Sziasztok!

Meghoztam a szokásos, év végi összefoglalómat, mely ezúttal az év utolsó negyedében látott sorozatok leírását, értékelését tartalmazza. Mint mindig, természetesen most is spoilerekre lehet számítani, így ennek tudatában olvassátok majd.

Emellett egy kisebb meglepetéssel is készültem nektek. Régóta szerettem volna már visszatérni egyik kedvenc sorozatomhoz, a The Three Musketeershez, melyet annak idején nagy lelkesedéssel fordítottam, de a szöveg azóta megérett a javításra, egy kis finomításra: hogy kevesebb koridegen kifejezés legyen benne, illetve hogy valamelyest az időzítés is használhatóbb, élvezhetőbb legyen. Ezért a Rugal után szép lassan elkezdtem kijavítani, mellyel mostanra elkészültem, az oldalról pedig immár az új feliratok tölthetőek le. Vannak még terveim a történettel, remélem, egy nap meg is tudom valósítani őket.

E lépésre főként az motivált, hogy idén több olyan sorozat is volt, amit szívesen lefordítottam vagy befejeztem volna mások helyett (félbehagyott sorozatok esetén), de mindig jött valaki, aki ezeket felkarolta, vagy jó hamar lefoglalta. Nyilván önzőség volna azt gondolni, hogy 1-1 adott sorozat rám vár és másnak nincs joga belekezdeni ezekbe. De olyan lehangoló volt, hogy a borzalmas választásnak bizonyuló Rugal miatt teljesen meg volt kötve a kezem, és nem volt semmi mozgásterem, hogy mást válasszak (egy harmadik, aktív projektet nem akartam a meglévők mellé bevállalni, felelőtlenség is lett volna). Egyszóval fordítói szempontból elég keserűen alakult számomra a 2020-as év. Az ihlet is sokszor magamra hagyott emiatt, és a honlapom külsején se nagyon volt hangulatom változtatni (amikor pedig megpróbáltam, hosszú órák kínszenvedése után inkább letettem róla, mert valahogy sosem állt össze a kép, az új kinézet), és megrekedtem a rajzolással is. Bízok benne, hogy a jövő év valamelyest pozitívabb lesz, minden tekintetben.

The Vow – Beavatási eskü [HBO dokumentumfilm] S1 – 10/9
Sweet Munchies – 10/6-7
The Three Musketeers – 10/11
The Undoing – Tudhattad volna – 10/7
The Mandalorian S2 – 10/9
The Kingmaker/Winds and clouds and rain – 10/7

The Vow – Beavatási eskü [HBO dokumentumfilm] S1 – 10/9

Még a nyár elején indult ez az új, idei dokumentumfilm-sorozat az HBO Go kínálatában, és hiába hetente jelent csak meg egy rész (összhangban a nemzetközi premierrel), hamar berántja az embert. Azonban ez is az egyik gyenge pontja a történetnek. Minden epizód olyan cliffhangerrel ér véget, hogy az ember eret vág magán, míg a következő részt meg nem nézheti jövő hétfőn.

Alig 2-3 éve robbant be a köztudatba, hogy a nálunk is ismert és közkedvelt Smallwille c. Superman-sorozat egyik népszerű színésznője, Allison Mack valami szövevényes, nőket szexuálisan kizsákmányolós szektás ügy gyanúsítottjává vált, de az, aki csak hallomásból ismerte a történetet és a sorozatot, másra nagyon nem kapta fel a fejét – hiszen az állítólagos károsultak nemzetközileg/nálunk annyira nem ismertek Macken kívül. Én is valamelyik online hírportál hasábjain olvastam csak róla futólag, aztán azóta se foglalkoztam vele. Tavasszal azonban elkezdték promózni a dokumentumfilmet, és egy Youtube-trailer elég volt, hogy feljegyezzem magamnak, és meg akarjam nézni.

Miről is van szó?

Adott egy ötlet, egy elképzelés, hogy ha sok jó ember jó szándékkal összefog, egymást segítve a világot is jobb hellyé tehetik, saját életüket sikeresebbé, boldogabbá varázsolhatják, egy közösséget alkotva barátokra, szakmai és személyes sikerekre lelhetnek. A mai, életviteli tanácsadásoktól és tanácsadóktól, valamint belőlük ömlő közhelyáradatoktól hemzsegő világban ez nem is egy olyan idegen gondolat. Hogyan legyünk boldogok az életben, hogyan érjünk el sikereket a munka területén, hogyan tartsuk meg az egyensúlyt a munka és család közt úgy, hogy jusson “én”-idő is az ember lelkének? Olyasmi gondolatok ezek, melyek gyakran terhelik a rohanó világban elvesző ember elméjét, és kevesen vannak, akik azt tudnák válaszolni, hogy az életükben minden szép, jó, boldog, a munka jól megy, a szerelem boldog, a barátok támogatnak, nincsenek anyagi gondok… Akiben akár csak egy pont is ingatag, már hajlamos odafigyelni mások tippjeire, tanácsaira, hogy az életét azáltal jobbá, stabilabbá tehesse.

A NXIVM (“nexium”) is valahogy így indulhatott. Olyan embereknek kínált személyiség- és önfejlesztő szemináriumokat, akik az életük egy vagy több pontján megrekedtek, nem találták a helyüket a világban, nem volt kellő önbizalmuk ahhoz, hogy érvényesülni tudjanak szakmai vagy magánéleti terepen. Az ilyen emberek hajlamosak a remélt fejlődés és előrelépés érdekében figyelmen kívül hagyni, hogy az ilyen MLM-szerveződéseknek pont a hozzájuk hasonló jelentkezők a legkiválóbb célpontjai, mert játszi könnyedséggel be lehet őket forgatni egy olyan függőségi spirálba, mely elhiteti velük, hogy a fejlődés csak a szervezet segítségével lehetséges: hogy invesztálj egyre többet és többet a könyveikbe és további terápiás foglalkozásaikba, előadásaikba, mert azzal a saját jövődet alapozod meg, stb. stb. Aztán mikor több tíz- vagy százezer dollár mínuszban vagy, lassan rájössz, hogy ideig-óráig boldog voltál ugyan, de arcon csap a valóság, hogy egy olyan dogmatikus tömörülés részévé váltál, mely a finoman irányított előadásaival, meggyőző érvelésével teljesen megfosztott a szabad, önálló gondolkodásodtól, és gyakorlatilag egyfajta “szcientológiai egyház” rabszolgája lettél, csak ufók és scifi nélkül.

A trailer végén nagyon találó az egyik megszólaló férfihang kifakadása: “Senki sem akar egy szekta tagja lenni. Az emberek egy jó dolog részesei akarnak lenni!” Jól mutatja ezt, hogy milyen reményekkel vágott neki ő, mikor megismerkedett a NXIVM alapjaival, hova jutott el, és végül mi vezetett el oda, hogy kilépjen.

Na de mi is ez a NXIVM? Egy nagy pók hálójaként lehetne a legjobban jellemezni. Egy nagy gyűjtófogalom, ami alá több, különálló kisebb szerveződés csoportosult az évek során. 1998-ban alakult, elsősorban “executive success program” (ESP), azaz kb. vállalati vezetői képzést, életmódtanácsadást, coaching jelleggű foglalkozásokat kínáltak viszonylag borsos áron. Az elsődleges célpontjai ezeknek nyilván nem a hétköznapi emberek, hanem vállalkozók, az üzleti élet, esetleg a szórakoztatóipar kisebb hírnévvel rendelkező képviselői, akik megengedhetik maguknak, hogy több ezer vagy akár tízezer dollárért hallgassanak előadásokat olyasvalamiről, amivel esetleg saját karrierjüket később sikeresebbé tehetik.

Ahogy duzzadt a résztvevők, támogatók létszáma, egyre jobban felmerült az igény különböző melléktevékenységekre, dedikált foglalkozásokra. A szervezet nőtagjai egy Jness nevű kis csapatba tömörültek, ahol kimondottan női kérdésekkel, problémákkal, a női lélek rejtelmeivel foglalkoztak, táncoltak, tornáztak, igyekeztek egészségesen élni. A művészi hajlamokkal bíró tagok közösen énekeltek és zenéltek, fellépéseket szerveztek a szervezet többi tagja számára. A férfiak a Védelmezők Társasága nevű alcsoportba tömörültek, ahol a férfi dominancia, a nők felett való uralkodói és védelmezői szerep volt hangsúlyos. Stb. Stb. És megalakult egy titkos csoport a szervezeten belül, melynek a neve “Dominus Obsequious Sororium”, azaz röviden csak DOS volt, melynek jelentése “rabszolganők gazdája”. Ide már csak az igazán kiváltságosak és fontosak nyerhettek bepillantást. Na ez volt az a pont, amikor mindenkiben meg kellett volna szólalnia egy vészharangnak, hogy ácsi, mi a lóf*sz ez itt, de meglepő módon az ide meginvitált hölgyek önként fogadták el a DOS feltételeit, és tartották titokban annak létezését.

Az évek során többen próbáltak már fogást találni a NXIVM-on, kevés sikerrel, és általában megfélemlítés, zaklatás, és óriási perköltségek és adósságok árán. A sorozat első évada 5 olyan kilépő történetére fókuszál, akik tartottak ugyan attól, hogy mind anyagilag, mind szakmailag ellehetetlenítik majd őket, ha ki mernek lépni és nyilvánosságra merik hozni, mik történtek, de végül sokévnyi készülődés és szervezkedés után meg merték tenni ezt a lépést. Utána aztán persze borult a szar, a hárombetűs ügynökségektől kezdve mindenki felfigyelt a NXIVM tevékenységére, azonnal letartóztatások kezdődtek, néhányuk esetében pedig már ítélet is született.

