A jó idő megérkezésével kezdődik a fesztivál- és rendezvényszezon is. Én is előbújtam a csigaházamból, és ezúttal a Korea Napon jártam.

Ez a con abszolút nem szerepelt a távlati terveim közt, melynek nagyon prózai oka van: nem is tudtam, hogy lesz. Pár hete jött csak szembe velem egy Facebook-eseményajánló formájában, így kapva kaptam az alkalmon, és el is kezdtem szervezni a megvalósítását. Megkörnyékeztem két veterán bűntársamat fordító kollégámat, Ocut és Jinnie-t, hogy volna-e kedvük bandázni egyet, mert biztos jól éreznénk magunkat, és hát jobban megismerkedhetnénk. Sajnos egyikük iskolai kötelezettségei, másikuk betegség miatt nem tudott eljönni, így kissé szomorúan, de ismét egyedül vágtam neki az útnak.

A forgatókjönyv már ismerős volt. Ébredés 6-kor, mobiljegy vásárlás, villamosozás a pályaudvarig, fél 8-as IC Budapestre. Mikor megláttam, hogy milyen kocsiba szól a helyjegyem, kissé felszaladt a szemöldököm, mert valahogy nem így képzeli el az ember a felár ellenében a “kényelmet”. Igaz, én voltam a hülye, mert a jegyet csak zsebre vágtam és meg se néztem, pedig rajta volt, hogy “nem IC minőségű” helyre szól (vagy hogy volt megfogalmazva), és hát ezzel aztán tényleg nem árultak zsákbamacskát. Az a szégyen, hogy a MÁV ezt ma, 2022-ben még mindig megteheti, mert semmi versenytárs nincs, ami képes lenne az utazás minőségén javítani. Szóval a bicikliszállító vagon asztalos ülőhelyeinek egyikén zötykölődtem végig a két órát, miközben az egész szerelvényt kb. megette a retek, de olyan szinten, hogy undorodsz hozzáérni még az asztalhoz is, mert érzed, hogy ragad hozzá a kezed az évtizedes portól, és hogy normál törölgetést vagy fertőtlenítést sosem látott, max ugyanattól a rongytól, amivel a budiülőkét is körbeganajozzák. Apropó budi: miért van az, hogy az emberek folyamatosan kijárnak vécére még egy 2 órás vonatút alatt is? Nem ér rá, mire célba érnek? Főleg a MÁV mosdóit ismerve, ahol kb. az összes létező és még fel nem fedezett kórokozó megtalálható? Férfiaknak még csak könnyű, és aki gyerekkel utazik, azt is megértem, mert hát a gyereknek nem tudod megmondani, hogy tartsa vissza. De hogy mennyi nő kijár ezekre a vécékre…! Ha nem hugyozzátok bokán magatokat, mégis hogy végzitek el a dolgotokat egy ilyen helyen? Avassatok már be, milyen akrobatikus mutatvánnyal lehet ezt megvalósítani! Csak nekem van vécéfóbiám az ilyen helyeken? Előbb pisálnám össze magam, minthogy a vonaton elmenjek vécére…

A vonatnak aztán sikerült 10 perces késéssel megérkeznie a Keletibe, így már itt éreztem, hogy lehet, hogy ezt a napot inkább el is kéne engedni (mint utóbb kiderült, ez bölcs döntés volt), mert ha minden apró hülyeség miatt bosszankodnék, aligha tudnám élvezni az eseményeket. Nem jártam a Millenáris Parkban már vagy 15 éve, ráadásul abból az irányból, ahonnan most mentem, még sosem közelítettem meg, így kellett ügyeskedni egy kicsit a Google térképpel a szűk utcák és a Mammut okozta zsúfoltság miatt, míg odataláltam. Kevésbé volt árulkodó, hogy mennyi ember tart rajtam kívül a helyszínre, mert a legtöbbünk “civilben” (azaz nem animés/mangás pólóban vagy cosplayerként, mint más, tematikus rendezvényen) érkezett. A belépés díjmentes volt, ami nagy vonzerővel bírhatott a családosan érkező látogatók számára.

Mire odaértem, a sátrak nagy része már készen állt. Koreai vállalatok (Samsung, LG, Hankook, stb.) magyar képviseletei reprezentálták magukat ilyen-olyan termékbemutatóval vagy interaktív programokkal. A Hankooknál szerencsekereket pörgetve szermányoltam magamnak egy napszemüveget, valamit, amit pont nem vittem magammal, mert itthon még esett az eső, a helyszínen viszont már hétágra sütött a nap… Nem egy masszív darab, kocsiba, vezetni, bohóckoni teljesen jó lesz.

