Köszöntő

Légy üdvözölve a Yi San Projekt honlapján! Az oldalon japán, kínai és koreai filmsorozatok, mozifilmek, valamint klipek és dokumentumfilmek magyar feliratait fogod találni. A fájlok ingyenesen, kizárólag magáncélú, otthoni felhasználásra készültek, megtekintés után törlésük javasolt. Elkészítésükbõl anyagi haszon nem származik, kereskedelmi forgalomba nem hozhatók! A feliratok a Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 2.5 Magyarország licenc feltételeinek megfelelõen szabadon felhasználhatók. Nézz szét az oldalon és válogass kedvedre az éppen futó vagy már elkészült sorozatok közül!

Információk

Cím : Yi San Projekt
Cím : v26.
URL : www.yisanprojekt.hu
Tulajdonos : Brigi
Indult : 2009. február 2.
Host : Dotroll
Credits : Pixabay
Stat :

Aktív fordítások

Tang Dynasty Tour

Fõbb szerepekben: Wang Tian Chen, Wang Wen Jie, Karlina Zhang, Ken Chang, Anita Yuen, Yu Zi Yang
Származás: Kína (2018)
Fordítás státusza: 36/29
Mûfaj: történelmi, romantikus, kaland, humor, időutazós
Egy középkori sírbolt régészeti feltárásakor a kutatócsoport fiatal orvosa, Yun Buqi (Wang Tian Chen) alatt véletlenül beszakad egy barlangi üreg. A kotnyeles, ifjú kutató Tang-korabeli sírokra bukkan, ám ahogy az egyiket szemügyre veszi, váratlanul homokvihar keletkezik, mely felkapja és ismeretlen helyre repíti őt. Az eszméletlen Yun Buqi a sivatagban tér magához, és némi bandukolás után megrökönyödve kell tudomásul vennie, hogy visszautazott az időben a Tang-dinasztia alapításának idejébe. Megismerkedik és barátságot köt Taizong császár (Ken Chang) frontról hazatérő fiával, a trónörökös Li Chengqiannal (Wang Wen Jie), és annak barátaival, udvartartásával. Velük együtt tér vissza a a birodalmi fővárosba a császár elveszettnek hitt leánya, Li Anlan hercegnő (Karlina Zhang). A friss államalapító udvara felbolydul a hír hallatán, és a tudós miniszterek és harcedzett tábornokok állandó marakodása közepette nem csak a császárnak, de Yun Buqinak is meg kell találnia a módját, hogy életben maradhasson…
Adatlap   Előzetes

Tervezett sorozatok

Cold Case - Shinjitsu no tobira - Season 3
Hong Cheongi
Live - Season 2

Mostanában hallgatom

Chat

II. negyedéves visszatekintő

Szerző: | 2020. jún. 27. | ajánló, Egyéb, koreai, rugal | 7 hozzászólás

Az eddigi hagyományokhoz hűen ismét jelentkezek egy hosszabb bejegyzéssel, melyben az elmúlt 3 hónapban látott sorozatok ismertetőit, kritikáit fogjátok megtalálni. Értelemszerűen mindegyik spoileres, így ennek tudatában olvassátok! Ha olyat találtok, melyet ti is láttatok, és szeretnétek megosztani velem róla a véleményeteket, szívesen várom a hozzászólásaitokat a kommenteknél! 🙂

Az ebben az időszakban látott sorozatok:

Crash Landing on You – 10/7-8
A mi kis falunk S04 – 10/7
Rugal – 10/0
Hotel del Luna – 10/8-9
Star Wars – The Clone Wars S07 – 10/WTF
To the Beautiful You – 10/8
Who are you – 10/6
Criminal Minds S12 – 10/6

 

Crash Landing on You – 10/7-8

Hát nem is tudom. Egy ideje kerülgettem ezt a sorozatot, mert azért csak Hyun Bin, emellett kulturális szempontból az észak-koreai szál mégiscsak érdekes, de valahogy a téma meg a melodráma… Nem az én műfajom. Viszont ugyanilyen fenntartásaim voltak nemrég a Secret Gardennel is, és bár annak a sorozatnak is rettentő sok hibája volt, Hyun Bin volt az egyik, akinek az alakítása miatt érdemes volt egyáltalán megnézni. Úgyhogy nagy keservesen rászántam magam erre is.

Egy háromgyermekes, csebol család legkisebb lánya, Yun Seri (Son Yeji) a családja többi tagjától eléggé elszigetelődve él, rideg a kapcsolata pénz- és hatalommániás fivéreivel (de különösen a 2. bátyjával), és inkább saját, független vállalatát, a semmiből felépített Seri’s Choice-ot egyengeti. Ám minden megváltozni látszik, amikor a családfő úgy dönt, ideje átadni a vállalatcsoport irányítását egy örökösnek, és utódjaként Serit teszi meg, fivérei tiltakozása közepette. Seri elfogadja a lehetőséget, ám a hatalomátvételt megakadályozza egy baleset: a nő egy promóciós forgatás során, amikor siklóernyős repüléssel saját extrém sport-ágazatát próbálja népszerűsíteni, az orkán erejű szél elsodorja őt a forgatás helyszínéről, és Észak-Korea területén zuhan le. Ott a különleges alakulat századosa, Ri Jeonghyeok (Hyun Bin) talál rá az erdőben, ám ahelyett, hogy azonnal átadná őt az állambiztonsági szerveknek, inkább elbújtatja a nőt, és megpróbálja kitalálni, hogyan juttassa észrevétlenül haza. Ebben négyfős osztaga is a segítségére siet, ám a körülmények egyelőre nem teszik lehetővé a nő visszacsempészését délre. Seri ezért a segítségükkel igyekszik átmenetileg az észak-koreai nők külsejét magára ölteni, hogy ne lógjon ki a sorból. Ri Jeonghyeok jövendőbelije, Seo Dan (Seo Jihye) azonban nem sokkal ezután visszatér az országba, és szembesül a ténnyel, hogy vőlegénye egy idegen nővel került közelebbi kapcsolatba. Felbukkan Seri volt vőlegénye, csalás miatt nemzetközi körözés alatt álló Gu Seongjun (Kim Junghyun) is, aki közvetítők segítségével Észak-Koreában próbál elrejtőzni üldözői elől. Nemcsak az idegen rezsim jelentette veszélyek, de a kibontakozó érzelmek is bonyolult helyzetbe sodorják hőseinket…

Nem mondom, hogy nem érdekes az alapfelállás.

1. Még ha a forgószél és annak animációja elég vérszegény is volt, teljesen vállalható, hogy egy ilyen elsodródó siklóernyőst (vagy mondjuk ejtőernyőst) Észak-Koreában tesz le a balszerencse.
2. Bőven elképzelhető, hogy nem mindenki tekint marcona ridegséggel a déli kuzinokra, és hogy vannak olyanok, akik hajlandóak lennének bújtatni egy szerencsétlenül járt jövevényt (ahogy délen is segítik az oda menekülőket).
3. Igenis életszerű, hogy az X éve összeboronált és házasság előtt álló fiatalok életét alaposan felforgatja egy ilyen esemény: a házasság az északiak esetében katonai/politikai/családi döntés, melybe a házasulandó feleknek vajmi kevés beleszólása van, ami már eleve egy borzasztó nagy teher (hisz bármilyen is a másik fél, az életedet vele kell leélned, minden este mellé fekszel be az ágyba, ő lesz a gyerekeid anyja, apja, nincs udvarlás és nem nagyon van szabad választás, ezért ha nincs meg a “kémia”, az ember könnyen megnyomorodik érzelmileg egy ilyen kapcsolatban). Hát még ha kiderül, hogy amit szépen, évek óta tervezgetnek, az most felborulni látszik.
4. Szenzációs ötlet, hogy a körözés elől menekülő Gu Seongjun jó pénzért északon bérel magának villát, a világ szeme elől elrejtve. Ez nyilván nem csak úgy kipattant a készítők agyából, bőven lehetnek olyanok, akik már ki tudja, mióta Észak-Koreában tengetik mindennapjaikat.
5. Akármennyire is gyűlölöm a csebol-családos történeteket, tetszik, hogy az apa volt olyan tökös, és nem két utálatosan viselkedő fiára, hanem az üzleti életben egyedül is sikeresen elboldoguló lányára akarta hagyni a családi vállalatot.
6. Nagyon, NAGYON jó a konfliktus és cselekményszál, ami Seri és az anyja közt a sorozatban végigível. Hősnőnk ettől bár egy elviselhetetlen vállalat-örökösnő, az összes idióta manírjával, belül azonban egy érzelmileg teljesen instabil nő, akiben örök törést okozott a gyermekkori trauma, és emiatt egész élete útkereséssel, megfelelési kényszerrel, újra és újra fellángoló öngyilkos hajlamokkal teli, ami nagyon is emberivé teszi a karaktert.
7. Gu Seongjunt egy tehetséges csalónak és pimasz, páváskodó gazembernek ismerjük meg, de kezdettől fogva érezni, hogy sokkal több rejlik a karakter lelke mélyén és motivációi mögött.
8. Nagyon, NAGYON jó a hírszerzőknél lehallgatóként dolgozó Manbok karaktere, a tragédiája, hogy a munkája megnyomorítja a lelkét, de hogy a családjának is valamelyest kirekesztettnek kell lennie emiatt.

DE.

