiára, és legnagyobb örömére be is kerül. Később tudja csak meg, hogy nem saját érdemei juttatták be, hanem Anthony adománya az akadémiának, ami miatt megsajnáljuk őt, mert egy kedves, szabad szellemű, vidám karakterről van szó, aki végtelenül emberi. Külön poén, amikor a felvételi levélre várva becuccozik attól az ajzószertől, amit Colin hozott haza az utazásairól, és úgy kiüti magát, hogy azt se tudja, milyen rendezvényen van. XD

Hasonlóképpen viccesek Featheringtonék. A hiú Philippa és különösen az ostoba Prudence állandó humorforrás, az anyjuk, Portia viszont egy alattomos cselszövő: kiderül, hogy Jack kuzin amerikai üzletei fabatkát sem érnek, és ugyanolyan szegények, mint voltak. Igen ám, de Jack ötlete nyomán hamis drágakövekből készült ékszerekkel és a brit udvari elit befektetési pénzösszegeiből akarják megszedni magukat, és titokban Amerikába szökni. Az utolsó pillanatban azonban Portia meggondolja magát, ami meglepő, ismerve karakterét, de a lányait és az angliai életet választja egy életen át tartó tisztességtelen menekülés helyett, ami azért valamilyen szinte becsülendő.

3.) Penelope továbbra is üde színfoltja a társaságnak, és kíváncsi leszek, hogy a 3. évadra mit fog kieszelni magának, hogyan fog esetleg visszavágni Colin és Éloise kegyetlenségére. Ha jól sejtem, a folytatásban ők kerülnek majd fókuszba, talán meg még Benedict, mint következő körben házasulandó fiatalok, így érdekes lesz nézni, mit találnak ki számukra (nem, nem ismerem a regény cselekményét).

 

The Vow – Beavatási eskü – 2. évad – 10/9

Váratlanul robbant be ennek a nagyon érdekes HBO-s dokumentumfilm-sorozatnak a 2. évada idén ősszel, mikor már nem is reménykedtem benne. Természetesen azonnal lecsaptam rá, ha már benne van az előfizetésemben az HBO Max és úgyis tesztelnem kell a szolgáltatást, és persze azért is, mert rettenetesen érdekel a téma.

Rövid visszatekintő: a 2000-es évek elején egy Keith Raniere nevű, karizmatikus férfi megkeresett egy Nancy Salzman nevű, hipnózisban és neuro-lingvisztikus programozásban (NLP) jártas nőt, és közösen megalapítottak egy NXIVM (“nexium”) nevű, életvezetési tanácsadással, MLM-mel foglalkozó vállalatot, melynek a szülőhelye a New York-állambeli Albany volt, mely az évek során több országra kiterjedő és közel 20000 résztvevős programmá duzzadt. Egy hangzatos, bár alapvetően pozitív értékekre alapuló törekvésként indult, ahol személyiségfejlődéssel, az elme kiteljesedésével, a világ jobb hellyé varázslásával igyekeztek foglalkozni a tagok, kapcsolatokat építve, melyeket aztán később az életük és karrierjük során kiaknázhattak – de mint mindenhol, a színfalak mögött itt is megjelentek olyan sötét üzelmek, amik miatt egyes résztvevők fejvesztve menekülni kényszerültek. Az 1. évad azokra fókuszált, akik először “kiugrottak” ebből az azóta szektának minősített szervezetből: vagy azért, mert a folyamatosan beleölt pénzért cserébe semmilyen ellenértéket nem kaptak, csak folyamatos testi és lelki kizsákmányolást, ingyenmunkát (Bonnie Piesse, Mark Vicente, Catherine Oxenberg), vagy azért, mert rájöttek, hogy a vezetőnek, Raniere-nek van egy titkos, nőkből szerveződő háreme, a “DOS”, melyekbe csak ritka szerencsések nyerhetnek felvételt, de őket konkrétan izzó vassal a szeméremdombjukon megbélyegezték, ezzel is örökös szolgálatot, szolgaságot jelképezve a mesterük irányában (Sarah Edmondson).