A sorozat Bonnie Piesse ausztrál színésznő történetével kezd, akinek igazán fényes vagy nagyszabású karrierje nem volt, hardcore rajongók mindössze a Csillagok Háborújának előzmény-trilógiájából lehet ismerős a neve, ott ugyanis Beru néni fiatal karakterét alakította. Talán pont emiatt (mármint hogy nem sikerült igazán nagy világhírnévre szert tennie, és az ilyesmi a színészek, énekesek életében mindig nagy törést és egyfajta kudarcot jelent) jelentkezett a NXIVM szemináriumjaira, annak reményében, hogy ott tanul majd valamit, és a karrierje ettől fellendülhet. Éveket töltött a szervezetben, itt ismerkedett össze későbbi férjével, Mark Vicentével, ám minél tovább maradt, annál jobban észrevette, hogy valami itt nincs rendjén. Az emberek nem boldogok, egyre többen kerültek hatalmas adósság-spirálba, hogy finanszírozni tudják az újabb és újabb szemináriumokat, a szervezet pedig ellenszolgáltatás nélkül különböző feladatokkal, munkákkal bízta meg őket, mely napi 12-16 órányi aktív tevékenykedést igényelt. Bonnie testileg, szellemileg és anyagilag is kimerült, és menekülni akart ebből a patthelyzetből. Férje azonban a NXIVM vezérének, Keith Raniere-nek az egyik legközelebbi barátja és munkatársa volt, aki nem értette, mi a rossz az egészben, így a házasságuk is válságba került.

Talán Mark Vicente története mutatja meg a legjobban, honnan indult és hova jutott az ember a NXIVM-ban. Mark egy dél-afrikai származású független filmes rendező, akinek a fiatalkorát áthatotta hazája Apartheid-hangulata, és valahogy sose találta emiatt a helyét a világban. Amikor a szervezetbe bekerült, úgy érezte, igazi közösségnek lehet a tagja. Felfigyeltek a tehetségére, és kisvártatva ő felelt a NXIVM promóciós (propaganda) és oktató anyagainak felvételeiért, forgatásáért. Emiatt különösen közel került Raniere-hez, akivel az évek során minden nap órákat beszélgettek annak filozófiai nézeteiről, hogy hogyan akarja jobbá tenni a világot, amivel lenyűgözte Markot, és szinte teljesen az eszme rabjává vált. Olyannyira, hogy képtelen volt észrevenni felesége, Bonnie szenvedését. Bonnie váratlanul megszakított minden kapcsolatot a szervezettel, messzire költözött annak New York-közeli központjától, Markot pedig ekkor érte az első igazi sokk, és kezdte megpróbálni kideríteni, mi ösztönözte erre a nőt. Eleinte még szkeptikus volt, egészen addig, míg meg nem ismerte a 3. főszereplőnk, Sarah Edmondson történetét, ami beleütötte nála a képzeletbeli, utolsó szeget a koporsóba.

Sarah Edmondson egy kanadai színésznő, aki nálunk szintén nem különösebben ismert név. Ő is, mint mindenki más, fejlődni, kiteljesedni akart karrierjében, és karizmatikus megjelenésével igencsak hamar népszerű és sikeres toborzóember lett a NXIVM számára. Pontosan emiatt figyeltek fel rá a szervezet vezetői, Raniere és jobbkeze, Allison Mack. Sarah-t ugyanis megkörnyékezték a DOS tagjai, szépen elhintve annak exkluziv jellegét, hogy ez mekkora kiváltság, és hogy a bekerülésnek ára van. Minden tag, aki oda felvételt nyer, egyfajta biztosítékot, zálogot kell, hogy adjon a beszervezőjének, ami lehet személyes vagy üzleti titok, esetleg meztelen fotó, szexvideó, stb. Minden, ami függőségi szerepbe kényszeríti és zsarolhatóvá teszi a DOS tagjait, ami miatt ezerszer is meggondolják, hogy beszélni merjenek róla, vagy ki merjenek lépni belőle. Sarah-nak nem voltak ilyen képei, így csinálnia kellett magáról, és azokat küldte el a beszervezőjének. Azonban arra még ő sem számíott, hogy a bekerülés egy rituálét is magában foglal: a DOS nőtagjai összegyűltek titokban, előttük meztelenre kellett vetkőznie, majd lefektették egy asztalra, és a szeméremdombján izzó vassal megbélyegezték egy olyan szimbólummal, melyből Keith Raniere és Allison Mack neveinek fura kombinációja olvasható ki (jelezvén, hogy ők állnak a DOS legtetején). Sarah-nál itt szakadt el a cérna, de rettegett attól, hogy visszaélnek a meztelen képeivel, így nem mert beszélni – egészen addig, míg meg nem tudta, hogy Bonnie és Mark is a kilépés közelében áll. Amint ugyanis elárulta nekik, mit tettek vele, Bonnie és Mark, de saját férje, a szintén NXIVM-os Anthony mind elhatározásra jutottak.

Az ötödik, főbb szereplő Catherine Oxenberg színésznő, az egykori jugoszláv Erzsébet hercegnő legidősebb lánya. Ő nem volt sose különösebben a NXIVM fanatikus tagja, neki a lánya, India volt az, akit – családjuk státuszára hivatkozva – örömmel szerveztek be. A NXIVM ugyanis előszeretettel csapott le olyan jelentkezőkre, akik híresek, előkelő a származásuk, esetleg maguk is vagyonosok vagy gazdag családok örökösei, mint pl. a Bronfman-lánytestvérpár, akik az évek során feltehetőleg százmillió dollárnál is többet pumpáltak a NXIVM kasszájába. Szóval Catherine, miután átlátott a szitán, minden követ meg akart mozgatni, hogy a lányát, Indiát kimentse ebből a fertőből. Arra gyanakodott ugyanis, hogy a lánya agymosáson esett át, hogy szexrabszolgaként tartják fogva, és ki tudja, mit művelnek vele.

Ez a négy-öt ember (Bonnie, Mark, Sarah, Anthony és Catherine) összefogott tehát, és elkezdte összegyűjteni mindazt, amit esetleg a sajtónak és a hatóságoknak átadhatnak, és amivel talán esélyük van kevés anyagi veszteséggel kijönni bármilyen esetleges perből. Az első évad az ő fáradságos munkájukat, sorozatos egyeztetéseiket, telefonos konferenciáikat mutatja be, archiv felvételeken át a valóságban játszodó pillanatokig. Olyan emberektől kapnak segítséget, akik korábban már megpróbáltak szembeszállni a szervezettel, de nem jártak sikerrel, és esetleg azóta is rejtőzködve kell élniük. Valamint az ügyészség számára készülő, bűncselekményeket dokumentáló dosszié elkészítésében egy oknyomozó újságíró és ex-NXIVUM-os, Frank Parlato is segít nekik, aki 1-2 éve saját dokumentumfilmet is készített a szervezetről, de ő kimondottan a NXIVM rejtélyes haláleseteire, eltűnéseire, esetleges gyilkossági ügyeire fókuszált.

Tetszik a sorozat felépítése. Ahogy nem zsigerből azt az érzést próbálja lenyomni az ember torkán, hogy ez a szekta egy aljas, rossz dolog. Hanem hogy ezek a szereplők tényleg egy jobb, boldogabb, sikeresebb élet reményében léptek be, leltek ott barátokra, szerelemre, és érezték jól magukat egy bizonyos ideig. Az ember társas lény és szeret közösségbe tartozni, olyan emberek közösségébe, akikkel hasonló elveket vall, akik támogatják… És látva a Mark által forgatott NXIVM-os videókat, ahol mindenféle közös, boldog tevékenységet végeznek a szervezet tagjai, együtt kirándulnak, piknikeznek, sportolnak, mindenki mosolyogva öleli a másikat… A nézőnek igenis az az érzése, hogy “de jó dolog lehet egy ilyen társaság tagjának lenni, én is ezt akarom”.

Az epizódok azonban mind tartogatnak sötét titkokat. Sose felejtem el pl. a 2. rész végét, amikor Sarah nagy nehezen, hosszas tépelődés után telefonon bevallja, hogy a DOS tagja, és hogy igaz, amit Bonnie és Mark a megbélyegzésről hallottak. Mark megkérdezi, hogy vele is megtették, mire Sarah némi hallgatás után bevallja, hogy igen. Az agyam kb. lerobbant a helyéről, mert szándékosan nem olvastam utána a részleteknek, hogy ez a sorozat mutassa be nekem a történteket a maga valójában. És ezt a részt egyszerűen vissza kellett tekernem, mert akkorát ütött, hogy fel se tudtam fogni. Megbélyegezés egy önfejlesztő szervezetben? Mi a f.sz?!

Az is kiváló, hogy a rengeteg archív felvétel segítségével milyen mélyen bepillanthatunk a NXIVM életébe, annak működésébe, sok személyes interjú van a főbb irányítókkal, de főleg Raniere-rel, mely akár propaganda-filmnek is elmenne. Hogy látod, ahogy az emberek milyen csodálattal az arcukon ülik körbe egy-egy edzés után az izzadt, csapzott, legtöbbször nem is vonzó megjelenésű Raniere-t, és csak hallgatják mosolyogva. Megszólítja őket a közvetlenség, hogy egy ilyen rendkívül okos (és magas IQ-val rendelkező) férfi közelében lehetnek, aki mint valami messiás, a világ jobbá tételét tűzte ki céljaként. És igen, vannak a szavaiban érdekes, elgondolkodtató dolgok, meg nem is. Sokszor csak üres frázisok, amit hallunk, szabadulj meg a félelmeidtől, tárulkozz ki, fogadd be az új életszemléletet, stb. Az előadásmód azt sugallja, hogy ez könnyű, ha az ember ellenkezik, akkor az egy mentális gát, amit így és így tudsz áthidalni… Mindenre van magyarázat.