1. Múlt- és Reply 1988-idéző az észak-koreai közeg, az évtizedes elmaradottság, a technológia teljes hiánya, a divat, a szokások… De annyira nem hihető! Én értem, hogy a romantikus dráma kedvéért idealizáltan tárják elénk a látottakat, mintha egy vidám barakk kedélyesen cseverésző háziasszonyait néznénk, akik élik egyszerű életük mindennapjait. Minimális az, amikor tényleg megszólít a dráma és tragédia, és ez jellemzően az utcán éneklő, koszos és éhező, hontalan gyermekek jeleneteikor történik csak. Nem érezni a félelmet, ami átjárhatja az ottaniak mindennapjait, hogy ha nem úgy öltözködnek, járnak, sminkelik magukat, vagy esetleg a tiszteletlenség apró szikráját mutatják a katonák, az ellenőrök vagy a vezérek iránt. Nem látjuk az éhezést, a nyomort, a kínzásokat, kivégzéseket, a munkatáborokat. Az elhurcolások veszélye is csak 2-3 alkalommal lebeg a karakterek feje felett, akkor se azért, mert ez a bevett, hivatalos procedúra, hanem azért, mert pl. a főellenség, Cho Cheolgang (Oh Manseok) így akarja a verőembereivel zsarolni Manbokot, vagy Ri Jeonghyeok apja így akarja kimenteni Serit.

Hiányzik a tét a sorozatból, a galibából gyakran úgy másznak ki hőseink, hogy kiderül, ki Ri Jeonghyeok apja, és az megnyitja előttük a kapukat, vagy maga az apuka igyekszik személyesen intézkedni. Ezzel nagyon sok önállóságot kivesznek a férfi főszereplő, Ri Jeonghyeok karakteréből, ami nem túl jó, mert Hyun Bin így egy nagyon faarcú, csendes férfit alakít, akinek emiatt csak kevés esetben van lehetősége igazán tündökölni. Mert félreértés ne essék, amikor lehet, akkor tündököl, hősies, és nagyon tud szeretni, de sokszor csak passzív elszenvedője az apja jelentette privilégiumoknak. Az a kevés akciójelenet, amit kapunk, durván el van túlozva (lövöldözés és motorozás menekülés közben, vagy egymásba kapaszkodva siklóernyőzés a szikláról…).

Helyette mit látunk? Hőseink vígan lakomáznak, hatalmas, megterített asztalok mögött; teli a föld alatti raktár, amiből a jövevény kedvéért bőségesen vesznek, ha kell; könnyen lehet húst szerezni… Hogy szinte minden nap van áram, elképesztő nyugati autókkal szaladgál a vezérkari elit… Mindössze néhány éve voltak olyan nemzetközi tudósítások és tanulmányok, valamint rejtett kamerás felvételek Észak-Koreából és -ról, hogy az emberek az éhezés és a szegénység okozta alultápláltság miatt akár 5-10 centivel is alacsonyabbak a déli testvéreiknél; vagy hogy ha akkora az élelmiszer-hiány van, hogy a halottak húsát is képesek megenni, hogy élelemhez jussanak, mert minden segélyszállítmány Kimék vezérkaránál és a befolyásos köröknél köt ki… Csak a 2019-es évben olyan rossz mezőgazdasági állapotok utalkodtak, melynek következtében a lakosság közel 40%-a súlyos éhezés és alultápláltság miatt szenvedett. Szóval ez így nagyon nem kerek.

Ehhez kapcsolódik a 2. pont.

2. Yun Seri.

Még egy ilyen kiállhatatlan, utálatos, kényeskedő és életképtelen karaktert…! Amennyire emberivé teszi őt a gyermekkori trauma, amivel egész életében küszködik, annál hiteltelenebbé válik attól, hogy egy rideg, érzéketlen, a valós világtól teljesen elszakadtnak tűnő, elkényeztetett, gazdag nő. Pedig a cselekmény nagyon sokat ki tudott volna hozni ebből a karakterből. Hogy a gazdag csebolka odacsöppen Észak-Koreába, és a helyzete vagy az esetleg ott tapasztalt borzalmak, félelem, stb. alázatot tanít számára, hogy megváltoztatja, jobb emberré teszi, aki félre tudja tenni az önzést, a rongyrázást… De nem. A végére kapunk ugyan egy aggódó, önfeláldozó hősnőt, aki félti újdonsült barátait, de lassan vánszorog a cselekmény, míg eljutunk oda, hogy el is higgyük ezt őszinte érzésnek.

Pedig alapvetően a karakter nem lenne rosszlelkű. Nem tudom, hogy a komédiafaktor kedvéért, vagy a reklámok miatt kellet totál infantilisnek beállítani a kezdeti, észak-koreai jeleneteket, amikor sampont, tusfürdőt, miegymást vásároltat megmentőjével, meg neki illatos gyertya kell, hogy ellazuljon, meg napi 2-3 húsos étkezés, és mi az, hogy elmegy az áram. Ri Jeonghyeok pedig szolgalelkű férfiként szépen elmegy és mindent megvásárolgat neki. Az ember meg néz, hogy WTF, most tényleg ennyire hülyére akarnak venni minket a készítők? Hogy bár vagyonos családból származik, Ri Jeonghyeok egyelőre nem egy magas rangú katona, vélhetően a valós életben ő maga sem ehet, csak max havonta 4-5 alkalommal ténylegesen húst, máskor meg éhezik, nincsenek luxuscikkei… Itt viszont azt látjuk, hogy minden gond nélkül megy a bevásárlás és Seri kiszolgálása. És ez szörnyen bosszantó. Mert nem ez a kép él bennünk Észak-Koreáról, és valamilyen szinten ez elbagatelizálja az ott élők tragédiáját. Miért akarják elhitetni velünk, hogy dél-koreaiként Serinek fogalma sincs az északiak nehézségeiről, hogy nem kellene követelőznie, hanem meghunyászkodva inkább segítenie kellene a környezetét, amivel csak tudja?

A két karakter ettől függetlenül teljesen rendben lenne, a forgatókönyvírói hanyagság nem róható fel nekik. Rettentő szép az utolsó, epilógusszerű részben, ahogy az időzített SMS-ekkel Ri Jeonghyeok gyakorlatilag megtanítja ÉLNI a szeretett nőt. Hogy az, akinek a valós életben valószínűleg nincs semmije, az életet adja vissza annak, akinek megvan mindene ezen a világon. Ez egy gyönyörű motívum, és az is, hogy ez Serinél milyen jellemfejlődést okoz.

3. A brigád rettentő vicces és szeretnivaló. Minden pillanatuk bearanyozza az epizódokat. Ódákat zenghetnék róluk, de felesleges, mert minden tettük magáért beszél.

4. Az északi feleségek kalandjai, mindennapjai néha kicsit too much volt számomra. Felesleges, ordenáré üvöltözés, lerészegedés… Az illetlen viselkedést arrafelé sem nézik jó szemmel. Megható az összetartásuk, de sokszor úgy éreztem, céltalan a jelenlétük, és csak az időt húzzuk feleslegesen.

5. Seo Dan… Meh. Tipikus második női főszereplő, de még csak meg se tudjuk nagyon kedvelni őt. Maximum a végére. Alapvetően nem egy rossz ember, sőt, komoly emberi nagyságról árulkodik, hogy még Seri felfedezésekor vagy Gu Seongjun lelepleződésekor se rohan riasztani az állambiztonságiakat, hanem a maga módján mindkettőt igyekszik (amúgy egészen kreatív megoldásokkal) kihúzni a szorult helyzetből.

Amellett, hogy nagyon életszerűtlen az egész figurája (a megjelenése, a frizurája, a legtöbb ruhája, stb.), sokat nem tudunk meg róla, és a készítők is nagyon kevés, értékes vonással ruházzák fel őt ahhoz, hogy meg is akarjuk kedvelni. Sajnálnánk, mert oda kellett születnie, ahova. Szánnánk, mert kényszerházasságba kényszeríti őt a családja, és bár ő beleszeret a jövendőbelijébe, az tudomást sem vesz róla, sőt, mást szeret. Végig egy búvalbaszott, szerethetetlen figura, aki az elegáns és kifinomult nő megtestesítője akar lenni, közben pedig néha gusztustalan, ahogy lerészegedik és elhagyja magát. Bár ez is biztos a komédia-faktor céljából alakult így.

6. Go Seongjun történetszála meglepett. Hogy a törvény elől menekülő, nagyképű svindlerről gyakorlatilag kiderül, hogy a családját anno Seriék apjának vállalata semmizte ki, és ő végig vissza akart vágni… De végül számos ponton inkább segítette Serit, semhogy bosszút álljon rajta az őt ért sérelmek miatt. Sorsának beteljesedése meglepő volt ugyan, de talán kellett is, különben végképp azt éreztük volna, hogy semmi tétje nem volt a történetnek. Kissé nehezen hihető azért, hogy valaki, aki ugyan ismeri a céllövés mesterségét, de életében sosem ölt még embert, csak úgy képes lenne szitává lőni egy egész, támadó bandát, csak hogy megmentse a szeretett nőt. Azért az emberélet kioltásához ennél… sokkal durvább elhatározás kell, nem? Szóval bár nagyon hősies volt a jelenet, szerintem elképesztően el volt túlozva a dráma kedvéért. Ettől függetlenül szomorú a halála (bár nem méltatlan), hogy gyakorlatilag 1 embert kivéve mindenki által elfelejtve, titokban kellett távoznia egy országban, ahonnan sose juthatott ki.

7. Seri családja érdekes volt. Először a sorozat mintha azt akarta volna elhitetni velünk, hogy mindkét fivér aljas gonosztevő, de lassan csak rájövünk, hogy az idősebbik, együgyűbb testvér és annak végtelenül idegesítő, butácska felesége nem velejéig romlott – szemben a középső fivérrel és annak kőszívű feleségével, akik bárkin képesek lennének átgázolni, csak hogy megkaparintsák a vállalatot. Tetszik a diszharmónia a családban, az apa makacssága, az anya rideg zárkózottsága, és hogy mivé alakulnak a cselekmény végére.