Az 1. évad azzal ért véget, hogy Catherine Oxenberg bemegy az ügyészségre leadni mindazokat a bizonyítékokat, amiket összegyűjtöttek, melyek szükségesek lesznek a vádemeléshez. A 2. évad már a tárgyalás tényével kezd, bár kapunk betekintést azért abba, hogyan is sikerült elfogni Raniere-t Mexikóban. Itt már a perre, a perben bemutatott, hivatalos bizonyítékokra, az ott elhangzott vallomásokra támaszkodik a cselekmény, melyet nagyon érdekes koncepciójú animációval jelenítenek meg: az áldozatok védelme érdekében nem konkrét videofelvételt látunk a tárgyalóteremből, hanem olyan grafikus formában tárják elénk a jeleneteket, mint amilyen rajzokat az ilyen perekről készíteni szoktak. Rendkívül kreatív, és mégis tiszteletben tartja az áldozatok személyiségi jogait. “Hőseink”, akik az 1. évadban a velük történteket elénk tárták, ezúttal a háttérbe húzódnak, és hagyják, hogy a tények és a bizonyítékok magukért beszéljenek, de azért reflektálnak is a fejleményekre, vagy azokra a pillanatokra, amikor őket idézik a tanúk padjára.

Akire azonban a legnagyobb hangsúlyt fekteti az évad, az a társalapító Nancy Salzman. Mivel a nő Raniere “bűntársa” volt, és legfőbb vonzereje a férfi számára a neuro-lingvisztikus programozásban való jártassága volt (melyet ki rábeszélésnek, ki agymosásnak tart), eleve nem indul jó lapokkal a nő. Nem érezzük, hogy a készítők a semlegesség látszata miatt helyeznék őt előtérbe, hogy “lássuk a másik oldalt is”, mert abból mindkét évadban láttunk eleget: Raniere megalomániájának köszönhetően folyamatosan készültek video- és audio-felvételek a NXIVM előadásairől, beszélgetéseiről, még a közös sétákról, fotózásokról, röplabdázásokról is, de megszámlálhatatlan felvétel készült Raniere-ről a szabadidejében, az otthoni környezetében, a munkán kívülről is, mindez annak a jegyében, hogy “megörökítsék a következő generációk számára“. És ez nagyon szépen árnyalja már önmagában a történteket, mert bepillantást nyerünk a karizmatikus szónok professzionális és privát szférájába, úgy, ahogy sok embert nem ismernénk meg.

Nancy Salzmanról, már csak a képességei miatt is, nehéz egyértelmű képet alkotni. Tény, hogy szembefordul korábbi társával, Raniere-rel, és az is, hogy az első vádlottak között volt, aki bűnösnek vallotta magát. Vajon vádalkut kapot, és emiatt enyhébb büntetésre számíthatott, cserébe olyan információkat szolgáltatva a hatóságoknak, melyekkel könnyebben fogást lehet találni Raniere-en? Jó kérdés. Az is tény azonban, hogy egy nagyon emberi oldaláról mutatkozik meg nekünk az epizódok során, ahol beszél a kezdeti célokról, lelkesedésről, a mások megsegítésével járó örömről, a személyiségfejlesztésről, hogy ezáltal sikeresebb, magabiztosabb emberekké tudnak válni a program résztvevői. De beszél arról is, mi ösztönözte őt erre a lépésre és pálfordulásra: amikor kiderültek azok a dolgok, amikre Raniere mindezeket a tőle elsajátított képességeket felhasználta. Raniere ugyanis nemcsak a program résztvevőin alkalmazta ezeket az elmejátékokat a kurzusok során, hanem függőséget alakított ki a körülötte tobzódó női követőkben, éveken, néhányakat évtizedeken át manipulálva.
Megtudjuk, hogyan bánt ezekkel a nőkkel:
– az egyik legrégebbi szeretője, Pam rákos betegként haldoklott, a saját ürülékében feküdve, Raniere azonban nyugodtan falatozott a konyhában, nem is szólva senkinek arról, hogy a nő szenved és segítségre lenne szorulva
– Nancy egyik lánya, Lauren is éveken át a szeretője volt, és szeretett volna gyereket tőle, de folyton csak hitegette őt, 50 kilós volt, de folyton kövérnek tartotta és fogyásra ösztönözte, közben pedig titkolta előle, hogy vannak más kapcsolatai is, míg végül a nő kifutott az időből, és már késő lett volna számára mással gyereket vállalni
– Verónicától konkrétan gyermeket akart, de előtte is titkolta a háremét, és a nő úgy jött rá, hogy csalja őt, hogy konkrétan megérezte a kezén/ujjain egy másik nő hüvelyváladékát

– egy mexikói család mindhárom lányát megkörnyékezte: miközben szexuális kapcsolatot tartott fenn a legidősebb nővérrel, a középső, 18 éves Danielát és később annak 15-16 éves húgát, Camillát is ágyba vitte; Danielát abortuszra vette rá, mikor a lány teherbe esett, Camilláról pedig számos pornográf felvétele származott, folyamatosan azokból az időszakokból, amikor a lány még fiatalkorú volt. Danielát később Raniere utasítására több mint 2 évre egy szobába zárták, hogy magába szálljon és elgondolkozhasson azon, mit hibázott (elkezdett érzéseket táplálni egy másik férfi iránt), és hogy azt hogyan tudná helyrehozni.