És ez a magyarázat Nancy Salzman. Nancy és Keith közösen alapították meg a NXIVM-ot, együtt vezették azt egészen a letartóztatásukig. Mindketten tehetséges szónokok és előadók, Nancy azonban egy neuro-lingvisztikus programozás nevű, áltudományos, ám rendkívül meggyőző, pszichoterápiás, kommunikációs módszer nagymestere. Pszichoanalitikus alapossággal igyekezte a szemináiumokon gyakorlatilag átmosni a jelentkezők agyát, és tudományosnak próbált hatni szépen megfogalmazott általánosításokkal. A módszer mégis bevált, mert bár a szervezet hivatalosan nem létezik, a tagjai szétszéledtek és a büntetőeljárás után sorra megtagadták a NXIVM-ot, még mindig vannak olyanok, akik annyira fanatikusan képesek követni Raniere-t, hogy a börtöne előtt felvonulásokat szerveznek, táncolnak, és igyekeznek cáfolni a sajtó kritikáit, értesüléseit.

Az első évad azzal ér véget, hogy Catherine beviszi az ügyészségre az összeállított aktát, és bizakodva várja, mit kezdenek majd vele. Nyilván a sajtóból, különböző tudósításokból tudjuk, hol tart most hivatalosan az ügy, és mit sikerült vele elérniük. De a levegőben marad a megoldás, legalábbis a 2. évad premierjéig, az HBO ugyanis berendelte a 2. évadot, mely a letartóztatás, nyomozás és tárgyalás időszakát és eseményeit fogja bemutatni, és jövőre kerül adásba.

Úgy érzem, még ha távoli is ennek a szektának a története, és általunk kevéssé ismert emberekről szó, olyan történet ez, melyet mindenkinek érdemes volna megnéznie. Mert látni kell, hogy egy ilyen alpavetően vonzó gondolat mögé milyen félelmetes és aljas eszme tud beférkőzni, és milyen veszélyes lehet ez egy gyanútlan, önmagát tényleg fejleszteni akaró ember számára. A módszerek miatt pedig ez bárhol megtörténhet, akár nálunk is.

 

Sweet Munchies – 10/6-7

Jinnie elvtársnő új sorozatát választottam egyik, következő doramámnak, mert érdekesnek tűnt a téma, és Jung Ilwoo a főszereplője. Tisztában vagyok vele, hogy nem egy színészóriás, de kedvelem a hangját, és tetszik az elhivatottsága, amivel megközelíti a szerepeit. Egyszerű, botránymentes, jóhiszemű fiatalembernek tűnik, amiből nem sok van a koreai színészek piacán, szóval általában kíváncsi szoktam lenni a szerepeire.

Az egyszerű, jólelkű, segíteni akaró, dolgos séf, Jinseong (Jung Ilwoo karaktere) váratlanul nehéz helyzetbe kerül, amikor apja autóbalesetet szenved. Se biztosítás, se hitelképesség, ráadásul felmondják annak a kis bisztrónak a bérleti szerződését is, ahol addig dolgozott. Sötét alakoktól próbál feketén hitelt szerezni, hogy a költségeket fizetni tudja. Vele párhuzamosan az egyik törzsvendége, az egyik televíziós csatornánál dolgozó, de szerződéses jogviszonya miatt lenézett kis lótifutiként ugráltatott Kim Ajin (Kang Jiyoung) benyújt egy műsortervezetet “Egy meleg séf ízletes finomságai” címmel. A tervezet persze rögtön a sok véglegesített, szenior kolléga kritikájának célpontjává válik, a műsorigazgatónő sem kíméli, de ad neki egy esélyt – ha talál valakit, aki képes lenne e szerepben épkézláb műsort produkálni. Ajinnak az állása a tét, így mind az ő, mind a séf szorult helyzetét csak a közös munka oldhatja meg. Jinseong nagy vonakodás közepette elmegy a válogatásra, és melegnek adja ki magát, hogy apját meggyógyíttathassa a fizetségből. A stúdióba vezető úton egy rövidke pillanatra a csatorna híres stylistjába, Kang Taewanba (Lee Hakjoo) botlik, akiben szinte azonnal vonzalom ébred a séf iránt – róla azonban senki sem tudja, hogy meleg lenne. Jinseong megkapja a szerepet és a pilot epizód nagyon népszerűvé válik a közönség körében. De a titkolózás és megtévesztés, ami körüllengi a résztvevőket, vajon meddig tartható fenn, és amikor kiderül az igazság, az milyen következményekkel fog járni…?

Alapvetően… nem kezdődik rosszul a történet. Egy nagyon kellemes hangulatú és szép kameramunkával induló első rész igazi kulináris élvezeteket tartalmaz az ázsiai fogások kedvelőinek, mert az ételek elkészítése és felszolgálása igazi mestermunka. A háttérben hallható, halk női énekhang meghitt hangulatot teremt, melytől egyszerűen jól esik ott ülni a bárban, és csak élvezni a csendet, a finom étel illatát, vagy a kellemesen pezsgő ital hűsítő érzését. De minden báj ellenére rögtön kidomborodik, ami a tekintélyelvű és életkori hierarchián alapuló, koreai társadalom legnagyobb rákfenéje. Azaz rákfenéi, amik miatt a munkahelyi, slice-of-life drámák nem igazán tartoznak a kedvenceim közé.

Bántja a néző igazságérzetét az, ahogy Ajinnal a munkahelyén bánnak, ahogy ugráltatják, kávéfőzésre használják, minden kulimunkát rálőcsölnek, és úgy összességében alacsonyabb rendű életformának tekintik azok, akik semmivel sem különbek nála, csak max a szerződésük státusza más. Mindenki elfelejteni látszik, hogy honnan jött, az alattuk álló csak egy kis senki, akibe mindig bele lehet rúgni. Neki pedig tűrnie kell, mert az elképzelhetetlen és elfogadhatatlan, hogy fiatalabb vagy rangban alacsonyabbnak tartott dolgozó visszaszól egy felette állónak, még ha a szenioritást fizikailag vagy morálisan semmi sem indokolja, csak az életkor vagy a nem. Olyan dolgok ezek, amiket nekünk, nyugati fejjel nehéz megérteni. Mert ez a fajta tagoltság nálunk annyira nem jellemző. Életkor alapján nem követelhet meg egy dolgozó nagyobb elismerést vagy tiszteletet magának. Munkatapasztalat alapján járhat neki, de nem kötelező megadni, hacsak rá nem szolgált. De nincs pl. olyan, hogy “te nem szólíthatsz a keresztnevemen, mert fiatalabb vagy nálam X évvel vagy hónappal, vagy mert csak X éve dolgozol itt“. [jól tükrözi a hozzáállásukat a témához az a jelenet, amikor Ajin barátnője/kolléganője összejön egy nála fiatalabb férfival, de egymást a keresztneveiken szólítják, és mikor Ajin ezt meghallja, rendesen undorodó fejet vág, hogy a pali nem “nuna”-ként szólítja meg a nőt] Olyan dolgok ezek, amik miatt soha nem akarnék Koreában huzamosabb ideig élni, mert ez a mérhetetlen lenézés, maguk felsőbbrendűnek tekintése olyan szinten gyomorforgató, amit én nem tudok elviselni. És pontosan emiatt az ilyen sorozatokat sem tudom szeretni.

Az első résznek kb. a 95%-a ezeket az érzéseket és gondolatokat ébreszti a nézőben, ami miatt bármilyen kellemes is vizuálisan a látott mű, nem jó nézni a történéseket. Azonban az utolsó 5% a végén… az a fránya 5%! Annak sikerül berátnania, ami miatt alig várja az ember a folytatást! Egy egészen aprócska, de annál ízlésesebb és finomabb csavar. Mégpedig a meleg téma főként a rejtőzködő stylist, Taewan kapcsán. A férfi beleszeret Jinseong karakterébe, és ez egy nagyon merész elgondolás, ilyen tematikájú történetekkel csak nagyon ritkán és nagyon elvont környezetben szoktak próbálkozni. De a sorozat mégis olyan hatással van a nézőre, mint anno a Fiúk a klubból volt az arra valamelyest nyitott, hetero közönségre: nézed vigyorogva, hogy “ó-ó… ó-ó!” hogy úristen, ebből a helyzetből, pillantásból, érintésből mi lesz. Nyilván nem visz el soft pornó irányba, mint a Fiúk a klubból… De olyan ügyesen készítették ezt a sorozatot, hogy a néző a színészek egy pillantásából érzelmek és gondolatok tucatjait tudja leszűrni, ami miatt nem is sejteni, mi lesz a folytatás.

Persze, persze, gondolhatnánk, hogy ez így tökre nem kóser, a nyugati, SJW píszí sajtó darabokra szedne minden ilyen történetet, hiszen a coming out téma ott egy nagyon érzékeny topik, és hogy valaki “anyagi haszonszerzés” miatt azt hazudja magáról, hogy egy másik nemhez vonzódik… Az kényes, na. Szóval ettől az aspektustól nem tudunk és nem is szabad elvonatkoztatni, ha mindenáron objektívek akarunk maradni.

A színészek egyébként zseniálisak. Jung Ilwoo hozza a szokásos, bohém formáját. Alapvetően egy visszafogott, elegáns séf, nagyon csinos ingben és kötényben, de ha bohóckodni kell, vagy szorult helyzetből kivágnia magát, képes olyan buta fejeket vágni, hogy attól besírsz. Az Ajint alakító színésznő is meglepetésemre nagyon rendben van. Tetszik, hogy nem egy topmodell bimbót választottak az esetlen lány szerepére, hanem egy csinosnak mondható, de amúgy teljesen hétköznapi, emberi (és nem agyonplasztikázott) külsejű nőt. És amúgy hihetetlen, hogy mennyire életszerű a játéka. Nem érzel mesterkéltséget mögötte, nem érződik ki belőle a forgatókönyv, olyan, mintha élné a szerepét, ha nevetni kell, teli szájjal kacag, ha sír, akkor taknya-nyála összefolyik, egyszóval tök szerethető. A stylistot alakító színész merev, karót nyelt, minden mozzanatából a titkolózás, rejtőzködés érződik ki, és amikor felenged és elneveti magát vagy váratlan dolgot tesz, akkor a néző szabályosan felkiáltana örömében, hogy “igen, végre!“.