8. A gonosz. Cho Cheolgang volt talán az egyetlen karakter, akinek az egész megjelenésén, viselkedésén, háttérben megbúvó motivációin érezni lehetett az ellenséges, észak-koreai mentalitást. Ahogy az “észak” a sorozatról nyilatkozott, nem csodálkozok rajta, hogy nem erőltették túlságosan a negatív szálat…

9. A befejezés… olyan, amilyen. Nem mondom, hogy elégedetlen voltam vele, de ennél többet nem igazán lehetett volna kihozni ebből. Egy jogi kiskapu segítségével Seri és Jeonghyeok minden évben 2 hetet eltöltenek Svájcban, amire a nő alapítványi támogatóként, a férfi zongoristaként érkezik. Soha, senkinek nem tűnik fel, hogy mindig Ri Jeonghyeok az egyik, aki Észak-Koreát képviseli? Kicsit ellentmond ez némileg annak, amiről Seo Dan mesél, hogy azok, akik külföldre utazási engedéllyel rendelkeznek, mindig kapnak maguk mellé egy afféle tartótisztet, aki gondoskodik az ideológiai nevelésről, hogy a gonosz kapitalista nyugat ne mérgezze meg az elméjüket… Hol is van ez a felügyelőtiszt, amikor Ri Jeonghyeok mindig Svájcba utazik? Ha nincs, miért nincs, ha van, nem tűnik fel neki, hogy Jeonghyeok minden évben ugynaazzal a nővel tölti az idejét, együtt fotózkodnak, sétálgatnak, és még ki tudja, mit csinálnak?

Ha már romantika és “boldog befejezés”, én inkább el tudtam volna képzelni egy olyan záró képsort, hogy Ri Jeonghyeok megérkezik Svájcba zongoristaként az első alkalommal, de soha nem tér vissza, hanem Serivel megy Dél-Koreában, vagy valahol máshol, semleges területen telepednek le, és mondjuk az utolsó jelenetekben az ikergyermekek szaladgálnak körülöttük, amikre a férfi úgy vágyott. Nem kellett volna dialógus, és nagyvonalúan legyinthettünk volna, hogyan oldották meg Ri Jeonghyeok szülei a fiúk “szökését” (hisz más, fontos cselekményszállal maguk a készítők is hasonlóan hanyagul bántak).

Ez így viszont, hogy évente egyszer, 2 hétre találkoznak… Számomra se nem különösebben romantikus, se nem happy ending. A szerelmesek nyilván nem csak zenélgettek, meg fényképezgettek vagy sétálgattak, idővel bizonyára ágyba is bújtak. Mi lesz, ha Seri egy nap, X hónappal az aktuális Svájc után megtudja, hogy terhes? Kihordja a gyereket, mire jövőre ismét Svájcba mehet? Ri Jeonghyeok hogy tudta volna meg? Vagy lemarad a terhesség és szülés meghitt pillanatairól, vagy a gyerek(ei) életének nagy részéről, mert évente 2 hétre találkoznak csak? Úgy érzem, hogy ez nem lett teljesen átgondolva. De pl. egy befejezésnek jó lett volna egy olyan képsor is, hogy Seri az 1. Svájc után teherbe esik, a 2. Svájc alkalmával már kisbabával a karjában várja Jeonghyeok érkezését, aki meghatódva vele marad és nem tér vissza többé északra.

Áh, de bosszant, amikor adott egy jó anyag, és a lehető legkevesebbet hozzák ki belőle!

Mindegy, egynek jó volt, még egyszer nem biztos, hogy megnézném. Gyakran éreztem amúgy, hogy nagyon Descendants of the Sun-érzetet kelt a sorozat. Katonai közeg, mindenre elszánt, önfeláldozó férfi főhős, vicces katonatársak, rideg és addig érzelmileg megközelíthetetlen hősnő… kényszerházasság, melybe a hősök bele vannak kényszerítve a szintén katonaszülők által… egy távoli, keveset látott, és emiatt újszerűen ható táj (fiktív mediterrán közeg kontra Észak-Korea)… befejezetlen befejezés…

Csak én gondolom így?

Fordítói szemmel nézve a sorozat egy rémálom lehetett a rengeteg katonai tisztséggel, hivatallal, elvtársozással, biztos, hogy idegbajt kaptam volna, ha nekem kellett volna csinálni.

 

A mi kis falunk S04 – 10/7

Az idén bemutatott, negyedik évadot vártam is, meg nem is. Érdekesen ért véget a 3. évad Janó (a pap) és Teca (a kocsmárosnő) váratlan, ámde nagyon időszerű csókjával, és hogy onnan hova fog tovább menni a cselekmény.

Hát, a részükről sehova, mert mind Teca, mind Janó és az apja (az állatorvos Janó) érthetetlen módon rettentő kevés szerepet kapott ebben az évadban. Jó, nyilván a stáblista és nyitóklip alapján a polgármester, Erika és Gyuri a főbb szereplők, és amúgy ők szinte mindegyik epizódból most is kivették a részüket. A három közmunkás, Szifon, Baki és Matyi is meglepően gyakran felbukkant. De gyakran még a pletykás mellékszereplő nénikék is több műsoridőt kaptak, mint Teca vagy Janóék. És azért egy ilyen erősen helyzetkomikumra és humorra építő, őrült sorozatnál néha kell az “értelem hangja”, amit Teca és a két Janó képvisel, hogy ne menjen el teljesen debilbe a történet.

Ami meglepő, hogy az előző évad végén a faluba költöző házaspár csapodár férfitagja, Zsolt mennyi szerepet kapott, akárcsak a vegyesbolt új eladónője, Nelli. Értem, kell a vérfrissítés, de így sok, addig megszokott karakter a háttérbe szorult. A magamutogató Dóri is egyszer-kétszer jelent csak meg az egész évad alatt, pedig az ő kacérkodásai, amivel mindenkit, de főleg a papot kínos helyzetbe hozza, kiváló humorforrás volt eddig. Helyette most itt van a(z egyébként csinos) fiatalember, Zsolt, akit gyakran látunk alulöltözötten, sőt, seggpucéran is, és akinek hamar tönkremegy a friss házassága, és gond nélkül elkezd Dórival és Nellivel is kamatyolni (anélkül persze, hogy emiatt a helybéliek megszólnák). Keveset látunk a falu és a szomszédja, Pajkarét közti, legendás rivalizálásból is, és nincs foci sem…

Egyszóval akadtak hiányosságok. A befejezés azonban érdekes. Egyrészt felsírtam, amikor Janó, a pap a mise közben átment goszpeles stílusba, és énekelni kezdett az egybegyűlteknek. Viszont voltak, akik távol maradtak a miséről, és érdekes, lehetséges folytatást vetítenek előre: Erika, aki elég tanácstalanul nézi a (vélhetően pozitív) terhességi tesztet; vagy a tanárnő, akitől a 30 éve lelépő férje épp most akar elválni; vagy Zsolt visszatérő felesége, aki nem is tudja, hogy miközben ő elköltözött otthonról, férjecskéje össze-vissza kufircolt mindenkivel…

Szóval lesz cselekmény bőven egy ötödik évadra is, ha egyszer az valaha is elkészül…

 

Rugal – 10/0

A meglepetés erejével jött anno az év elején ez a sorozat. Pont akkor, mikor egy másik, már elkezdett, koreai sorozat-fordításomat akartam bejelenteni. Nagyon megtetszett a koncepció, a képregényes jelleg, az akció, a látvány… A két főszereplőt, Choi Jinhyukot és Park Sungwoont több sorozatban is láttam már, egy mindegyikben szerettem őket.

Kang Kibeom (Choi Jinhyuk) a koreai rendőrség kiváló nyomozója. Egy Argos nevű, titkos bűnszervezet után nyomoz, egy nap azonban álarcosok támadják meg őt és a családját az otthonában. A feleségét holtan találják, a bérgyilkosok pedig életveszélyesen megsebesítik őt azzal, hogy mindkét szemét kivágják. Hamarosan azonban gyanúsítottként kerül a nyomozás célpontjába. Ekkor környékezi meg őt a koreai Nemzeti Hírszerző Ügynökség, mely különleges, biotechnológiával készített, mesterséges szemgolyókkal visszaadja a látását, és felkéri, hogy dolgozzon a Rugal nevű, titkos akciócsoportnak, mely az Argos és hasonló bűnszervezetek felszámolásával foglalkozik…

Az első két rész nagyon tetszett. Azt kaptam, amire vártam. Izgalmas, pörgős, tele vagány verekedős jelenettel (még ha sokat nem is maguk a színészek, hanem kaszkadőrök csinálnak). Bejött, hogy nem gyerektestű színésznők és vézna színészek akarják elhitetni velünk, hogy ők bizony kemény fighterek, és bárkit képesek lezúzni – helyettük gyönyörűen kisportolt, izmos, hihetően kinéző, atletikus alkatú hősöket kapunk, akiről el is hisszük, hogy képesek úgy verekedni, ahogy.

Rögtön azonban a 3-4. résztől kezdve nagyon erős WTF-érzet lett úrrá rajtam a megjelenített, öncélú és felesleges kegyetlenkedések láttán. Sok bűnügyi sorozatot végignéztem már, többet le is fordítottam, de itt sok jelenetnél egyszerűen felfordul a gyomrom. Az emberi élet semmibe vétele, a borzasztó kínzások, az emberkísérletek, csipek beültetése, agyleszívás… MINEK? Mi értelme van ennek? Sajnos ez a kérdés a sorozat végéig a levegőben maradt. De ha még csak erről lett volna szó!

SPOILER

Ez a sorozat egy két lábon járó katasztrófa. Nem is tudom, mikor láttam ennyire rossz doramát, a Video Girl Ai és a The Last Empress mellett az utóbbi évek legborzasztóbb csalódása, amit nemcsak megnézni, hanem lefordítani is bűn. Szenvedés végignézni, és nem érzek mást, csak dühöt, amiért már heteket, hónapokat beleöltem a fordításba, és amiért még ki tudja, mennyi drága időt bele kell ölnöm, hogy befejezzem.