Egy nagyon barátságos, koreai hölgy néhány társával ingyen tetoválásokat kínált a látogatóknak, így én is kértem egyet a kézfejemre:

Körbesétálltam, és bekukkantottam szinte mindenhova. A bejárathoz legközelebb volt a k-pop sátor, ahol random táncra perdültek az emberek a hangszórókból dübörgő dalokra, mellettük pedig egy autóversenyzős szimulátort lehetett kipróbálni.

A járda mentén gyönyörű hanbokokba öltözött hölgyekkel lehetett dobolni.

Őket a koreai cégek standjai követték, a két mobiloshoz épp benéztem volna, de mindig akkora sor állt előttük, hogy esélytelen volt. Az LG-t mindig is szerettem, a Nexus 5-jüket majdnem 5 évig használtam (jellemzően nem szoktam gyakran cserélgetni a telefonjaimat, csak amikor már teljesen tönkremennek, a mostani Mate 20-amat is lassan 4 éve használom, és azon kívül, hogy kezd kicsit gyorsabban merülni, az ég világon semmi baja).

[a hagyományok és a jövő találkozása 🙂 ]

Az ülőhelyes “ételudvar” másik oldalán a kézműves sátrak foglaltak helyet. Hajtogatás, varrás, festegetés, játékok, volt itt minden.

Mindezektől jobbra helyezkedett el azoknak a sátraknak a sorozata, ahol hideg és meleg élelmiszer volt később vásárolható. Azért később, mert nyitáskor ezek nagy része még épp kipakolófélben volt, és már ilyenkor is hatalmas tömeg tolongott körülöttük.

Kimcsit, válogatott K-Martos finomságokat, koreai jégkrémeket, üdítőitalokat és édességeket, instant leveseket lehetett itt venni, de mivel különösebben egyik fogásuk sem túl bizalomgerjesztő számomra és a diétámba amúgy sem férnek bele a csípős, rizses vagy tésztás ételeik, ezeket kihagytam. (mondjuk később, hazafelé a KFC Zinger burgere se fért volna bele, de mivel konkrétan semmi komolyat nem ettem egész nap, akkorra már ájult a gyomrom, és muszáj volt enni valamit… és legalább csirke volt benne…)  Így csak egy mochit vettem, kóstolóképp.

Nagyon érdekes volt, hogy mennyire semmilyen íze nem volt. A magyar konyha miatt hozzá vagyunk szokva, hogy egy desszert vagy édes, vagy sós, de ezen alig lehetett érezni bármit is. Meg volt töltve valami barna cuccal, ami lehetett szilvalekvár is, meg vörösbab paszta is, szerintem sosem fogom megtudni.

Amire igazán vártam, az a beöltözés volt. Régóta szerettem volna felpróbálni egy hanbokot, így még ha nem is volt velem senki, aki lefényképezne benne, kíváncsi voltam, milyen érzés lehet egy ilyet viselni. Hát, ez nem az a nap volt, amikor erre a kérdésre választ kaphattam volna, mert egész nap kilométeres sor állt a sátor előtt, így biztos, hogy órákat kellett volna rá várnom, amihez viszont nem volt türelmem. Szomorúan bámészkodtam, mikor hirtelen megállt mellettem néhány tagbaszakadt, FBI-ügynökös füleses, nagyon drága öltönybe bújt testőrszerű férfi. Körbenéztem, hogy ezek vajon mit keresnek itt, erre kit látok hanbokba öltözni? Hát ezt itt…

Mint később kiderült, a megnyitón a koreai nagykövet és Kövér László is beszédet mondott, és míg az előző érdekes volt, az utóbbi képtelen volt mellőzni a választások során is mantrázott bullshitet, így volt egy adag orbánozás, koronavírusozás, kelet felé nyitás, és megannyi butaság, aminek semmi helye nem volt egy ilyen kulturális rendezvényen.