A munkahelyi dinamika olyan, amilyen. Megvan a támaszt nyújtó barátnő-kolléga; a köcsög rangidős kolléga; a semmirekellő talpnyaló férfi kolléga, aki bárkit képes eltaposni; a kedves, idősebb pasi kolléga, aki bátorítani próbál; a rideg és látszólag mindenki érzéseit leszaró főnöknő, akiből azért idővel látunk többet is, és akinek szintén bántja az igazságérzetét, ha valakivel nem megfelelően viselkednek.

Nem maradhatnak ki persze a munkahelyi doramák megszokott, klisés elemei, mint a közös zabálás, közös piálás, ordenáré lerészegedés és üvöltözés, ami… részemről halál felesleges, mert erre a részre egy sorozatban se vagyok kíváncsi. Mégis ez az, ami igazán elrontja a történetet, ugyanis szinte minden epizód arra épül fel, hogy van egy kis helyi megbeszélés, forgatás, stb., és aztán mindent egy csapatvacsorán vagy -ivászaton kell megbeszélni. Egy olyan sorozatban, ahol meleg séffel csinálnak főző-show reality-t, pont a meleg séfet látjuk a legkevesebbszer főzni. A cselekmény csak ezekből az evészetekből, ivászatokból áll, erre van felfűzve a legtöbb konfliktus vagy romantikus pillanat. És ez sokat ront a történet élvezhetőségén, lehetett volna ezt ugyanis sokkal kreatívabban kivitelezni. Semmit se látunk a forgatásokból, a produkció felépítéséből, kulisszatitkaiból. Irreális, hogy a rekordézettséget elérő műsor kapcsán Jinseong viszonylagos ismeretlenségben marad, nem követik riporterek vagy rajongók mindenhova. Pont Koreában, ahol már attól a közösségi média sztárjává válhat valaki, ha csak egy kicsit is hasonlít valami énekesre, nemhogy valaki, aki egy népszerű reality főszereplője… A róla felmerülő pletykákkal pedig érdemben nem sokat foglalkoznak, írhatnak róla a fórumokon bármit. A készítők nagyon elhanyagolták azt, ami tulajdonképpen a vázát kellett volna, hogy adja a történetnek.

Számomra kevés a tematikának kulturális megközelítése is. Hatásos és rendkívül jól van ábrázolva, mégis minimális az, ami a (koreai) társadalmi oldalról mutatja be a dolgot. Oda kell figyelni, hogy ne maradjunk le a részletekről. De nagyon jó, ahogy pl. Jinseongot bemutatják a leendő stáb tagjainak egy közös vacsorán (…), és az egyik társrendező, miután kezet fogott Jinseonggal, az asztal takarásában megtörli a kezét, mintha mocskos dolog lenne egy meleggel kezet fogni. Jinseong ezt nem látja, Taewan azonban azonnal észreveszi (aki sokszor mintha a néző szeme lenne a történetben, az ő pillantásai, arcvonásai jelzik számunkra, hogy itt valami fontos dolog történt, amire oda kell figyelni). Egyszer látunk néhány tüntető emberkét is, akik a csatorna székháza előtt kiabálnak a meleg műsor miatt, hangoztatva a szokásos mantrát: miszerint ez csak népszerűsíti a melegséget, és meleggé teszi a gyermekeiket. Egyszer pedig keménykedő heterók csapnak rendbontást Jinseong bisztrójában. De ezek a konfrontációk is csak egyszer-egyszer merülnek fel, és igazából nem vesszük észre, hogy sokat nyomnának a cselekményen. Ugyanúgy keveset számít a latban Jinseong ténylegesen meleg öccse, Jinu, és hogy most védeni próbálja-e őt a bátyja vagy sem, titkolják-e ezt az apjuk elől vagy sem… Mert elfogadni elfogadja, és gondoskodik róla, az biztos, de ez is egy kiaknázatlan lehetőség maradt.

Lassan pedig ezek miatt a kihagyott ziccerek miatt egyetlen dolog marad, ami igazán érdekes, ő pedig a meleg stylist, Taewan – és az ő tipródása, hogy merjen-e közeledni Jinseonghoz vagy sem, fel merjen-e engedni társaságban, legyen-e bátorsága nevetni, bolondozni, vagy őrizze meg a jéghideg üzletember álcáját, amivel testileg és lelkileg is megközelíthetetlen. Hogy próbáljon-e szembeszállni apja követelő természetével, aki mindenáron a sejtett melegséget akarja benne elnyomni, és nőkkel összeboronálni őt, vagy engedjen neki, és élje egész életét szerelem és valós testi vonzalom nélkül. A könyörtelen apa szerepében Jang Hyunsung kiváló, ő az egyik kedvenc, középkorú színészem, aki mind jó, mind gonosz karaktert rendkívül hihetően tud eljátszani. Igazán meghatóak kettejük jelenetei, hogy a komoly Taewan látszólag egyetlen embertől fél csak, az apjától, és hogy hová jutnak el ketten a sorozat végére.

Annyira jó, hogy végre nem a szokásos, nő-férfi-szerelmi háromszög az, amire ráhúzzák a cselekményt, hanem egy ilyen huszárvágással meleg férfi-meleget játszó, de amúgy hetero férfi-nő felállásban tárjánk elénk a történéseket. 😀 Ésésés… mikor Jinseong még bátorítani próbálja Taewant, hogy legyen tökös, valljon szerelmet, erre az megfogja a kezét, és jelentőségteljesen egymás szemébe néznek, és Jinseong levágja, hogy mi a stájsz, és vége az epizódnak…! Ááááá, meghalsz az idegtől! 😀 Minden ölelés, öltöztetés, pillantás olyan jelentőségteljes kettejük közt, hogy ebből simán lehetett volna valami egészen igazgalmas… így viszont szerintem nem lövök le nagy poént azzal, hogy a várható befejezésben a két főszereplő, Jinseong és Ajin talál egymásra.

A befejezés olyan jellegtelen. Kiderül a “turpisság”, ami Ajin állásába kerül, meglepő módon azonban más csatornák “kapkodnak utána”, ahogy ő fogalmaz, ami ilyen esetekben pont nem így szokott szerintem lenni: egy ekkora malőr derékba tudja törni az ember karrierjét. Látszólag mindketten mindenféle per, kártérítés vagy egyéb retorzió nélkül megússzak a dolgot, ami szintén elég érthetetlen. Jinseong eladja a bisztrót, de sose tudjuk meg, miért. Nem tudni, mi lesz az öccsével, hogyan alakul ezután a kapcsolatuk az apjukkal… Egyedül Taewannál látjuk, hogy az átélt események milyen változásokat indítottak el benne: a férfi kivirult, vidáman nevetgél és főz a saját divatműsorának munkatársai számára, coming outolt az apjának, aki megbékélt ezzel.

Szóval kaptunk is valamit meg nem is.

 

The Three Musketeers – 10/11

Szeretem, imádom, tökéletes!

Úgy éreztem, nyár végére eléggé elkanyarodtam a koreai sorozatoktól. A Rugal fordítását ekkortájt fejeztem be, és sajnos ez olyan mértékű undort keltett bennem, hogy kedvem sem volt nagyon belekezdeni semmibe, pedig amúgy jöttek ki érdekes történetek. A Sweet Munchiest is csak részenként néztem, ahogy a magyar felirat jött, de nem azért, mert rossz. A készítőknek kiválóan sikerül a jelenetekkel egyfajta rendkívül kínos, szekunder szégyenérzetet felkelteni a nézőben, ami miatt te érzed kínosan magad, és nem a karakter. Ez egyrészt jó, mert kevés színész játéka tudja ezt jól kiváltani, ugyanakkor nem is kellemes, mert olyan, mintha a cselekménynek mi magunk lennénk a részesei, valamint a kínos pillanatoknak az elszenvedői.

Úgyhogy muszáj volt valami széphez is nyúlnom. Régóta tervezgettem már, hogy a The Three Musketeerst előveszem. Nemcsak azért, mert a cselekményben elfogultan és elfogulatlanul sem tudok kivetnivalót sok találni, hanem azért is, mert a történetnek méltatlanul rövidre fogva kellett véget érnie, holott hatalmas potenciál lehetett volna benne. A tvN akkoriban (2014) még csak kísérletezett a történelmi/kosztümös sorozatokkal, ennek ellenére egy rendkívül kreatív írói csapat ült össze a forgatókönyvhöz. Azóta sem győzöm dicsérni, hogy milyen kiváló párhuzamot sikerült találniuk saját történelmük és Alexandre Dumas testőreinek eredeti kora közt.

Emellett amúgy is régóta szerettem volna már kijavítani az évekkel ezelőtt készült feliratomat. Utólag visszanézve sok hiba vagy anakronisztikus elem volt benne, amire anno nem figyeltem. 2014-ben ez a sorozat hozott vissza a doramák és a fordítás világába, melytől anyukám halála után egy időre elbúcsúztam. Ezért mindig is különlefes helyet fog elfoglalni a szívemben, és megérdemelte, hogy tisztességesebb feliratot csináljak hozzá.

Miről szól hát a történet?

Injo király uralkodásának közepén járunk, az 1630-as évek Csoszonjában. A 22 esztendős ifjú kardforgató, Park Dalhyang (Jung Yonhwa) vidéki szülővárosából (Gangvon tartomány, Goszung járás) útnak indul a főváros felé – azzal a szándékkal, hogy jelentkezzen a meghirdetett katonai felvételi vizsgára, és ha ez sikerül, akkor megkérje szíve választottjának kezét. Kang Yunseo (Seo Hyunjin) kisasszonnyal évekkel korábban megfogadták, hogy megvárják egymást, míg felnőnek, és míg Dalhyang a király szolgálatába állhat, és akkor majd összeházasodnak.