1. Tudni akarom, ki adott pénzt erre a sorozatra és miért! Mert egyértelműen tolták bele a pénzt zsákszámra, a drága díszletek és speciális effektek mind erről árulkodnak. Igaz, hogy Choi Jinhyukon és Park Sungwoonon kívül igazán komoly, nagy nevek nem voltak benne, de ez a kettő épp elég drága színész ahhoz, hogy egy vagyont elkérjen a szereplésért, és akik részéről szégyen, hogy egy ilyen produkcióra kellett pazarolni a tehetségüket.

Nem volt sok termékelhelyezés, de ami volt, annak semmi értelme nem volt. Kang Kibeom karakteréből csináltak egy kis keresetű zsarut, aki ennek ellenére úgy öltözik, akár egy metroszexuális páva, és időről időre dizájner ruhákat és egyéb trendi kiegészítőket vásárol a csapattagoknak. Az utolsó részekre a Samsung betolta a Fold és Flip telefonokat, amikre mondhatnánk, hogy értékes perceket pazaroltunk feleslegesen, miközben a karakterek nagy szemekkel csodálják ezeket a méregdrága termékeket, de mivel a sorozat cselekménye gyakorlatilag értékelhetetlen, azt hiszem, ezek a percek sem vesztek kárba.

2. Miért nem beszél senki erről a sorozatról? A Soompi fórumain kb. 16 oldalnyi beszélgetés alakult ki róla, és azok nagy része is mind negatív. 16 oldal! Más sorozatoknál kb. a stáb bejelentése generál ennyi oldalt. Az Asianwiki dettó, darabokra szedik ezt az egész sorozatot.

De elég csak megnézni a Google keresési eredményeket. Nem SEO-zok, de az én honlapom is feljön kb. a 2. oldalon, mert az induláskor lejött némi promós cikk, de utána SEMMI. Egy 1-2%-os nézettségű sorozatról beszélünk. Alig nézte valaki. És aki látta, az csakis rossz véleménnyel van róla.

3. Az eredeti webtoon is ilyen szar volt, vagy az adaptáció nem sikerült? Ha az is egy hulladék volt, miért kellett megvenni és megcsinálni? Egy ilyen produkció megvalósulása legalább másfél-2 év, míg a jogok megvásárlása, a szponzorok megszerzése, a csatorna pénzének kikalkulása, valamint a forgatás megszervezése egyáltalán eljut abba a fázisba, hogy elgondolkozzanak a szereplőválogatáson. A forgatás Choi Jinhyuk nyilatkozata szerint 7 hónapig tartott. 7 TELJES HÓNAPIG! Ez alatt senkinek nem tűnt fel, hogy egy trágya, amit csinálnak? Szarból nem lehet várat építeni.

Ha viszont a webtoon jó volt, akkor ez is ékes példája annak, hogy nem minden képregény való filmvászonra, és nem is lehet mindent megfilmesíteni. A szerzőnek bizonyára mindegy, mert a maga kis pénzét kivette ebből az egészből.

De az a bosszantó, hogy ha erre a sorozatra volt pénz, akkor más sorozatra miért nem? Hol van a Signal évek óta beígért és mindenki által várt folytatása? A Studio Dragon, mely ezért a sorozatért is felelt, azt már egy ideje le is vette a tervezett/folyamatban lévő projektek közül. Miért?

4. A cselekmény!

Miért kelti azt az ócska érzést, hogy a webtoon ismerete nélkül a felét sem fogjuk érteni annak, ami történik? És miért feltételezi egy filmsorozat, hogy egy nemzetközi forgalmazásban nem álló képregényt előre ismerjünk hozzá? Hogy várhatja el pl. a Netflix globális közönségétől, hogy mindennek tudatában legyen?

Semmi világteremtés! Semmi háttértörténet! Minden, amit látunk, in medias res belecsap a lecsóba, a visszatekintések, visszautalások pedig semmilyen töltettel nem bírnak. A jelen eseményei bosszantó módon abból állnak, hogy látjuk az Argos belső viszályait, aztán egy kis kegyetlenkedés jön Hwang Deukgu részéről, a Rugal kimegy a helyszínre, hogy megoldja a dolgot, kisebb-nagyobb erőfeszítés és veszteség árán sikerül is nekik, aztán mindenki hazamegy, de a helyzet nem változik semmit. A karakterek és frakciók úgy tolódnak hol ide, hol oda, hogy azt Pintér “Pinyő” Attila is megirigyelné!

Semmit nem tudunk meg az Argosról, vagy az elődszervezetéről, a Vörös Hangyákról. Hogy mikor jöttek létre és miért, és miért érezte úgy a rendőrség, hogy a normál emberi, rendőri állomány már kevés velük szemben, és két lábon járó szuperfegyverek kellenek, hogy legyűrjék őket. Se értelme, se célja nincs azoknak a Frankenstein-kísérleteknek, amiket maguk a rendőrök kezdtek el, és amiket az Argos csak folytatott.

Mondok valamit! Meg lehetett volna ezt oldani például úgy, hogy felvezetjük az Argost/Vörös Hangyákat, mint ember- és szervkereskedő, nemzetközi szintű, kegyetlen bűnözőket, akiket a koreai rendőrség próbál leleplezni és megsemmisíteni, de a nyomozóit csak darabokban (vagy még úgy se) kapja vissza. A megnyomorított, megsérült vagy életveszélyes állapotba kerülő rendőrökön csak hi-tech, forradalmian új orvosi beavatkozások tudnak segíteni, mellyel 1-2 szervüket, stb. kibernetikus testrészre, szervre cserélik. A kezdeti kísérletek nem mennek valami jól, míg el nem kezdenek jönni az olyan sikeres megoldások, amik Mina, Taeung és Gwangcheol esetében történtek. És ezek az új technológiával felszerelt, szuper-rendőrök megpróbálják felvenni a harcot az ellenséggel. Közben pedig esetleg elgondolkozhatnak ők (és a nézők is) olyan metafizikai kérdéseken, hogy ettől még embernek tekinthetőek-e, a társadalom egyszer képes lesz-e visszafogadni őket, vagy hogy tagjai lehetnek-e még a “normál” emberek társadalmának.

De nem. Mit látunk? A rendőrség maga kezdett el kísérletezni, embereket kínozni a technológia tökéletesítése kapcsán, mégsem látjuk, hogy bárkit ezért felelősségre vonnának! Mina apja is bűnös ebben, de Choi tanácsos is. Nemhogy sérült rendőrök életét próbálják ezekkel a módszerekkel megmenteni, hanem random, általuk kiválasztott, egészséges emberek életét nyomorítják meg (Taeung, Kibeom), csak hogy azok a kísérleti nyulaik lehessenek, és e módszert rajtuk alkalmazhassák.

És ezeknek kellene a nézőnek szurkolnia? MIÉRT?

Mi értelme van
– Kibeom szemei leállásának, öntudatra ébredésének, önállósodásának?
– annak, hogy bevezettük Kibeom képzelődéseit, látomásait, mintha ő ölte volna meg a feleségét, mikor ez a történetszál (sem) vezetett sehova? Miért nem játszottak el annak a gondolatával, hogy tényleg ő volt a gyilkos, csak pl. elmezavar miatt nem emlékszik a tényleges történtekre, amolyan Viharsziget-style?
– annak, hogy visszahozzuk Kibeom feleségét, csak hogy utána ismét megölhessük?
– annak, hogy a sorozat vége felé kiderül, hogy Kibeom és Mina beültetett chipje kapcsolatban áll egymással, és hogy Mina megérzi, ha valami nincs rendben Kibeommal?
– annak, hogy Kibeom kitépi a saját nyakából a chipet, mert el akarja felejteni a sok szörnyűséget, ami a feleségével és vele történt, és így elveszti az emlékeit, de fél epizóddal később már újra emlékszik mindenre, mégsincsenek meg benne azok az önpusztító és gyűlölködő érzések a Rugal vezetése iránt?
– annak, hogy a Rugal vezetőjét először szimpatikus, de nehéz helyzetben lévő vezetőként látjuk, a sorozat végére meg egy hatalommániás szörnyeteggé degradáljuk, aki kedvét lelte abban, hogy másokat kínozhatott?
– annak, hogy Hwang Deukgu maga is ilyen Rugal-szerű kiborggá akar válni? Miért hajszolja ezt a technológiát, mikor egyike volt azoknak, akiket a rendőrség laborjaiban Choi tanácsos és az emberei megkínoztak? Hogyan és miért maradt egyáltalán életben a nagy összecsapás után?
– annak, hogy a sorozat végére Choi Yewon mindenkit eltakarít maga mellől (fú, de nagy meglepetés), és az ő szeme nyitja ki a Mopin széfjét, amiből kivesz valamit (vélhetően lefizetett politikusok jegyzékét)? Milyen jelentősége van egyáltalán ezeknek a dokumentumoknak? Így, hogy mindenkitől megszabadult, mit gondolt, ki termeli majd meg neki a pénzt a szervezet fenntartásához?
– annak, hogy Susant meggyilkolták? Ki lőtte le egyáltalán? Azt lehetett volna hinni, hogy Taeung, de a dialógus szerint más volt. Choi Yewon? Vagy valaki más? Hová lett a kis rekesz, amit magával próbált vinni?

Kettő, valamirevaló karakter van a sorozatban, akikre az ember nem tud haragudni, vagy legalábbis nem olyan okok miatt, mint amilyenekért a többiekre. Bradley és Seol Minjun.