A G épületben tartották az előadásokat, illetve odabenn is voltak különböző foglalkozások (varrás, festés, kalligráfia). Itt állt a The Box and Beauty koreai kozmetikumokkal foglalkozó webshop standja is, ahol terveztem, hogy szétnézek. Egyrészt fogyóban van a tonerem, másrészt épp a napokban sikerült a bamba fejemmel levernem a polcról az esszenciámat, ami aztán szépen összetört a padlón. Fájdalmas látvány volt, a pénztárcámnak is, mert még a harmada benne volt… Szerencsére utóbbiból sikerült itt szereznem, a pénztárnál pedig két ajándék arcmaszkot is kaptam:

Ebben az épületben volt a színpad is, ahol a különböző beszédek, előadások és fellépések következtek. A közönség hamar feltöltötte az ülőhelyeket, így nekünk, akik csak késve jutottunk be, annyi maradt csupán, hogy messziről nyújtogassuk a nyakunkat, mint a zsiráfok.

Két taekwondo-bemutató is volt, egy hagyományos (magyar növendékekkel), és egy “extrém”, amiben javarészt ázsiai etnikumú sportolók vettek részt, és táncos-akrobatikus elemekre fektette a hangsúlyt. Nagyon látványos volt, nekem igazán tetszett. Őket koreai hangszeres előadások és hagyományőrző táncegyüttesek fellépései követték. Jó lett volna fotózni, de esélytelen volt, annyira belógott mindenki feje. És amikor az egyik társulat elkezdett táncolni a Moonlight Drawn by Cloudsból Beige gyönyörű dalára, a Because I love you-nak a dúdolós változata, végem volt. Elérzékenyültem, hogy a színpadon láthattam egy általam fordított sorozat csodaszép táncát, így inkább úgy voltam vele, hogy átadom magam azt élményeknek, és magamba szívok mindent, akár egy szivacs, és fotózzon más.

Különböző sámán- és legyezőtáncokat is lehetett látni, amik mind nagyon magasztosak és elegánsak voltak. Viszont alig néhány táncos volt, akinek igazán sikerült kapcsolatot kialakítani a közönséggel. Kevesükön láttam, hogy mosolyogna, hogy élvezné, amit csinál, és amivel bevonzza ebbe a varázslatos dologba a nézőt is. A legtöbbjük faarccal vagy szinte már gőgösen táncolt, ami olyan illúzióromboló volt számomra.

A klasszikus hangszereken előadott produkciók is nagyon érdekesek voltak. Kár, hogy szinte semmit nem láttunk belőlük, mert ugye az előadók a földön ültek. Emellett rettentően zavart, hogy rengeteg ember egyszerűen képtelen volt befogni a száját, és folyamatosan pofázott a fellépések közben, ami olyan szinten bunkóság ezekkel a művészekkel szemben, hogy az hihetetlen. Fiatalok, idősek egyaránt dumáltak, a k-pop fellépők szomszédos öltözőjéből folyamatos üvöltözés hallatszott ki, a biztonsági szolgálat walkie talkie-jaiból meg egymásnak rikácsolt a személyzet, így kb. mindent lehetett hallani, csak ezeket a finom, pengetős hangszereket nem. Nem értem, miért nem lehetett szerencsétleneket annyival megtisztelni, hogy csendben végigülik a fellépéseiket. Ha nem érdekli valakit, miért nem megy ki addig? Ja, hogy foglalja a helyet a k-pop open stage-re, hát persze…

A délután egyik utolsó nagy eseménye a k-pop open stage volt, ahol hazai tánccsoportok léptek fel k-pop dalok koreográfiáival (“cover”). Némileg fenntartásokkal kezelem az ilyesmit, mert az esetek elég nagy százalékában igencsak cringe volt, ami eddig pl. a Youtube-on szembejött velem (leszámítva pl. a Waveyát), és a magyar cover-szcénát abszolút nem ismerem, így nem igazán tudtam, mire számítsak majd. Nem voltak éppen rosszak, de sokszor itt is ugyanaz volt a bajom, mint a hanbokos táncosnőknél: csak 2-3 együttes, és azokon belül is csak néhány különleges tehetség volt, akiről érezted, hogy megvan a kapcsolat a közönséggel, ahogy látod a mozgásán a profizmus és az élvezet ötvözetét, és hogy az illető egyszerűen színpadra termett. A Mauve és a B-Wave csapata tetszett nekem a legjobban (ők ketten nyerték amúgy a közönségdíjat is), de az egyik legjobb táncoslányt a debreceni csapatban figyeltem meg (legalábbis azt hiszem, onnan való volt… szürke felsőben táncoltak). A fellépések közbeni, állandó, artikulálatlan sivalkodás ugyan kicsit az agyamra ment (ahogy a különböző társulatok egymást bíztatták), de érdekes volt megfigyelni, hogy mintha egy-egy klikk egymásnak nagyon szurkolt volna, míg egy másik bandának látványosan nem. Nem tudom, van-e bármilyen rivalizálás ezen csapatok közt (valamennyi biztosan), de ez feltűnt.