Dalhyang szegény sorú, vidéki földművesek fiaként szinte nincstelenül érkezik a fővárosba, szegről-végről azonban rokonságban áll a kormány pénzügyminiszterével, Choi Myeonggil (Jun Nohmin) méltóságos úrral. A megérkezése azonban nem zökkenőmentes: kirabolják, szállásra is alig marad pénze, és éjszaka tevékenykedő haramiákba is botlik, akiket három rejtélyes, elegáns megjelenésű férfi segítségével sikerül csak megfékeznie. A három ismeretlen úgy mutatkozik be neki, hogy ők “a három testőr”.

Dalhyang meglepetésére másnap azonban a felvételi vizsgáján újra találkozik velük, ahol kiderül, hogy magáról a trónörökösről, Sohyeon hercegről (Lee Jinwook) és annak két személyes testőréről, Seungpóról (Yang Donggeun) és Minseo-ról (Jung Haein) van szó. Emellett legnagyobb döbbenetére azzal is szembesülnie kell, hogy a leány, aki után áhítozott, immár a trónörökös felesége, az ország leendő királynéja. A négy férfiú mindezek ellenére összebarátkozik, és megkezdődnek közös kalandjaik.

Dalhyang hamar rájön, hogy a kívülről szórakozottnak vagy kiismerhetetlennek tűnő herceg valójában nagyon is aggódik országa sorsáért, Csoszon népe ugyanis egy küszöbön álló, újabb háborútól retteg. Az összeomlóban lévő Ming birodalom hosszú ideje harcban áll a hódító mandzsu (későbbi csing) haderővel, és mindkét fél engedelmességet követel Csoszontól. Se a király (Kim Myungsoo), se a miniszterek nem tudják eldönteni, hogy a mingektől való, évszázados függőség miatt őket támogassák, vagy az egyértelműen nyerésre álló, barbár mandzsukat. Egy ilyen puskaporos, feszült időszakban szegődik Dalhyang az udvar szolgálatába, és próbál segíteni a barátainak, hogy az összeesküvők áskálódásaitól megmenthessék hazájukat…

Mint a Gwanghae–Injo–Sohyeon nevével fémjelzett kor nagy kedvelője és tisztelője, minden történetet igencsak szívesen nézek, ami e konfliktusról, valamint eme királyok és hercegek ábrázolásáról szól. A The Three Musketeers pedig pont ebbe a korba helyezi el magát.

Nemcsak korban vagyunk szinte teljesen “akkor”, mint a francia testőrök esetében, a körülmények is rendkívül hasonlóak. Adott egy hallgatag, korábbi szerelme miatt tragikus múlttal rendelkező vezetőnk Sohyeon herceg (és Athos) személyében. Őt mindenhova követi két hűséges bajtársa, a kicsapongó és buja életet élő Heo Seungpo (azaz Porthos), valamint a vallásos háttérrel rendelkező An Minseo (alias Aramis). Van egy hercegnénk, Yunseo (vagyis Ausztriai Anna királyné), aki nem igazán jön ki törvényes hitvesével, és titokban talán másért is gyöngéd érzéseket táplál. Nem tudja, hogy a trónörökös korábbi választottja, Miryeong (azaz Milady) (Yoo Inyoung) egy minden hájjal megkent, alattomos nő, akinek machinációi országok bukásához vezethetnek. Mindezen bonyodalmak közepette érkezik az országba egy szomszédos birodalom követe, Yong Goldae tábornok (alias Buckingham herceg). Van egy félszemű “elintézőemberünk” No Su (mint Rochefort), és egy nagyhatalmú politikusunk Kim Jajeom (azaz Richelieu bíboros) (Park Youngkyu) személyében is. Choi Myeonggil pedig Treville testőrkapitányhoz hasonló gondossággal egyengeti hőseink jellemfejlődését.

Hihetetlen, hogy mennyire sikerült eltalálni a kort, és ráhúzni Dumas regényének karaktereit, azok szerepét a cselekmény és a világtörténelem alakulásában e rövidke, 12 részes sorozatra. Szépen belekanyarították azt a szóbeszédet, miszerint a herceg feleségének először nem a Kang-ház lányát, hanem egy Yun-leányt szántak (csak eme első lány családja nem a megfelelő politikai oldalon állt, ezért tekintettek végül el tőle). Miryeong esetében rengeteg apró részletre gondoltak: az őszinte szerelemre, amit a fiatal pár eredetileg egymás iránt érzett, a bűnre, ami lelepleződött, az égés okozta hegre, melyet mind az eredeti Milady, mind Miryeong ügyesen rejteget… Kettejük legendás szépségére, átváltozóművész-jellegére, furfangosságára, alattomosságára.

A testőreink esetében sincs ez másként. Seungpo a csapodár, mértéktelen, harsány és hencegő Porthos tökéletes adaptációja, míg a vallásos származása miatt szerény Minseo jólelkűségével és elhivatottságával lopja be magát a szívünkbe, és persze a sorozat kisasszonyainak szívébe is. (máig úgy vélem, hogy a koreai történelmi sorozatok egyik valaha készült, legviccesebb jelenete a 4. rész fürdőzős pillanata, amikor Minseo mosakodni készül egy dézsában az udvaron, Seungpo összes cselédlánya pedig a lehető legkreatívabb módon igyekszik meglesni őt 😀 ).

Rendkívül jó a karakterek alakítása. Főleg a gonoszoké. És ez nagyon sokat számít. Gyűlöljük őket, utáljuk látni őket. Legyen szó Kim Jajeomról, Miryeongról vagy magáról Injo királyról. Hiszen a mondás is úgy tartja, hogy ha egy negatív karaktert ennyire zsigerből utálunk, az azt jelenti, hogy a színész kiváló munkát végzett.

Különösen a király esetében érezni ezt nagyon. Egy nem az udvarba született, puccsal trónra kerülő, de vezetésre alkalmatlan, ideggyenge, hallucinációktól gyötört férfiként ismerjük meg, aki retteg attól a feladattól, amit a kezébe adtak. Retteg a felelősség súlyától, a döntéskényszertől, alattvalói ítélkezésétől, és hogy mindent egy csapásra elveszíthet, ha nem úgy cselekszik, ahogy mindenki elvárja tőle. Ezt mindenki látja rajta, legfőképpen a fia, Sohyeon herceg, aki épp emiatt igyekszik a háttérben, titokban cselekedni, menteni, ami még menthető, és “nem a legjobb döntést hozni, hanem a legrosszabbat elkerülni” (mennyire jó elgondolás!).

Amikor viszont nem birodalmak egymásnak ugrása a tét, szívderítően humoros és remekül eljátszott pillanatoknak lehetünk szemtanúi, már-már azt a bohém kalandosságot felidézve, melyet a Három testőr nyugati feldolgozásai keltenek bennünk. Minden a helyén van: kellő romantika és dráma, titkos összeesküvések, ügyeskedések, látványos harci jelenetek, gyönyörű szertartásosság és csodálatos, színpompás jelmezek és díszletvilág, remek kameramunka, andalító zene és hangulatos narráció.

Miért nem lett ebből a sorozatból ennél sokkal több?

Sok dolog együttállása lehetett ennek az oka. Főként talán az, hogy a közönségnek nem hiányzott az ugyanabban a nyári idősávban futó Joseon Gunman, Night Watchman és Secret Door mellé még egy negyedik történelmi sorozat is, ami kábelcsatornán, egy vasárnap esti időszakban futott, 1-2%-os nézettségi aránnyal. A formabontó, ámde butuska koncepcióval induló The Mermaid is pont ekkortájt bukott katasztrofálisat, a csatorna pedig bizonyára ezek után nem mert kockáztatni. Akkor még nem volt Netflix, hogy felkaroljon minden második, Dél-Koreából érkező sorozatot, akármilyen jó vagy rossz is legyen az.

Alapvetően nem lehetett hallani negatívumokat, baleseteket vagy kellemetlen tapasztalatokat a forgatásról, egy pillanatban sem érezni, hogy a filmvásznon látható jeleneteket mondjuk kínlódva kellett volna felvenni. Még Yonghwa is, akinek ez volt az első kosztümös szerepe, nagyon hamar beérte idősebb színésztársait, és sikerült teljesen hihető alakítást nyújtania.

Lehet, hogy a forrásmű volt kevéssé ismert a célközönség körében, nem tudom. Világirodalmi műremekről van szó, legalább említés szintjén biztos hallottak róla arrafelé is, még ha esetleg nem is olvassák iskolában. Egyszerűen fura.

De hát nem ez az első eset, hogy a nyugati közönség értetlenül áll a koreai nézők érdektelensége láttán (lásd pl. Moon Lovers), és nem érti, miért szólítja meg őket más sorozat sokkal jobban.

Egyetlen dolog merül fel bennem, mint talán elképzelhető indok, ez pedig a nem lineáris történetvezetés, a néha képregényes jelleg, a humor és huncutság, amivel egy rész elvisz minket egy irányba, meghökkentő végkifejletet hagyva az epizód végére, hogy a következő rátegyen egy lapáttal, hogy az nem is úgyvolt, minden csak csalafintaság volt, az ellenséges oldal megtévesztése, és valójában máshogy történt. Szokatlan az ilyen narratíva a koreai sorozatoktól (vagy legalábbis akkor még nem volt nagyon jellemző, történelmi sorozatoknál főleg nem).