Bradley a fura, különc kis kocka a történetben, aki kellően komoly, ha műtétre, beavatkozásokra, emberéletek megmentésére kerül sor, de épp elég humorforrás, ha a kütyüjeiről van szó. Nem fáraszt feleslegesen, de ő sem viseli el, ha őt fárasztják. Pont elég belőle, amit látunk. Seol Minjun pedig Choi tanácsos egy régi áldozata, aki éveket pazarolt az életéből arra, hogy beépüljön az Argosba, hogy aztán olyan méltatlan és fájdalmas halála legyen, amilyen. Hozzá köthető az egyik legnagyobb, meglepetés-erejű pálfordulás a sorozatban, mely sajnos nem úgy alakul, ahogy a néző annak szurkolt volna, de a kegyelemdöfést neki sikerül megadnia az Argos felé, így valamilyen szinten legalább az ő áldozata nem volt hiábavaló.

De semmi! Semmilyen más karakterrel nem tud a néző együttérezni vagy sorsközösséget vállalni! Minával talán, de sokszor túl szarkasztikus és negatív ahhoz, hogy az ember foglalkozni akarjon vele. Gwangcheol sokszor idegesítő és gyerekes, Taeung pedig eleinte komor és szótlan vezető, a végén viszont már túlontúl sokat lelkizik Kibeommal, ami néha rendesen kínos.

5. Miért érzem azt, hogy a sorozat háttérdallamai más doramák zenéiből lettek összeválogatva? Legalább 3-4 sorozat dallamai csendülnek vissza, főként Voice, de mintha még történelmi sorozat akció/dráma zenéje is felismerhető lenne. Másnak nem volt ez az érzése? Sajnos album (még) nem jelent meg, hogy ezt le lehessen ellenőrizni, de ez borzasztó furcsa volt.

SZERK: Az összefoglaló megírása óta megjelent az OST album. Így már igazából értek mindent. Ugyanaz a Lee Nyeom felelt a filmzenéért, mint aki a The Crowned Clown, a Remember – War of the Son és a The King Loves c. sorozatok zeneszerzője is volt.

Összességében… ez egy értékelhetetlen sorozat. Lehetne értékelni a díszletek és effektusok megvalósítását, de kontextus nélkül az sem ér semmit.

SZERK. 2: Na jó. Nem bírtam magammal, muszáj volt belenéznem a webtoonba. Egyszerűen nem hagyott nyugodni a dolog.


[Kang Kibeom]


[Song Mina és Han Taeung]


[Yi Gwangcheol és az ő harci robotja]


[Susan és Bradley]


[Hwang Deukgu]


[Hwang Deukgu öccse, Hwang Dalgu]


[Choi Yewon]


[a sorozatbeloi Bong Mancheol megfelelője, Gu Mancheol]


[Choi Yong]


[Seol Minjun]

A rajzolás olyan, amilyen, de maradjunk annyiban, hogy nekem nagyon más elképzelésem van arról, hogy mi tesz egy képregényt képregénnyé… Ez a rajzstílus nekem baromira nem jön be. A karakterek nagy része a rajzstílus miatt rendkívül hasonlít egymása, vagy túlságosan eltúlzott vonásokkal bír, aminek semmi értelme (piercingelt Seol Minjun, szvasztikás fejű Taeung, majomfejű bárénekesnő). A testarányok nem pontosak, a rajzolás/színezés befejezetlennek, elkapkodottnak tűnik, sokszor pedig azt látni, hogy a készítő egy az egyben egy másik kép/póz/beállítás/stock photo karakterének alakját másolta le, mert érezni a minőségbeli különbséget.

Sok felvezetés itt sincs, de ami van, az LEGALÁBB elindítja valahogy a történetet. Kang Kibeom maga tart a rendőrségen prezentációt az Argosról, annak elődjéről, a Vörös Hangyákról, melynek ügyében egy ideje már nyomozott, és sikerül is az egyik tagjukat (Hwang Deukgu öccsét, Hwang Dalgut) lecsuknia, de azt később “felsőbb utasításra” elengedik – ez pedig elvezet az Argos bosszújához és Kibeom családjának kiirtásához. Mennyivel egyszerűbb ez így indítani, nem?!

Néhány karaktert persze összeolvasztottak, Susan és Bradley pl. nem orvosok/műszerészek/hekkerek a képregényben, hanem mesterlövészek, akik maguk is a Rugal bevetési egyéségnek aktív tagjai – a beavatkozásokat pedig nem a K Kórház, hanem a Brave Kórház orvosai végzik (akik amúgy véletlenül elgázolták a börtönből megszökő Kibeomot).

Érdekes látni, hogy bizonyos, filmes közegben is használható pillanatokat, szimbolikus jeleneteket hogy vettek át a sorozat készítői (a Kórház orvosainak elrablása, konténerben tartása és bezsarolása az Argosba; Kibeom kiképzése a fejjel lefelé lógással vagy vízbe dugott fejjel; stb). Arra is magyarázatot kapunk, hogy a speckó immunerősítő, amelybe a Rugal tagjai visszavonulnak, micsoda (egy fürdő, mely különleges orvosságok (magas) koncentrációját tartalmazza, és hamarabb elősegíti a sebgyógyulást, mint a normál folyamatok). Ezt pl. a sorozatban egyáltalán nem lehetett érteni, hogy mi a jelentősége, mert soha nem magyarázták meg. A Rugal tagjainak fokozott erejét is speciális felszerelés (“mesterséges gerinc”) biztosítja, mely gyorsítja az impulzusok áramlását az agyból a végtagok felé, így a test gyorsabban és könnyebben reagál, nagyobb ütésekre képes, stb. Kicsit, mint Gwangcheol kesztyűje a sorozatban, de az se volt sose megmagyarázva.

Nem feltétlenül értem, hogy mi olyan népszerű vagy “sikeres” ezen a képregényen, vagy csak nem én vagyok ezeknek a webtoonoknak a célközönsége, de valahogy nekem ez bár átgondoltnak tűnik, megvalósításában nagyon fapados, és kimondottan igénytelen.

Meh…

 

Hotel del Luna – 10/8-9

A Rugal okozta, súlyos kiábrándultság, valamint a koronavírus miatti home office és bezártság erősen rányomta a bélyegét a hangulatomra. Minél többet voltam itthon, annál többet láttam, hogy szalad a ház, ráférne a házimunka, főzés, kenyérsütés, miegymás… Keresni akartam hát egy sorozatot, ami lefoglal az ilyen hétköznapi teendők közben.

Sokat vaciláltam, hogy mi legyen: válasszak egy régebbi sorozatot, hogy fogyjon a megnézendők listája, vagy valami modernebbet? Mivel a 2014-es év listája már a legkarcsúbb, gondoltam, miért is ne, jöjjön Seo Inguk és a High School King of Savvy. De negyed óra artikulálatlan tinilány-visítás meg bunkó flegmáskodás és maníroskodás után rájöttem, hogy én ehhez már öreg vagyok, és nincs türelmem sipákoló iskolásokat nézni X részen keresztül, ahogy Lee Hana is idegesített az első perctől kezdve a komolytalan, fontoskodó titkárnő/asszisztens szerepében. Zavart, hogy nincs semmi felvezetés, nem tudom, mi miért történik, és ha nem olvastam volna el az ismertetőt, még annyit se értettem volna az egészből. Úgyhogy ezt a sorozatot szépen kisatírozom a listámról.

Visszakerültünk a kiindulópontba: mit válasszak? Bűnügyi? Közkedvelt? Romantikus? “Kötelező”? Vagy olyan, ami még le sincs fordítva, vállalva annak veszélyét, hogy esetleg úgy megtetszik, hogy mindenáron le akarjam fordítani? Aztán úgy voltam vele, hogy “ha tanácstalan vagy, válassz a bevált színészek közül“. Tavaly Sung Dongillal és a Trappel megjártam, így most inkább Yeo Jingoo felé kacsintgattam, akitől idén kaptam már egy gyönyörű sorozatot. Pedzegettem a My absolute boyfriendet, melynek akkor még nem volt fordítója, így féltem belevágni. De aztán inkább a Hotel del Lunára esett a választásom, mert a kezdetektől fogva körüllengte a sorozatot valami titokzatos, misztikus-varázslatos aura, ami miatt régóta meg szerettem volna már nézni.

Tartottam is tőle, persze. Valahogy minden körülmény a Goblinra hasonlított, melyet szerettem ugyan, de végtelenül túlhájpoltnak tartom, és érzelmileg rendkívül megterhelőnek. Mert a halál és elmúlás témája sosem könnyű vagy egyszerű. És bármilyen humoros körítést próbáltak ott is köréje keríteni a vicces filler jelenetekkel, igazán maradandóak a drámai pillanatok és fordulatok voltak.

Mint sok más sorozatba, ebbe is vakon vágtam bele, hadd lepjen meg. Szerintem még előzetest se néztem meg belőle. Talán az egy sorozat jó ismérve, ha teljesen ismeretlenül sikerül belekezdenünk, és mégsem zavar össze minket, hanem magával tud rántani bennünket. És őszintén szólva a Hotel del Lunára ilyen téren nem nagyon lehet panasz.

Adott egy édesapa, amolyan megélhetési bűnöző, aki a lopással, tolvajlással egy szem fiúgyermekének, Gu Chanseongnak próbál jobb életet teremteni. Egy éjjel, egy friss betörés után épp a rendőrség elől menekül, mikor egy mellékutca meredek lépcsőjén megbotlik, és nagyon nagyot esik. Kábán tápászkodik fel, és vonszolja el magát, mígnem egy Hotel del Luna nevű szálloda bejáratát meg nem pillantja maga előtt. Úgy dönt, elbújik odabenn, míg a rendőrség továbbáll, ám a pazar luxushotel körülményei és dísztárgyai láttán viszketni kezd a tenyere, és onnan is a lopást tervezgeti. Balszerencséjére a hotel extravagáns tulajdonosa, Jang Manwol (IU) rajtakapja őt, és szembesíti a tettével, és a szomorú igazsággal: a férfi tulajdonképpen haldoklik, és a hotelbe csupán a szelleme látogatott el, a testét épp egy kórházban próbálják újraéleszteni. Manwol két lehetőséget kínál neki: vagy meghal most a bűneiért (és így kisfia örökre magára marad), vagy visszatérhet a testébe a gyermeke mellé, de a fiút 20 év múlva a Hotel del Luna szolgálatába kell állítania. A férfi nem akarja, hogy Chanseong egyedül maradjon, ezért utóbbit választja.