Elmúlt 4 óra, én pedig lassan kívánkoztam haza. Koszos voltam, izzadt, a hajamat széjjelfújta a nyomorult szél, megéheztem, és még előttem volt egy 2 órás hazaút vonattal, így meghánytam-vetettem magamban a dolgot, és úgy döntöttem, jobb, ha lassan hazaindulok. A Mammutba még betértem a KFC-be, meg utána a mosdóba, erre nem találtam egy ájfónt?

Nagyon vissza akartam adni a tulajdonosának, mert az hétszentség, hogy se rendőrségre, se önkormányzathoz nem volt kedvem mászkálni vele. Próbáltam volna felhívni azt, aki ráírt a tulajdonosára, de lósz.rt se értek ezekhez az almás vackokhoz, így arra készültem, hogy leadom az információs pultnál, aztán csináljanak vele azt, amit akarnak. Szerencsére azonban a tulajdonosa visszajött a mosdóba keresni, így vissza tudtam adni neki, és nem kellett foglalkoznom vele tovább.

Irány vissza a Moszkva, akarom mondani Széll Kálmán tér! Ha valami, ez biztosan megszépült azóta, hogy utoljára erre jártam, régen szinte életveszély volt nem-budapestinek ezen a környéken mászkálni, főleg sötétedés környékén. A metróhoz vezető mozgólépcsőktől kis híján idegbajt kaptam, nem emlékszem rá, hogy ezek régen is ilyen hosszúak és meredekek voltak, vagy csak az utóbbi évek metrós beruházásai miatt változtak. Nincs tériszonyom, mert 20 évet leéltem panelben a 10. emeleten, 18-at meg a 9.-en, szóval a magasság nem idegen számomra. De a frász kerülgetett, ahogy én kapaszkodni próbáltam, mások meg mobiloztak, ölelkeztek, jelbeszéddel kommunikáltak, miközben száguldottunk lefelé…

A Keletiben aztán várt még rám egy jegyvásárlás (reggel nem akartam előre megvenni a jegyemet a hazaútra, mert nem tudtam, melyik vonattal fogok jönni). Elég volt ismét belépnem az épületbe, újra megcsapta az orromat a húgy, a hányás és a fekália szagának émelyítő elegye, ezek alapján rögtön tudja az ember, hogy jó helyen jár. Valahogy 1-1 nap mindig elég Budapestből, annyira egy lelketlen, személytelen város. Köpni nem tudsz úgy, hogy az ne találna el egy külföldiül beszélőt, így még csak “otthon” se érzi magát az ember. Se a forgalmat, se az embertömeget nem bírom, ami valahol érthető is, hisz legalább 10-szer annyian élnek itt, mint Miskolcon.

Az IC-nek végül sikerült 15 perces késéssel elindulnia, a pontot az I-re viszont az tette fel, hogy 45 perccel később a telefonom is lemerült, így ülhettem ott nyomorultul, miközben az utastérben gyerekek rohangáltak fel-alá, vagy néztek hangosan videókat, illetve hisztiztek. Az ilyesmi 5 perc alatt fel tud húzni, nemhogy egy 2 órás út alatt. Még egy nyomorult füzet vagy papír se volt nálam, amire írhattam vagy firkálhattam volna (5 évnyi főiskolás ingázás közben megszámlálhatatlan füzetet teleírtam). Keservesen fészkelődtem, és vártam, hogy végre megérkezzek, és még a lemenő nap is folyton a szemembe vágott. Hohó, itt volt az ideje kipróbálni a Hankook-napszemüveget! Mondanom se kell, kb. semmit sem ért, olyan gyenge volt, de legalább elbújt a szemem mindenki más elől. Telefontöltő természetesen nem volt nálam, pedig tölthettem volna a fali konnektorral.

Majdnem 9 óra volt, mire hazaértem, lepakoltam és meg tudtam fürdeni, hogy lemossam magamról az egész napos koszt, és nagyon elfáradtam. 🙁 Sokat gondolkoztam a nap eseményein, és számos dolog volt, ami gyengébb pillanatban elképesztően felkúrt volna, ma viszont (az élmények tükrében) inkább csak elviselhető kellemetlenség volt.