Pedig minden modernitást félretéve, a koreai kosztümös sorozatok receptjének minden elemét megtaláljuk benne. Királyi udvar, herceg, hercegné, miniszterek, szembenálló felek, hűség, odaadás, romantika, humor, kellő dráma és feszültség. Ahogy a regényben is, itt is viszonylag kevés női karakterünk van, de azok kiválóak és méltó társai a férfiaknak. Yoo Inyoung olyan Miryeong szerepében, akár egy kaméleon. Igencsak karakteres a hanghordozása, és hátborzongatóan tudja alakítani a gonosz karaktereket. Itt sncs ez másként. A hercegné pedig tökéletes ellenpólusa. Egy ártatlan, jólelkű, füllenteni is képtelen teremtés, akit e romlatlan bája miatt azonnal megkedvelünk. Aki igyekszik teljesíteni vállalt kötelezettségeit, és minden szemérmessége ellenére fel akarja kelteni a herceg vonzalmát, hogy végre gyermeket szülhessen neki. Akinek kínos vagy mulatságos pillanatai láttán teli szájjal kacagunk, és akivel a végére olyan gyönyörűen összeérik a herceg is. Hogy egy rideg kapcsolatból egy forró szerelem bontakozik ki, melynek alig várják a beteljesülését.

Mi lett hát a sorozat sorsa? Egy 11 és fél részig magas fokozaton pörgő, abszolút fordulatos és sokszor abszolút kiszámíthatatlan cselekmény, mely az utolsó részben nagyon élesen megtorpan, amikor már a készítők számára is nyilvánvaló volt, hogy itt nem lesz folytatás. A lezárás keserédes: Dalhyang szegődik narrátorunkká, aki elmondja, mi az, amit nem láttunk. Hogy a háborút és a totális kapitulációt mégsem sikerült elkerülni, hogy a király fejvesztve menekült, és hogy a hercegi párt Senyangba hurcolták egy jó 8 évre, ahol viszonylagos szabadságban éltek a mandzsu uralkodó udvarában. Egy évekkel idősebb Dalhyang indul útnak Senyang felé barátaihoz, akikkel álruhában egy mandzsu fogadóban találkozik újra. Miryeong pedig – amolyan epilógusként – kijelenti Kim Jajeomnak, hogy a herceg immár nem érdekli őt: ő most már a király asszonya akar lenni. Azaz… ha lett volna folytatás, egy huszárvágással eljátszhatta volna a csoszoni uralkodók történetének egyik legkegyetlenebb, legaljasabb Jo ágyasának szerepét is, ami tökéletesen illett volna a karakterhez! Lehetett volna egy 2. évad, ami bemutatja a senyangi éveket, és egy 3., ami a hazatérést és a herceg családjának tragikus sorsát ábrázolta volna.

Így viszont se rendes befejezés, se filmzenei album, se esély egy jövőbeli folytatásra.

Elszomorító.

 

The Undoing – Tudhattad volna – 107

Egy elegáns, vagyonos körökben mozgó család életébe csöppenük bele. Grace (Nicole Kidman) tapasztalt és elismert pszichoterapeuta, férje, Jonathan Fraser (Hugh Grant) gyermek-onkológus. Tinédzserfiuk, Henry egy méregdrága magániskolába jár. Az iskola közösségének és főszereplőink életét egy nap azonban egy szörnyű tragédia rázza meg: egy friss növendék vonzó édesanyját, Elena Alvest (Matilda De Angelis) brutális kegyetlenséggel meggyilkolták a nő festőműhelyében. A gyanú viszonylag hamar Jonathanra terelődik, akiről kiderül, hogy idilliként élt élete valójában nem is volt olyan meghitt, mint amilyennek beállította…

Nem hiszem, hogy sokat kellene írnom a cselekményről, hiszen a nyáron/ősszel a csapból is ez a sorozat folyt, és városszerte óriásplakátok tucatjain lehetett vele találkozni, így szerintem rengetegen hallottak már róla.

Alapvetően nem nagyon tudtam, mire számítsak, hiszen a regényt nem olvastam, és annak se néztem utána, mennyire követi vagy éppen tér el tőle a sorozat. Meghagytam magamnak a meglepetés erejét, ami a befejezésig, azt hiszem, meg is maradt. Minden rész tartogat számunkra egy új elemet, egy új rejtélyt, ami újabb, potenciális gyanúsítottat is eredményezhetne, és érdekes irányba vihetné el a történetet. Titkon kicsit reméltem is, hogy ez lesz, és hogy húznak a készítők valami meghökkentőt.

Helyette… – spoiler – Jonathan lett a gyilkos. Igen, mondhatnánk, hogy egy, a kora ellenére még mindig viszonylag jóképű, megbecsült orvos átalakulása házasságtörőbe, szociopata gyilkosba érdekes lehet, vagy az, hogyan sikerült az álcáját fenntartani és végig azt sugallni nekünk, hogy ő ártatlan, hogy a végén, mikor már kutyaszorítóba kerül, végül lelepleződjön. Nem is igazán értettem, hogy mi értelme volt az egész, Kanada felé menekülős és Henryt elrabolós történetszálnak. Talán egy utolsó szalmaszálba való kapaszkodást jelképezett, mellyel a tökéletes élet látszatát nemcsak a fia, hanem saját maga és a néző felé is így akarta fenntartani? És amikor már a fia is tudta, hogy baj van, és már ő sem hitt neki, akkor mutatkozott meg a valódi énje?

Nem tudom, kicsit mást vártam a történettől, sokkal több lehetett volna belőe. Vizuálisan rendkívül megkapó, mert mind a díszletek, mind a jelmezek egy nagyon sötét, rejtélyes, kissé álomvilágszerű hangulatot árasztanak. Nicole gyönyörű, Hugh Grant titokzatos, Donald Sutherland fenyegető és félelmetes, és még a gyereket játszó színészen is néha érezzük, hogy mintha valami nem volna rendben.

A rendezőnő korábbi munkái, de főleg a The Night Manager miatt többre számítottam, abban ugyanennyi részen keresztül sokkal nagyobb mélység és tartalom volt.

 

The Mandalorian S2 – 10/9

Azaz Bébi Yoda és társai visszatérnek. 😀

Amennyire bizonytalan voltam a sorozat indulása előtt, hogy mi értelme lesz ennek, és hogy érdekel-e ez majd engem egyáltalán, annyira megszerettem mostanra. És nem csak a cuki Bébi Yoda miatt, akiből az utolsó cseppnyi cukiságot is igyekeznek kisajtolni a tündéri gesztusokkal és babahangokkal szinte mindegyik epizódban. Hiába nem rajongtam korábban a Star Wars fejvadászai iránt, az az alaposság és az alapművek, regények, képregények részletei iránt tanúsított tisztelet és figyelem, amit a készítők, Jon Favreau és Dave Filoni részéről tapasztalunk, nem tud mást kiváltani belőlem, csakis elismerést. Filoni már így is maradandót alkotott és jelentősen kibővítette a Star Wars csodálatos univerzumát a több évadnyi Clone Wars és az általam kevésbé kedvelt Rebels c. sorozatokkal. Favreau pedig útjára indította a Marvel filmes univerzumát a Vasember-filmekkel, amik 10-12 év távlatából is ugyanolyan viccesek, izgalmasak, szórakoztatóak, így ismert számára a recept, hogyan lehet a semmiből közönségkedvenc művet kreálni.

E két férfiú ugyanezt nyújtja most nekünk együtt a The Mandaloriannal, sorozatosan kikacsintva a Star Wars világának kisebb vagy nagyobb utalásaira, titkaira, és teszik mindezt úgy, hogy méltó módon tisztelegnek legendás filmkészítők, rendezők korábbi munkái előtt (pl. Kuroszava). Amíg az első évad néha elég fapadosnak látszott, annyira nagy költségvetésűnek és profinak tűnik a 2. évad (pedig még most, a 2. évad készítésekor is lehetett olyan pletykákat hallani, hogy egyszerűen nem volt elég jelmez és statiszta, és rajongói csoportokat, cosplayereket, 501-es légiót kértek fel tömegjelenetek forgatásához, ami egy ekkora jelentőségű, Disney-produkciónál egészen hihetetlen!). Vizuális effektekben, jelmezekben, díszletekben nem igazán látunk különbséget a rendes filmekhez képest. Kevésbé grandiózus, igen, de a sorozat inkább mikroközösségekre fókuszál, kisemberekre, eddig nem látott környezetekre, helyzetekre, nem monumentális űrcsatákra, galaktikus politikai csatározásokra, vagy impozáns építményekre. Ez a szegény ember Csillagok Háborúja.

Miről szólt eddig a történet?

A 2. halálcsillag elpusztítása után kb. 5 évvel megismerkedünk egy fejvadásszal, Din Djarinnal (“Mando” – Pedro Pascal), aki mandalori páncélban, a fejvadászok szövetségének tagjaként különböző megbízásokat teljesít. Az egyik küldetése során egy rejtélyes kis lényt kell leszállítania a megmaradt birodalmi erők egyik helyi parancsnokának, Gideon moffnak (Giancarlo Esposito). Az aprócska, zöld gyermekkel (Bébi Yoda) azonban már az első pillanattól kezdve valamilyen különleges kapcsolata alakul ki. Emiatt hiába szállítja le a csöppséget a birodalmiaknak, megtudja, hogy azok kísérletezni akarnak rajta (hiszen Erő-érzékeny lényről van szó), ezért – megszegve az előírásokat – kiszabadítja őt, magára haragítva ezzel a birodalmi erőket, de a fejvadászok szövetségét is. Mando vállalja, hogy visszajuttatja a gyermeket a saját fajtájához, de rá kell jönnie, hogy ez ilyen körülmények közt nem lesz egy egyszerű feladat – és arra is, hogy nehéz pontosan kideríteni, hova is tartozhat a kis jövevény.