Igyekszik persze kicselezni a nőt azzal, hogy sietősen külföldre költözik Chanseonggal, nehogy rájuk találjanak, és elragadják a fiát. Eltelik 21 év, és az immár felnőtt Chanseong (Yeo Jingoo) harvardi szállodamenedzsment-diplomásként visszatér Koreába, azt remélve, hogy a Hotel del Luna végképp lemondott róla. Meglepetésére azonban Jang Manwol betartja az ígéretét, és már másnap ráparancsol, hogy jelenjen meg a hoteljében – melyről Chanseong megdöbbenve tudja meg, hogy az elhunyt lelkek átmeneti állomása a túlvilág felé vezető úton. Chanseong megkapja a menedzseri teendőket, és a személyzet egyetlen élő tagjaként először kicsit nehéz beilleszkednie. Azonban kifogástalan profizmussal és végtelen együttérzéssel végzi a munkáját, melynek során szép lassan megismeri a többieket, valamint Jang Manwol sötét és szomorú múltját…

Fú, hol kezdjem.

Alapvetően rettentően tetszik, hogy olyan pihekönnyű a sorozat, hogy nem kell különösebben érzelmileg mélyen beleinvesztálódnunk ahhoz, hogy egy csapásra megszeressük. Nagyon emberi, ahogy Chanseong apja a gyermeke jóléte (és nem pusztán a nyers haszonszerzés) miatt kényszerül a bűnözés útjára, és az is, hogy ez még nem menti fel őt a felelősség alól. De az is, hogy inkább az életben maradást választja, hogy ne keljen a kisfiát magára hagynia árván, még ha ezzel vállalnia kell azt, hogy Chanseong majd a hotel szolgálatába áll. Van benne valami kimondottan bájos és meseszerű, gyerekkorunk klasszikusaira emlékeztet ez a “paktum”, mellyel egy főhős gyermekkorában a szülő kényszerhelyzetbe kerül, és mely megpecsételi később a sorsát.

Tetszik a halhatatlan szellem, Manwol páváskodára, IU valami hihetetlen természetességgel adja át magát a karakternek, minden díszlet és jelmez, mely körülveszi őt, olyan, mintha egy csodálatos babaházban lenne, ő maga is egy kortalan szépség, rendkívüli eleganciával. Minden jelenetben más ruhát és frizurát, kiegészítőket visel, aminek láttán a sorozat olyan, akár egy véget nem érő divatbemutató (a szponzorok pedig bizonyára maguk alá pisiltek a gyönyörtől a termékelhelyezések végeláthatatlan sorozatától). Éles a kontraszt, amivel a modern és luxushoz hozzászokott Manwol éli az életét, szemben azzal a Kogurjo-korabeli énjével, ahol fiúruhákban, koszosan, kócosan tengette törvényen kívüli mindennapjait. Úgy ismerjük meg őt, mint egy kényes, pénzéhes és szívtelen, rideg teremtést, Chanseong álmai pedig bepillantást nyernek a Kogurjo-idők eseményeibe, melyek olyanná tették, amilyen. Nagyon okos és huncut a történetvezetés, hogy a sorozat feléig csak bizonyos pillanatokat látunk, melyek árnyalják ugyan Manwol karakterét, mégis az a benyomásunk, hogy egy féltékenységből gyilkoló, vérszomjas szörnyeteg volt, akit emiatt az égiek öröklétre kárhoztattak. Mekkora a meglepetés, amikor kiderül, hogy (a) Manwol szívét valójában az törte össze, akinek először képes volt nőként megnyílni (b) a szeretett férfi hajlandó volt különösebb ellenálás nélkül egy másik nőt (egy akkori, kőszívű hercegnőt) feleségül venni helyette (c) a hercegnő kegyetlensége Manwol társának és barátjának, Yeonunak fájdalmas megkínzásához és kivégzéséhez vezetett, melyet a szeretett férfi rezzenéstelen arccal végignézett és jóváhagyott.

Az addig nőként zárkózott Manwol megnyílt és kivirult a lehetséges szerelem hatására, de az szörnyű csapást mért rá, mert az árulta el, akitől ezt a legkevésbé várta volna. Manwol 1300 évre ismét bezárja a szívét, és olyan nyers és megközelíthetetlen lesz, mint az a korhadó, vén fa, mely a szállodához és reá büntetésül kiszabott feladathoz, a szellemek kiszolgálásához köti őt. Egészen addig, míg Chanseong fel nem bukkan. A kedves és melegszívű férfi (de furcsa férfinak szólítani Yeo Jingoot!) körülveszi őt a gondoskodásával és megértésével, melytől a vén fa ágain először levélke, majd rügy, végül pazar, virágos lombkorona serken, Manwol szívének és érzéseinek egyfajta gyönyörű metaforájaként.

Az öröm azonban nem tarthat örökké, ugyanis az istenség, Mago, aki ezt a feladatot Manwolra bízta, figyelmezteti őt és a nézőt is, hogy a fa kivirágzása valójában a vég kezdete, és amint az utolsó szirom is lehull róla, Manwol földi életpályája véget ér, és ő is megtér a túlvilágra. Szóval mialatt a fő és mellékszálak amúgy is a holt lelkek sorsával foglalkoznak, Damoklész kardjaként az elmúlástól való félelem a főszereplő Manwolunk feje felett is ott lebeg. Ahogy pedig egyre közelebb kerül egymáshoz Chanseong és Manwol, annál jobban félnek belülről, mit is jelent ez majd kettejük számára.

Nagyon sok szép gondolat fogalmazódik meg a történetben, főként a hotelbe epizodikusan érkező, holt lelkek kapcsán.
– a beteg gyerekük életét illegális, spirituális módon meghosszabbítani próbáló orvos-házaspár esete (akik mások “életvonalának” megvásárlásával és sajátjuk odaadásával próbálják életben tartani a kisfiukat);
– a távozó lelkek addogalma amiatt, hogy a hátrahagyottak vajon miként fognak megbirkózni az elválás gondolatával (főként egy gyermekszínész szájából ezt nagyon erőteljes volt hallani…);
– a megbánás érzése, olyan dolgok miatt, melyeket éltükben nem tudtak véghezvinni vagy befejezni;
– a halálra gázolt édesapa és kisfia esete, akik utolsó lehetőségként nem a családjuktól akartak elbúcsúzni, hanem a söfőrt próbálták vigasztalni, ismerve, milyen teher nehezedik annak vállára onnantól kezdve;
Veronica és Sanchez tragédiája és búcsúja, és Sanchez küzdelme a gyásszal;
– a reinkarnáció kérdése, ahogy Manwol múltjának szereplői új testben, új szerepben ismét felbukkannak;
– a sorozatgyilkos elfogásáig meg nem nyugodó lelkek segítsége a bűnös felderítésében…

És bőven lehetne még sorolni. És hiába nem teljes a lista (nem is lehetne az), a sorozat igyekszik elmerülni a lélek rejtelmeiben, és metafizikai oldalról megközelíteni a halál kérdését, ami nézőként… tartalmas és érdekes, de rettentően megterhelő is. Mindenki volt már olyan helyzetben, hogy a betegség, egy műtét vagy egy hozzátartozó, barát halála kapcsán kénytelen volt elgondolkozni a lét kérdéseiről, a halál fenyegető közelségéről, és ez nyomot hagy bennünk. A félelmet pedig Manwol és Chanseong is érzi. Manwol nem tudja, milyen hatással lesz a férfira, hogy neki kell majd elkísérnie őt a túlvilágra indulás küszöbéig, Chanseong pedig nem tudja, hogyan fog megbirkózni ezzel az érzéssel, főként azok után, hogy látta, ahogy barátja, Sanchez szinte beleőrül kedvese elvesztésébe.

De nem csak az ő történetük érdekes. A hotel személyzete is tart attól, mi lesz velük, ha Manwolnak mennie kell, vannak ugyanis köztük olyanok, akik még nem értek teendőik végére, és lenne mit tenniük, mielőtt átlépnének a túlvilágra. A bárpultos Kim tudós sötét titka és szégyene, mely nem engedi, hogy megtérjen a túlvilágra… Vagy Kim asszony, a cselédlányok vezetője, aki gyermeke halála miatt addig nem nyugodhat, míg a neki ártó Yun-család minden tagja leszármazott nélkül ki nem hal… A portásfiú, Hyeongjun és az osztálytársa által halálra szekált és meggyilkolt Yuna bimbózó románca is érdekes: vajon lehet-e jövője egy szellem és egy élő ember (testébe beköltözött, másik lányszellem) kapcsolatának?

Keves dolog van, amit másképp csinálnék a történetben. Minden olyan szépen a helyén van. Egyedül a befejezést éreztem talán kissé antiklimatikusnak: a 13-14. rész kapcsán, Manwol múltjának lezárása és a kis szentjánosbogár túlvilágra kísérése olyan erős, érzelmi töltettel bírt (legalábbis számomra), hogy én azt a legvégére hagytam volna. De akkor meg lehet, hogy túl sok lett volna az és Manwol búcsúja Changseontól, nem tudom. Azt hiszem, jó ez így, hogy Manwol múltja rendeződik, utána elbúcsúzunk a személyzettől, és visszakanyarodunk megint Manwolhoz.