Amit a szervezők helyében a következő alkalommal másképp csinálnék:
1. Jelképes, minimális belépődíj (500 Ft, 1000 Ft) fejében egy ennél jóval nagyobb rendezvény-épület bérlése. A látogatóknak csak egy egészen kis töredéke tudta csak bepasszírozni magát az épületbe, hogy a színpadon zajló eseményeket megnézhesse. Az ajtókban a belépést számláló személyzet volt, hogy egyszerűen nem is engedett minket tovább (nyilván menekülés-biztonsági okokból).
2. A hagyományőrző táncok és zenei fellépések során ne válasszanak már egy beszédhibás férfi konfernasziét, és egy olyan, haverkodós stílusú nőit, aki 1-1 szép bemutató után olyan szakmaiatlan kommentárokkal kíséri a csapatok fel- és levonulását, hogy “ez milyen pörgős volt”!
3. Legalább fél méterrel magasabbnak kellett volna lennie a színpadnak. Az ülve előadott produkciókból kb. az első 4-5 sor látott bármit is, a többiek semmit. Nem volt kivetítve pl. nagyképernyőn, pedig az is nagyon hasznos lehetett volna a hátrébb állók számára.
4. Nem tudom, ki kezelte a világítást, de néha szabályosan az agyérgörcs kerülgette az embert, ahogy vakítva a közönség szemébe világítottak a fények. Minek?!
5. A hangosítás borzalmas volt. A hangszeres fellépésekből gyakran alig lehetett hallani bármit is, a k-pop cover táncok közben meg olyan hangosan üvöltött a zene, hogy fizikai fájdalmat okozott.
6. Lehet, hogy elkerülte a figyelmemet, de én pl. egy mentőt se láttam a helyszínen, pedig úgy tudom, tömegrendezvényen készenlétben kell állniuk az esetleges azonnali segítségnyújtás céljából.
7. A különböző workshopoknál minimális volt a részvételi lehetőség. A varrós, festős, és egyéb kézműves pavilonoknál 3-4 szék vagy 1-1 pad volt csak kitéve, így azon elbabrált az adott holmival az a kevés szerencsés, akinek sikerült leülni, a többiek meg csak nézhették, hogy mi van. Ez így nagyon nem látogató-barát.
8. A kalligráfiai előadást az egyik sarokba száműzték, ahol 100+ ember torlódott fel, és próbált figyelni a beszélőre egy szűk folyosószerű valamin, miközben a vécéből és a színpad felől folyamatosan ment a kiabálás. Ez így nagyon nem professzionális.
9. A The Box and Beauty is kapott egy kis sarkot 3-4 állvánnyal, a pénztárhoz pedig kígyózott a sor (én 25 percet várakoztam). Nem volt elkerítve, és igencsak a vevők becsületességére volt bízva, hogy a polcról levett termékekkel végül tényleg beálltak-e a kasszához a sorba, vagy szimplán kisétáltak velük. Egy rémálom lehetett az eladók számára a többezer forintos termékeket így értékesíteni. Sokkal nagyobb helyre lett volna szükségük, amit jól el lehet keríteni, és esetleg biztonsági szolgálat figyeli, hogy ne történhessen lopás.
10. A hanbok-próba szemmel láthatóan az egyik legnépszerűbb program volt, de egy kis sátor és a benne szorgoskodó, néhány dolgozó egyszerűen nem győzte a rohamot. Nyilván nem olcsók ezek a ruhák, de át kellene gondolni ezt, mert így sokan tényleg órákat állhattak sorban.
11. Sokkal több kajáldás pult kellett volna, mert az emberek itt is kígyózó sorokban álltak, mire sorra kerülhettek 1-1 finomságért.
12. Kicsit hiányoltam, hogy nem volt “vásár”. Hogy nem voltak pl. koreai háztartási cikkeket árusító sátrak, vagy pl. Koreával kapcsolatos könyveket kínáló könyvesboltok.
13. Érdekes lenne legközelebb valami “vendég” egyenesen Dél-Koreából. Akár politikus, akár valami kulturális személy, esetleg színész vagy énekes. Mondjuk olyan, aki már forgatott is nálunk. Valami ilyesmi. Hogy milyen élményei voltak, hogy tetszett neki az ország, stb.

Nem tudom. Hirtelen ennyi.

Ha ott voltatok, mik voltak a benyomásaitok? Írjátok meg, kíváncsi vagyok rájuk!