Az első évad végén, a melléje szegődő társak segítségével sikerül meglépnie a birodalmi erők elől, a második évad pedig innen folytatódik. Hősünk lépésről lépésre, részről részre kap információmorzsákat, melyek útbaigazítják. Mondhatnánk, hogy kicsit repetitív a narratíva, hogy segít valakinek némi infóért cserébe, mégis változatosak és látványosak a feladatok, amik rá várnak, és nem akármilyen támogatókra talál. Az előző évadból megismert, szimpatikusan tökös Cara Dune (Gina Carano), immár Új Köztársaság-beli marsallként ezúttal több epizódra is visszatér. A Clone Wars sorozatból megismert mandalori Bo-Katan Kryze (Katee Sackhoff) segítségével el tudja vinni a kis bébit Ashoka Tanóhoz (Rosario Dawson), majd nem más csatlakozik hozzájuk, mint vagány mesterlövész Fennec Shand (Ming-Na Wen) és az eredeti trilógia Boba Fettje (Temuera Morrison), az előzménytrilógia színészével a páncélja alatt.

Egy nagyon színes és üde stáb ez, anélkül, hogy kimondottan erőltetett lenne, vagy hogy szándékosan le akarnák nyomni a torkunkon a Hollywoodban mostanában oly népszerű “diverzitás a diverzitás kedvéért” mantrát. Felszabadultan és vakmerően harcoló hősöket kapunk, látványos akciójelenetekkel, melyek láttán tátva marad a szánk. Hiányzik néha ugyan, hogy a karakterek nehézségekkel szembesüljenek, olykor elesettek legyenek, de mivel a galaxis lényeinek egy bizonyos perifériáján, állandóan erőszakos környezetben élő tagjait látjuk, talán érhető, hogy legtöbbjükbe bele van kódolva a fegyverforgatás tudománya.

Kimondottan pozitív, hogy a sorozat nem akar bizonyos érdekkörök szócsöve lenni, nem akarja kioktatni, lenézni a nézőt, és olyan szöveget a karakterek szájába adni, ami idegen a történettől, csak hogy aktuálpolitikai állásfoglalást tárjon elénk. Ez nem egy női Doctor Who vagy Star Trek Discovery, ami szembeköpi az évtizedes hagyományokat, magára haragítva a teljes rajongói bázist. És legyen akármilyen gusztustalan SJW píszí harcos Pedro Pascal, sikerül elvonatkoztatni a politikai nézeteitől, és élvezni tudjuk az alakítását, mert kiváló cowboy-hangulatot teremt a szófukar, vagány megjelenésével. Tetszik a hangja, megnyugtató és különleges.

Izgalmasak a mellékszereplők, legyenek azok visszatérők vagy más történetből ismertek. Cara Dune egy pusztító, erős nő. Bo-Katan sose volt szimpatikus a rajzfilmsorozatban, de megdöbbentő, milyen jól eltalálták az élőszereplős változatát (a színésznő ugyanaz, aki a rajzolt karakternek is a hangját kölcsönözte). De aki igazán odavert az évadnak, az Boba Fett és újdonsült társa, Fennec Shand volt. A megjelenésük, harci bemutatkozásuk, és hogy Fett újra magára öltötte a mandalori páncélt, melyben utoljára majdnem 4 évtizede láttuk… Hidegrázós volt. Nem is tudom, hányszor néztem újra azt a jelenetet, mert rendesen libabőrös lesz tőle az ember. Sose rajongtam érte különösebben, de most egy csapásra megkedveltem. Lassan úgy érezzük, hogy a világfenomén Bébi Yoda mellé felsorakozó SW-hősök között a sorozat eredeti főszereplője, Mando szinte elhalványul. Lehetett hallani forgatási problémákról, hogy Pedro Pascallal folyamatosan gondok voltak, amiért nem engedték neki levenni a páncél sisakját (ergo, sokáig arctalan hős maradt a történetben, ami egy színésznek… kikezdheti a hiúságát). Lehet, hogy van benne valami, nem tudom.

A cselekmény nem túl bonyolult. Mando – annak ellenére, hogy egyértelműen szoros a kapocs, ami a bébivel immár összeköti – továbbra is keresi a módját annak, hogyan juttathatná vissza a csöppséget a fajtájához. Nem biológiai értelemben, hanem konkrétan a jedikhez. A birodalmiak azonban folyamatosan a nyomukban vannak, hisz a gyermek vérében kiaknázható lehetőséget látnak (a benne mért midiklorián-szint miatt). Sajnos sikerrel is járnak, és elrabolják Grogut (mert kiderül, hogy a bébinek ez a valódi neve), Mando pedig onnantól kezdve másra se tud gondolni, csak arra, hogyan szabadítsa ki az ő kis lelencét.

És hát az évadzáró…!

Szerintem sokáig a hatása alatt leszek még. Bosszúállók Végjáték portálos jelenet szintű hiperventilláció fogott el. Nem bírtam magammal, sírtam és nevettem örömömben az utolsó harmadán.

Mando a szövetségesei segítségével megtalálja Gideon moff hajójának helyzetét, és csellel feljutnak fedélzetre. Ott sikerül kiszabadítaniuk Grogut a fogságból, és Gideon moffot is hatástalanítják. A kis csapat és a gyermek azonban csapdába esik a hajó hídján, mert birodalmi harci robotok próbálják rájuk törni az ajtót és végezni velük. Látjuk az elszántságot hőseink arcán, hogy lesz, ami lesz, ők nem fogják olcsón adni az életüket. És akkor… Bedokkol a hangárba egy X-szárnyú vadászgép, az ember szíve pedig kiugrik a helyéről, hogy úristen, ki lesz az? A korábban látott Ashoka? Ezra a Rebelsből? Valami más jedi, akit eddig nem láttunk? Úristen, csak nem Luke Skywalker? És akkor kiszáll a fekete taláros, köpenyes figura… felkattan a zöld színű fénykardja… és játszi könnyedséggel, mégis jedikhez méltó eleganciával elkezdi aprítani a gyilkos robotokat… És látjuk Bébi Yodát, ahogy nézi őt a biztonsági kamerán keresztül, és hogy máris összekapcsolódtak az Erőn keresztül… Aztán Luke Skywalker tényleg megjelenik a hídon…!

És akkorát csalódtam. Tűkön ültem, hogy vajon milyen színészt választottak a fiatal Luke szerepére. Sebastian Stant (Bucky megformálóját a Marvel-univerzumból)? Ben Barnest (Caspian herceg a Narniából)? Vagy valaki mást, aki külsőre és korban is hasonlít az akkori Mark Hamillre? Nem, nem. Nem mást kaptunk, mint egy Mark Hamill deepfake-et, egy megfiatalított, teljesen robotarcú Luke-ot (az akciójeleneteket egyértelműen nem Hamill vette fel, hanem valami fiatal kaszkadőr). Nem választottak helyette egy másik színészt, és szerintem ez volt a széria egyik, de legnagyobb hibája. Mert így megfosztottak minket annak a lehetőségétől, hogy ez a szál egyszer tovább mehessen, hogy a fiatal Luke kalandjairól egyszer történet készülhessen, egy fiatal színésszel, és nem egy számítógépes grafikai technológiával műarcúvá fiatalított Mark Hamillel.

Tudom, hogy Luke szerepe összeforrott Mark Hamill személyével és munkásságával, és a The Last Jedi (meg úgy a 7-8-9. rész után összességében) megérdemel egy esélyt arra, hogy rehabilitálja a karakterét, akit kiheréltek és nevetségessé tettek a Disney-trilógiában. Ugyanakkor Hamill személye az évek során rendkívül megosztó lett gyakori, erősen szélsőséges, balliberális, gusztustalanul szexista, Trump-ellenes viselkedésével, így sokak szerint megérett Luke figurája arra, hogy valaki átvegye tőle a stafétabotot.

E jelenetsor visszahozta ugyan gyermekkorom csodás emlékeit, mikor még ámulattal eltelve néztem a régi filmeket német csatornákon, felét sem értve annak, ami elhangzik, mégis elvarázsolt azok különlegessége. Olyan évadbúcsúztatót kaptunk, mely a Star Wars évtizedes történetének egyik, ha nem legérzelmesebb, legmeghatóbb jelenetsora volt (Luke felbukkanása, Mando és Bébi Yoda könnyekkel teli búcsúja), melyről tíz-és százezres nézettségű reakciók vannak már a Youtube-on, ahol felnőtt emberek kiabálnak, sírnak és egymást ölelgetve örülnek, mert úgy meg tudta őket szólítani a történet – azok után, hogy a 7-8-9. rész kb. minden tisztességes rajongónak telibefosta a képét.

De csalódott is vagyok, mert amíg a Disney és Kathleen Kennedy kezében összpontosul a hatalom, addig bármi történik most a The Mandalorianben, vagy a bejelentett, többi produkcióban, ott lebeg a fejünk felett Damoklész kardja, hiszen TUDJUK, hogy minden a förtelmes 7-8-9. részhez fog majd vezetni, egészen addig, míg azokat hivatalosan meg nem tagadják valamikor. És ez minden, mostani szépséget sajnos keserédessé tesz.

 

Kingmaker: The change of destiny – 10/7

 

Idén oly sok sorozattal le vagyok maradva, amit meg kellett volna nézni, hogy nem is értem, miért is épp erre esett a választásom. Talán közrejátszott, hogy kedves csingumnak Park Shihoo az egyik kedvenc színésze, és épp kerestünk valamit, amit közösen elkezdhetünk. Kicsit viszolyogtam a 21 rész láttán, de aztán csak rászántam magam.

Valamikor a 19. század végén, Heungseon nagyherceg (Jun Kwangryul) “uralkodása” (régenskedése) idején egy titokzatos látó (Ki Sunghee) megjövendöli, hogy hamarosan fel fog bukkanni az a férfi, akikől őfensége a legjobban tart. A látót épp hazafelé kísérik testőrei, amikor egy rejtélyes, sötét talárba burkolózó férfi, Choi Cheongjun (Park Shihoo) feltartóztatja őket, embereivel pedig kiszabadítja a nőt a kísérete markából, és magához veszi. Amint a hölgy magához tér, megtudjuk, hogy ők valójában szerelmesek voltak, akiket elszakítottak egymástól, Choi Cheongjun pedig megesküszik, hogy mostantól egy pillanatra sem fogja őt magára hagyni…

Érdekes körítés ez így az első percekre, de sajnos magában hordozza azt is, hogy minden utána következő (múltba visszatekintő) eseménysor dramaturgiailag szenvedni fog emiatt, hiszen elvész az izgalom, a meglepetés ereje, a karakterekkel megtörténő események sokszor súlytalanná válnak. Tudjuk, hogy bármi történjék is velük a múltban, egymásra fognak találni. Jöhet támadás, árulás, verés, kínzás, vívás, pisztolypárbaj… úgyis oda fogunk eljutni, amivel az első rész indult. És ez azért sok szelet kivesz a cselekmény vitorlájából.