A DOS-ról meg aztán nem is beszélve, aminek a program résztvevői előtt Raniere még a létezését is tagadta, közben meg a bíróságon hangfelvételeket játszottak le, melyen a férfi és a színésznő Allison Mack a DOS megalapítását, a megbillogozási szertartás részleteit beszélik meg nagy kedélyesen, mintha mi sem lenne ennél természetesebb. És mindez talán csak a jéghegy csúcsa.

És hogy hogy jön Nancy a képbe? Úgy, hogy azt vallja, ő mindezekről semmit sem tudott, amit elég nagy bullshitnek érzek, mert ő maga ismerte el, hogy több nőügyét igyekezett elsimítani, miután megtudta, hogy még a tulajdon lánya is a szeretője volt, és hogy ez mentálisan mekkora teher volt számára. Hogy tudta volna ezt Raniere előle több évtizeden keresztül titokban tartani, mikor mind szinte egy nagy kolóniában éltek? Nancy azt állítja, hogy az vette rá őt a Raniere-rel való szembefordulásra, amit a bizonyítékok megismerése során Danieláról és Camilláról megtudott, mert nyilván a két lány felé irányuló szexuális érdeklődés egyértelműen pedofil tendenciákat jelez a férfi részéről, amivel ő már nem tudott azonosulni. Nancy úgy fogalmaz, hogy Raniere visszaélt azzal a tudással, amit átadott neki az NLP-ről, és aljas módon használta fel ezek ellen a nők ellen. Nem tudni, hogy ezzel csak a várható büntetésén vagy saját lelkiismeretén próbál könnyíteni, érdemes ezért fenntartásokkal és különös óvatossággal kezelni minden mondatát.

Hangot kap az a szerény kisebbség, akik a mai napig Raniere híveinek tartják magukat, köztük olyan nők, akik konkrétan a DOS tagjai. De van köztük egy érdekes figura, Marc Elliot, aki Tourette-szindrómásként került a NXIVM-ba, és az ottani módszerek egyikeként kigyógyult a betegségből, és már tikkelések, idegrángások nélkül éli az életét. A módszer persze ugyanúgy áltudomány, mint az NLP, és több résztvevőnél súlyos lelki károkat okozott, így nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy hatásos vagy univerzálisan minden Tourette-szindrómáson segíteni tudna. Ennek ellenére Elliot azóta is hangoztatja ennek a programnak a fontosságát, és maga Nancy is sokat beszélt arról, mennyire büszke volt az ezzel kapcsolatos eredményekre.

Raniere-t végül 120 év letöltendő fegyházbüntetésre ítélték zsarolás, emberkereskedelem és különböző pénzügyi bűncselekmények miatt. Különösen szánalmas volt, ahogy hangfelvételeken a telefonban a még megmaradó híveinek “könyörög”, hogy harcoljanak az igazáért, mert ha börtönbe kerül, ott biztos, hogy meg fogják ölni. Nagyon jó látni az igazság diadalát, és hogy azokért a szörnyű tettekért, amiket elkövetett, végül megbűnhődik ez a pszichopata, pedofil állat.

 

 

Év végi toplista

Legjobb élőszereplős sorozatok
1. The Lord of the Rings – The Rings of Power (bármily meglepő is legyen…)
2. Wednesday
3. Good Job
4. Solomon’s Perjury
5. The Sound of Magic

Legjobb animációs sorozatok
1. Fena – Pirate Princess
2. Given (+ OVA és mozifilm)
3. The Promised Neverland (1. évad)
4. Macross (+mozifilm)
5. Macross Frontier (+mozifilmek)

 

A leggyakrabban hallgatott zenei darabok:

Suzuki Minori, JUNNA, Yasuno Kiyuno, Nishida Nozomi és Touyama Nao – Ikenai Borderline (Macross Delta OST)

Remek, csatába induló nóta a Valkűrök előadásában.