Nagyon szép, ahogy a sérelmeiken felülemelkedő karakterek megbékélését láthatjuk: ahogy Kim asszony hajlandó elengedni a bosszút, és hagyni, hogy a Yun-család hamarosan megszülető, utolsó kis tagja felmenői bűnei nélkül, békében élhessen… Vagy ahogy Hyeongjun megbocsát saját barátjának és gyilkosának, aki tettéért egy egész életén át vezekelt, és így kishúgával együtt indulhat útnak a túlvilág felé… Vagy ahogy a bárpultos Kim tudós neve tisztázódik, megdicsőül és már nem kell a szégyentől tartania, és ő is útnak indul a menyország felé. És hát Manwol… Ahogy képes megbocsátani az őt eláruló férfinek, akiről megtudja, hogy valóban viszont szerette őt; és ahogy a gonosz Szonghwa hercegnő és Yeonu reinkarnálódott alakjaival is megbékél, és kapcsolatuknak sem áll többé az útjába…

Az ember lelkét megnyugtatja a lezárás, hogy nem marad tüske a karakterekben, és így nyugodtabban szembe tudnak nézni az elmúlás gondolatával. És ez szerintem fontos. Kétségbeesetten kapaszkodunk az életbe, az anyagi javakba vagy az el nem végzett feladatokba, be nem teljesült álmokba… A sorozat nem próbál tanítani, csak finoman megmutatja, mi az, amihez érdemes ragaszkodni, és mi az, amit egyszerűen el kell engedni.

Az epilógus keserédes, kicsit a Moon Lovers végére emlékeztet, ahol a főhős reméli, hogy egy nap találkozhat szerelmének újjászületett másával, és emiatt marad némi hiányérzet. Milyen fura, hogy most pont IU karaktere az, akire “várunk”, míg a Moon Loversben ő volt az, aki múltbéli lelki társára és szerelmére, Wang So újjászületésére várhatott. Ilyen szempontból pl. a The Rooftop Prince szerencsésebb befejezéssel rendelkezett. Ott a Han Jimin által megformált Park Ha a szeretett herceg (Yoochun) múltba távozásának pillanatában már tudta, hogy a férfi nem fog “élni” a múltban, hanem már rég meghalt. Ezért nem is kellett sokat várni a reinkarnációra, csak arra, hogy a férfi jelenbéli alakja a kómából felépüljön, és újra élhessen, a testében megvalósuló reinkarnáció pedig amolyan kellemes plusz volt.

Érdekesek és viccesek voltak a vendégszereplők, és kikacsintások a színészek más sorozataira. Az epizód, ami a The crowned clownra utalt, fenomenális volt, és nem lehetett nem észrevenni a Moon Loversre és a Moon embracing the sunra vonatkozó kis utalásokat sem (főként Kim Soohyun felbukkanásával). Lee Junki, mint démonűző pap (a mostanában gyakori szektás-kísértetes, lélektani drámák tömkelege kapcsán) ugyancsak humoros húzás volt.

A produkció összességében rendkívül nagy költségvetésről és igényességről árulkodik. Szép a számítógépes grafika, pazar a látványvilág, csodálatos a zenei körítés, mely a koreai sorozatok terén a Moon embracing the Sun dallamvilágára hasonlít, nyugati zeneszerzők közül pedig inkább James Newton Howard és Harry Gregson-Williams munkáira. A fő dallammotívum, a “Long and far” jó ideje az egyik legszebb zenei darab, amit koreai sorozatból hallottam.

Ez a sorozat pont azt tudja, amiért elkezdtem. Amikor tanácstalan vagy, és nem tudod, mit kellene nézni, nézd ezt! Mert nagyon kevés az ilyen.

 

Star Wars – The Clone Wars S07 – 10/WTF

A rajzfilmsorozat is sorozat, és a Csillagok Háborúja amúgy is különleges helyet foglal el a szívemben.

Hol is kezdjem…?

Mikor Dave Filoni, a sorozat atyja bejelentette a 7. és egyben befejező évadot, nagyon örültem, azaz szerintem sokan örültünk, rajongók, mert a Star Wars abszolút mélyponton volt. A Solo – The Star Wars Story katasztrofális bukása, a 8. rész (The Last Jedi) minden hagyománnyal és logika által diktált, addigi történeti elemmel való szakítása, a rajongók elidegenítése, az interszekcionális feminizmus hatalomátvétele a franchise felett olyan méretű volt, melyet ép ésszel alig lehetett felfogni. Évtizedes elméletek, érvek, emberi értékrendek lettek feláldozva a Twitteren őrjöngő, hangos és fizetésképtelen, de annál sértődékenyebb kisebbség seggének kinyalásának érdekében, mely mástól sem volt hangos, mint az bizarr ReyLo fanfictionöktől és fanartoktól, az inkluzivitástól és diverzitástól, hogy “Az Erő (az) Nő” (Force is Female), hogy a férfiak ideje lejárt, és végre erős, női karakterek kellenek a Csillagok Háborújába, és aki ezt nem így látja, az egy bigott, nőgyűlölő, antifeminista, szélsőjobboldali, felnőni képtelen emberi csődtömeg.

Nem volt egy szép időszak rajongónak lenni. Minden projektből sütött a régi, a franchise-t anyagilag és lélekben életben tartó rajongók iránti gyűlölet, így akinek csak egy kis esze volt, rég ott hagyta a picsába az egészet, és megmaradt magának a hat eredeti filmmel, esetleg a könyvekkel és videojátékokkal, vagy utolsó reménysugárként az olyan projektek felé fordult, melybe a Kathleen Kennedy által vezetett femináci bagázsnak nem volt kreatív tekintetben beleszólása (The Mandalorian). Reméltem, hogy Dave Filoni, mint egyike az utolsóknak, aki a Lucasfilmnél egyáltalán érti a dolgát és tiszteli a hagyományokat, Lucas eredeti ötleteit és megteremtett világát, szintén nem fogja hagyni, hogy e kiváló rajzfilmsorozat lezáró évadába Kennedy elmebeteg elméletei beleivódjanak, de… Sajnos ez nem így történt.

Legalábbis nem nyíltan. Nagy a csend ugyan erről, és egyik vagy másik oldal se nagyon mer írni erről, de érezni, hogy az epizódokat áthatja egy feszült hangulat. Filoni szeretett volna emlékezetesen búcsúzni a történettől, felvonultatva a közönségkedvenccé vált karaktereket, akiket kiváló szinkronszínészek munkája keltett életre (a klónkatonák, Ashoka Tano, Obi-Wan…), mégis…

A 12 részes évad 3 nagyobb, 4-4 részes történeti egységre bontható. Az első négy rész egy különleges klónkatonai alakulatra fókuszál, mely Anakin mellé szegődik. Ez az alakulat a The Bad Batch, azaz a “Foltozottak”, a név pedig arra utal, hogy bár elit egységről van szó, mind valamilyen fogyatékossággal küzdenek; a klónozás során fellépett mutációs, génhibás selejtek, akik mégis képesek kiválóan teljesíteni. Az a baj, hogy hiába a vicces beszólások vagy helyzetkomikum, rögtön lerí erről a cselekményszálról a diverzitás és inkluzivitás klasszikus esete: a messzi-messzi galaxisban a társadalom által magrinalizált és “értéktelen”, testi (vagy pszichés) fogyatékossággal rendelkező rétegek beimportálása és mások fölé helyezése. Normál esetben ez nem is volna gond, mert fontos a sokszínűség, de nem úgy, hogy a Lucasfilm és Kennedy csatlósainak szájából állandóan ez ömlik, és tudod, hogy semmi más cél nem lehetett ezzel a történetszállal, csak hogy Filoni amolyan gesztust tehessen feléjük, amiért viszonylagos szabad kezet hagytak neki a munkájában. Hogy valóban így volt-e, vagy sem, azt nem tudom, de nekem végig ez volt az érzésem.

Hogy ez vajon elég volt-e? Áh, dehogy! Megkaptuk utána a következő, 4 részes egységet, melyben visszatér Filoni szerelemgyereke, a közönségkedvenc Ashoka Tano, Anakin volt tanítványa. És milyen közegben? Hát persze, hogy “girl-power” formában! Persze nem ő az, aki üt-vág mindent: a véletlenek összjátékának köszönhetően megismerkedik egy testvérpárral, a Martez-nővérekkel, Trace-szel és Rafával. Míg a fiatalabbik, Trace szerelőként tengeti mindennapjait, nővére, Rafa ügyeskedéssel és kétes melók elvállalásával próbálja eltartani kettejüket.

Ashoka átmenetileg melléjük szegődik, segít Trace-nek bütykölni a hajóját, de persze bármit mond, tesz vagy javasol, arra csak legyintenek, mert ők kemény, erős nők, akik mindent mindenkinél jobban tudnak, nekik egy jöttment ne pofázzon, és köszönik szépen, de képesek egyedül boldogulni maguk is, nem szorulnak rá senki segítségére. Na, hát ez olyannyira nem jön össze, hogy sikerül a Kessel bolygóról csempészett fűszert (drogot) elveszíteniük és emiatt a vásárló börtönbe hajítja és megkínozza őket. De persze még itt is csak okoskodnak, mert hát miért ne tennék, hisz egész megjelenésükben másra sem emlékeztetnek, mint napjaink felnyírt hajú, rendszerellenes, lázadó, feminista, férfiellenes, gender nonkonformista/nembináris, Twitteren harsogó képviselőire, akik még a menedzserrel is beszélni akarnak, azaz minden sztereotípiát sikerült beléjük tuszkolni.

És persze azonnal jöttek is a kommentek és spekulációk, hogy Ashoka is csak azért maradt mellettük, mert ő leszbikus (amúgy persze nem az, hisz a korábbi történetekben megvan a “szerelmi élétének” egyértelműen dokumentált nyoma, de az senkit nem érdekelt).