De miről is van szó pontosan?

Ganghva szigetének kormányzója, Choi Gyeong (Kim Myungsoo) tisztes, becsületes és megbecsülésnek örvendő hivatalnok, a fia, Cheongjun (a későbbi Park Shihoo karaktere) a sziget büszkesége, aki első helyen végzett a fővárosi köztisztviselői felvételi vizsgán. Léhűtő kortársaival ellentétben művelt és jólelkű, a társadalmi különbségek vajmi keveset számítanak számára, emiatt sok irigye akad, köztük a gazdag Chae Ingyu (Sung Hyuk), aki nemcsak eredményeit kívánja el tőle, hanem azt a szegény sorból való (ám előkelő származású) leányt, Bongryeont (Ko Sunghee), akibe beleszeretett. A Cheoljong király udvarát behálózó, Kim-Mun-klán azonban meg akarja törni Choi Gyeong befolyását, ezért koholt vádakkal véget vetnek a pályafutásának és életének, fia pedig menekülni kényszerül.

Cheongjun jó 10 évre elszakad ifjúkori szerelmétől, a birodalmi fővárosba visszatérvén pedig bosszút esküszik apja gyilkosai ellen. Távollétében kitanulta az arcolvasás és jövendőmondás mesterségét, Hanyangba érve pedig jósként tevékenykedve igencsak komoly hírnévre és megbecsülésre tesz szert. Megismerkedik a város szegény sorban tengődő, egyszerű embereivel (inasok, cselédek, fogadósok, rivális jósok, harcosok), a király kiterjedt rokonságával (közeli és távoli hercegek, valamint azok gyermekei), jólelkű nemesi családok sarjaival (Songhwa, a giszeng; Min Jayeong, a későbbi Min királyné), kereskedőkkel (Gaekju), semmirekellő nemesifjakkal, és a Kim-Mun-klán sok-sok aljas tagjával. E sokadalom közepette kell helyt állnia, és kiszabadítania egykori szerelmét, valamint eldöntenie, ki mellé álljon a sorsdöntő pillanatokban, hisz a választás nemcsak saját életére, hanem társaiéra is ugyanúgy hatással lehet…

Alapvetően… a sorozatnak épp az a gyenge pontja, mint ami olykor a báját is adja. A mikroközösségek, melyekben Cheongjun karaktere megfordul, érdekes és színes közeget jelentenek. A szegény emberek egyszerűségével, jóhiszeműségével állnak be a főhős mögé, és követik őt hűségesen, még akkor is, ha egyértelmű veszély leselkedik rájuk. Kevesen, vagyis inkább senki sem kérdőjelezi meg Cheongjun céljait, terveit, szándékait, azok várható kimenetelét, mert bármi történjék is, ők mellette állnak. Egyértelmű ellenpólusai a Kim-Mun-klán szerteágazó és sokszor széthúzó családfájának, de a királyi rokonok társaságának is. Mégsem mondhatnánk, hogy mindenki fekete és fehér, hisz mindkét oldalon találunk olyanokat, akik kilógnak a sorból: legyen az a giszengleány; vagy a Kim-klán fejének szeretője, Nahab; vagy a híres harcosunk, Yeon Chiseong, aki először bosszút esküszik gazdája halála miatt, végül mégis Cheongjun mellé áll. Karizmatikusak a hőseink, de még inkább a gonoszaink, akárcsak a két tábor közt lavírozó Heungseon herceg.

És ez jó is meg nem is. Cheongjun és Bongryeon karaktere jelentős szerepet játszik a politikai és udvari élet fordulatainak alakulásában, mégis “kispályások” nagyok játékában: nem egy ország sorsáért küzdő trónörököst/ifjú királyt látunk vagy az ő királynéját, hanem egy “piti” kis jövendőmondót és egy fogságban élő, látnoki képességekkel bíró, de valójában eléggé hatalom nélküli hercegkisasszonyt. Hol az egyik, hol a másik tábor próbálja kikérni a véleményüket vagy elnyerni a jóslataikkal nagyobb tömegek támogatását, de pontosan emiatt is inkább bábjai a nagyok hatalmi harcainak, még ha azt a látszatot keltik is, hogy hatással vannak azok alakulására.

Egyszóval érdekesen kettős, vagyis inkább sokoldalú a karakterek ábrázolása; a szembenálló, rengeteg figura és történelmi személyiség között azonban olykor-olykor elvész a lényeg. Nem ritka, hogy egyszerre 4-5, népes kis klikk feszül egymásnak a hatalmi harcokban, mindenki saját célok által vezérelve, mely tucatnyi apró mellékszállal egészíti ki a látszólagos fő csapásirányt, ami felé a történet haladni próbál (Min Jayeong megismerkedése Cheongjun bandájával; látszólagos vonzalma a harcoshoz; Songhwa giszeng története, bátyjának aljassága; Chae Ingyu egész személye, ahogy Cheongjunhoz, Bongryeonhoz, a Kim-Munokoz kapcsolódik; a hercegi sarjak erőfitogtatásai a trónutódlás érdekében; Heungseon herceg csapongása hol ide, hol oda, hogy ne rántsák őt a mélybe a gyengék, és ne tapossák el az erősek, stb.). Rengeteg érdekes figuránk van tehát, akik összességében bőven kitettek volna akár 2 ilyen hosszú sorozatot is. Ezért sokszor érezni, hogy zsúfolt a cselekmény, túlontúl sok, korabeli eseményt és személyt akar felsorakoztatni. Karakterek, akiknek a lojalitásában nem is kételkednénk, kezdenek el hirtelen saját sérelmek és célok érdekében összejátszani, hőseink ellen fordulni, ami érdekes dramaturgiai húzás… De egy ilyen sűrű cselekményben olykor már totál felesleges.

Ugyanazt érezzük, mint a The Last Empress második felében, amikor már mindenki mindenkivel képes volt valami miatt szövetkezni, és ide-oda tolódtak a hősök. Nagyon érezni ezt a két főszereplőnkön, Cheongjunon és Bongryeonon, akik elveszni látszanak a hatalmi játszmában, és hiába hirdetik fennen, hogy a nép érdekében ők majd mindent megtesznek, amit csak tudnak, látszólag semmilyen befolyásuk nincs a sorsukra – ami különösképpen annak tükrében ironikus, hogy a sorozat célja pont az eleve elrendeltség, a megjövendölt tragédia elleni harcot tűzte ki fő irányvonalként. Nem is tudom, lehet, hogy ez egyben erény is…?

Alapvetően a történet kb. 3/4-éig tudtam fenntartani az érdeklődésemet, utána már csak becsületből néztem meg a maradék részeket, hogy ne maradjon befejezetlenül. Kétségkívül nem Park Shihoo legjobb sorozata, és még csak nem is a legjobb történelmi sorozata. Szolid, de különösebben nem kiemelkedő az alakítása, bár zavaró, hogy így, 40-en túl is fiatal felnőtt (20-30 közötti) karaktereket alakít, sőt, a legapróbb intimitást sugalló jelenetekben is pironkodik, mint egy szűzlány.

Sokkal inkább említésre méltó női párjának, Ko Sunghee-nek a munkája, akit korábban, pályája elején láttam néhány sorozatban (The Night Watchman, Spy), és különösen gyengének találtam színészi tehetségét. Ezúttal sokkal erősebbnek, magabiztosabbnak éreztem őt a szerepben, a hanghordozása, megjelenése, érzelmeinek kinyilvánítása elevenné, bájossá, mégis határozott női karakterré teszi őt. Szóval ő mindenképpen pozitívum.

A Chae Ingyut alakító Sung Hyuk tipikusan sablonos, negatív karakternek indult, akit még csak szeretni sem tudsz, mert akkora egy gennyláda, és sokat a végére sem változott, maximum megfontoltabb és okosabb lett. A Min királyné szerepére választott gyermek/leány figurájának alakulása igencsak érdekes, hogy hogy lesz az ártatlan, de kellő igazságérzettel bíró kisasszonyból egy aljas, törtető királyné (és még megdöbbentőbb, hogy jövőbe látó hőseink juttatják őt e helyzetbe, mert egy jó lelkű nő milyen jót tesz majd az országgal… és egyikük se látja, hogy milyen horrorisztikus véget ér majd évtizdekkel később az élete? háááát…).

A Kim-Mun-klán tagjai közt számos, kegyetlen manipulátor lapul, de aki igazán a legförtelmesebb karakter, az nem más, mint Heungseon nagyherceg. Gusztustalan csúszómászó, míg hatalomra nem kerül, mások bábjaként ugrál és majmot csinál magából, hogy életben maradhasson, aztán amikor megkaparintja a hatalmat, bosszút áll mindazokon, akik korábban rajta tapostak. Legendás színészt láthatunk e szerepben (Jun Kwangryul), akinek az alakításában nem fogunk csalódni, ám az utóbbi időben sajnos többször láttuk őt szerintem ilyen kimondottan negatív karakter bőrében, ami idővel beskatulyázhatja majd…

Összességében… ez nem egy rossz sorozat, de nem is különösen jó. A zene szépnek mondható, de szokás szerint a zenei album beszerezhetetlen, ami megint egy fájó pont.

Nektek hogy alakult az év? Milyen sorozatokat láttatok, és mik azok, amiket ajánlanátok? Szívesen várom a visszajelzéseiteket!