 

Suzuki Minori, JUNNA, Yasuno Kiyuno, Nishida Nozomi és Touyama Nao – Kirei na hana ni wa doku ga aru (Macross Delta The Movie 2 – Absolute Live! OST)

A mesterséges intelligencia által létrehozott, “gonosz Valkűrök”, azaz a Yami Q Ray által előadott, harci nóta a végső ütközet során.

 

Mamamoo – Illella 

Az október erős hónap volt, mert egyszere comeback-elt a Mamamoo, a Dreamcatcher és a G-Idle is, azaz az ember három kiváló vokállal rendelkező csapattól számíthatott valami ütős kis nótára. Nem mondom, hogy bármelyik lehengerlőre sikerült volna, és egyelőre még barátkoznom kell a hangzásvilágukkal, de kétségkívül dallamos, ütemes nótákra sikerültek (még mielőtt ránk zúdúlna a karácsonyi időszak sok-sok elnyűtt balladája).

 

CLASS:y – Tick, Tick, Boom

A legutóbbi, Shut Down c. daluk óta figyeltem, mikor rukkolnak elő ismét valamivel, mert azt a számot rettentő sokszor meghallgattam. Ősszel két dallal is kijöttek, ezzel meg a Zealous-szel, ami különösebb nem nyerte el a tetszésemet, ez viszont nagyon. Kellemes, táncolós, kicsit latinos beütésű, és nincs benne beleerőszakolt rap-betét, ami különösen jó. Ettől csak még vonzóbb, nőiesebb.

 

Dreamcatcher – Vision

Tetszik, és hozza a megszokott Dreamcatcher-stílust, de úgy érzem, kicsit elmarad a korábbi slágereiktől.

 

(G)I-DLE – Nude 

Hát hűha… Kreatív koncepcióként fantasztikusan erős, de ezt már megszokhattuk a (G)I-DLE-től. Zeneileg viszont… nem tudom, még szoknom kell. Nagyon sok benne a törés, ami miatt nem annyira könnyen hallgatható. A kényeskedő rapbetétek és az abszolút tört angol miatt viszont a hideg futkos a hátamon.

 

Kingdom – Long Live the King

Kváncsi voltam erre a dalra és klipre, mert az egyik előző slágerük, a Promise az idei évben az általam egyik legtöbbet hallgatott nóta (és legtöbbször megnézett videó) volt, annyira rabul ejtett a szépsége. A fiúk ezúttal európaisabb kosztümös közeget választottak, barokkos körítést, ami nem feltétlenül rossz, és gondolom, nem is akarják, hogy beskatulyázák őket a “csak koreai kösztümös” előadók kategóriájába, bár kétségkívül ez volt eddig az egyik fő vonzerejük. A dal nem rossz, jól van összerakva, de kétségkívül más, mint az előbbi, gyönyörű ballada.

 

EXID – Fire

Nem mondom, hogy rossz… de nekem ez az utóbbi évek EXID-je nagyon más, mint amivel őket eredetileg megismertem. Onnantól kezdve, hogy az a híres Hani-fancam futótűzként kezdett el az Up & Down videó élő fellépéséről… Azóta nagyon megváltozott a csapat imidzse. Az I Feel Good c. kezdeti, ártatlan tinilányos feelingből nagyon hamar továbbléptek a túlszexualizált koreográfiák és jelmezek irányába, és valahogy ez olyan rossz szájízt hagyott maga után. Nem tudnék akár csak egy dalt vagy klipet felidézni, ami nem a magamutogatásról és a disszonáns, hallgathatatlan, ütemtelen zenéről szólt volna. Ez a Fire sem fogja megváltani a világot, de hosszú idő óta az első daluk, amit képes voltam egynél többször meghallgatni.

 

Mimiirose – Rose

Ennek az együttesnek véletlenül jött szembe mindkét őszi dala (ez és a Lululu), és bár nem tudok róluk semmit, mindkettő rögtön megtetszett, de a Rose inkább. A lányok nagyon szépek, a jelmezek nem túl őrültek, a daloknak pedig van többszörhallgathatósága, ami nálam szinte már elsődleges szempont, ha zenét keresek.

 

tripleS – Generation

Ez egy nagyon kellemes hangzású, egyszerű dal, vizuálisan pedig egy kedves, aranyos videó. Semmi rongyrázás, semmi ízléstelenség. Szeretem az ilyet. A bandáról sokat elmondani nem tudok, mert nem ismerem őket, de szépek.