Nem akarok úgy tenni, mintha ne foglalkoztam volna én is 10-20 évvel ezelőtt fan fictionökkel, nem fogom megtagadni múltamnak ezen részét. De bennem mindig megvolt egy éles határ, mely elkülönítette az adott franchise valós világát a fiktív, rajongói írásoktól, különbséget tudtam tenni ténylegesen elfogadott kánon és a rajongói “továbbírás, továbbgondolás” közt. Ami ma megy, minden fandomban (real person, HP, SW, stb…), az beteg. Obszesszív, betolakszik a valós emberek (színészek, énekesek, híres emberek) magánéletébe, akiknek a hétköznapokban nincs közük az általuk megformált figurákhoz, mégis megnyomorítja őket ez a rajongói fanatizmus.

Visszakanyarodva az Ashokás-Martez-nővéres történetszálhoz, hatalmas szenvedések közepette bírtam csak végignézni, és közben már mindent csináltam, mosogattam, takarítottam, csak teljen már az idő és “haladjunk már”. Úgy éreztem, Filoni 8 részt, 8 DRÁGA részt feleslegesen elpazarolt olyan cselekményre, melyek abszolút nem voltak méltóak egy ilyen közkedvelt sorozat lezárásához. Már majdnem feladtam.

De utána jött az utolsó 4 rész.

Mintha Filoni az előző 8, unalmas és felesleges résszel akart volna vezekelni, csak hogy az utolsó 4-et elkészíthesse. Még…

Még a kezdés is más. Nincs a megszokott, dicső, Star Wars nyitófanfár. Csak csendes, feszültséggel és veszedelemmel teli, halk morajlás, mely mintha sugallná a tragédiát, ami ránk vár. Az események már a 3. film, azaz a Sithek bosszúja elején/idején járnak, rengeteg a párhuzam, sőt, a filmből ismert, néhány jelenet és dialógus is szó szerint visszaköszön. Tudjuk, mi történik a háttérben, de azt nem, hogy annak milyen hatása lesz a rajzfilmben látottakra, és fordítva, és hogy egyik mennyire árnyalja a másikat. Míg a már ismert események Anakint és Obi-Want a fővárosba szólítják, addig Ashoka és Rex, valamint a köztársaság néhány klónosztaga a Mandalore bolygóra megy, hogy az ott Darth Maul segítségével (diktátorként) uralkodó államférfi elnyomása alól felszabadítsák a szenvedő népet. A Mandalore, mint a Köztársaság és a Szeparatisták harcából kimaradó, független rendszer nem nézi jó szemmel a megérkező, katonai erőket, így elkeseredett polgárháborús helyzet alakul ki, melyből Ashoka is kiveszi a részét, és nagy nehézségek árán sikerül semlegesítenie Mault, akinek megkezdik a fővárosba szállítását.

Időközben azonban a jedik megpróbálják elmozdítani a kancellárt a posztjáról, és tudjuk, ezután mi történtik: Palpatine kiadja a 66-os parancsot, mely a jediket árulónak bélyegzi és elrendeli galaxisszerte az azonnali kivégzésüket. Rex is megkapja a parancsot, a sokéves, közös múlt azonban, mely Ashokához köti, megingatja őt, és képtelen végezni a lánnyal. Ashoka neki köszönhetően elmenekül, segít kiműteni Rex agyából azt a chipet, mely a klónokat a parancs teljesítésére kényszeríteni, a két szökevény pedig együtt próbál meg megszökni a szorult helyzetből…

Az animáció minősége ugrásszerűen javult, a kompozíció, a fény-árnyék játéka, minden ismét csodálatos színvonalúra emelkedett, teljesen elfeledtetve az előző 8 részt. Ashoka és Maul fénykardpárbaja a Mandalore-on, vagy a hold felé tehetetlenül zuhanó csillaghajó, ahogy a hajtómű és a hajótest elemeire esik szét és milliónyi darabban, felhőként veszi körül… Az elesettek temetése, Rex vívódása az érzelmei és a parancs teljesítése között… Már az ő kezének vagy a szinkronszínész hangjának remegése mindenért kárpótolt… Annyi apró, nüansznyi gyönyörűség és ÉLET volt ebben a négy, rövidke részben, mely az egész Disney-trilógiában együttvéve sem.

Elkápráztatott. Hátborzongató volt, a gyomrom összeszorult, a karom lúdbőrös lett. Csodálatos érzés volt megnézni ezt az utolsó 4 részt, mely végül méltó lezárása lett az egész sorozatnak.

Nagyon kevés dolgot hiányoltam belőle. Talán csak Padmé és Anakin jelenlétét, kettejük kapcsolatát, vagy hogy Ashoka megtudja-e, mi történt velük, és hogy hogyan reagál. Drámai lett volna, ahogy pl. bemutatják, ahogy összetörik, amiért elvesztette volt mesterét és azt a nőt, akire szinte nővéreként, támogatójaként nézett fel, de… Így is jó volt!

Mi hát a verdikt? Az első 8 rész értékelhetetlen. Az utolsó 4 rész egyértelműen 10/10.

 

To the Beautiful You – 10/8

A Hotel del Luna és a Clone Wars érzelmileg elég megterhelő befejezése után szerettem volna valami könnyed sorozattal folytatni, ami kellemes kikapcsolódás, esetleg meg is nevettet. Sokat görgettem a listámat, és megakadt a szemem a Gentlemen’s Dignityn, melyet kedves csingum mindig is nagyon dicsért, de valahogy hisztikirálynős romantikázást vagy párkpacsolati drámázást most semmi kedvem nem volt nézni, még ha amúgy romkom sorozatról van is szó. Nézelődtem hát tovább, és észrevettem a To the beautiful you-t, ezt a rendkívül hülye című sorozatot, amiről címszavakban csak annyit jegyeztem fel magamnak, hogy fiúnak öltözős, fiúiskolás, sportos jellegű (a japán eredetit nem ismerem). Minél kevesebb sipákolós, női karakter, annál jobb, nosza, nézzünk egy trailert! Hormonzavaros tinifiúk egy fiúsuliban, félreérthető, pajzán és pikáns helyzetek, humor, romantika? Nem is kellett ennél több, kezdjük!

A középiskolás Go Jaehi (f(x) Sulli) rajong az atléta Kang Taejunért (Shinee Minho), Amerikában élőben nézi, ahogy az épp megnyeri a világbajnoki címet magasugrásban. A fiú ezt követően azonban megsérül, és anyja halála miatt hullámvölgybe is kerül a sportot illetően. Jaehi szeretne mindent megtenni bálványáért, hogy az ismét versenyezhessen, ezért levágja a haját, és hamis iskolai áthelyezési papírokkal Dél-Koreába megy, és beiratkozik abba fiúiskolába, ahová Taejun is jár. A szerencsés véletlenek úgy intézik, hogy a lány Taejun szobatársa lesz az iskolai kollégiumban.

Az iskola légkörét átitatja az erős versenyszellem, nyílt és barátságos viselkedésével Jaehi azonban hamar barátokra lel, egyedül a mogorva szupersztár Taejunnal nem tud eleinte kijönni. Az osztálytársai közül a focista Eungyeollal (Lee Hyunwoo) érti meg magát a legjobban, bár az évfolyamfelelős Seungri (Seo Junyoung) is fivérként gondoskodik róla. Egyik-másik diáktársa és tanára gyanakszik rá ugyan, de rendszerint ügyesen kivágja magát a bajos helyzetekből. A sorozat a mindennapi viszontagságaikat követi végig.

Megmondom őszintén, a tematika miatt rögtön a You are beautiful rémlett fel előttem, mert az is egy butuska kis sorozat, sok-sok félreérthető jelenettel, a fiúnak öltözött lány felbukkanása miatt kialakuló, kínos pillanattal, az érzéseik miatt elbizonytalanodó srácokkal… De hát a You are beautiful is amolyan édes kis bűnözés egy kdrama rajongó számára, nem? Ez sem rosszabb semmivel.

A színészekre semmi panasz, a neves színész/énekesgárda ügyesen hozza a lusta, kamasz, de egymással folyton versengő fiúk minden sztereotípiáját. A színésznő, Sulli választása nem volt talán a legideálisabb, hiszen egy szép, nőies nőről van szó, rendkívül telt, lányos ajkakkal, nehéz róla elhinni, hogy bárki képes lenne őt fiúnak nézni. Ami még különösebb, és amit eddig egyáltalán nem vettem észre, az az, hogy Sulli mennyire hasonlít Lee Hanára, főleg, amikor mosolyog. Az arcuk egy az egyben ugyanolyan (vagy csak ugyanannál a plasztikai sebésznél jártak…). A hangját gyakran elfelejti mélyíteni, így teljesen nőies a beszéde is. Ettől függetlenül ügyes, tragédia, hogy egy tehetségnek ilyen fiatalon kellett meghalnia.

A történet egyszerű, mint a faék, kicsit az elején hiányolom a felvezetést, hogy Jaehi miért is rajong Taejunért, mióta, és hogy sikerült elintéznie mindent, hogy csak úgy bekerülhessen a koreai fiúsuliba. Nem nagyon van íve a történetnek, vagy igazán tétje, gyakran össze nem függő jeleneteket látunk egymás után pakolva, de nem érezni, hogy ezek elvezetnének bárhova. Edzőtábor, paintballozás, csapatversenyek, közös bulik… Mégis azt érzed, mint pl. a Boys over flowersnél, hogy minden történik ebben az iskolában, csak tanulás nem, nem látod, hogy bármelyik karakternek különösebb karrier-aspirációi lennének (leszámítva a két ugrófiút, Taejunt és riválisát, Hyunjae-t, valamint Eungyeol többé-kevésbé komolynak tekinthető focis álmait).

Jaehi bátyja igenis kézzel fogható aggályokat fogalmaz meg: ez egy kritikusan fontos időszak számukra a tanulás/továbbtanulás szempontjából ahhoz, hogy fiúnak öltözős bohóckodásra pazarolja a drága idejét. Mégsem érezni, hogy ezt bárki komolyan venné. A sok-sok jelenet a kávézókban, plázákban, boltokban mind a szponzori termékek reklámozását szolgálja, kevés jelenetről érezzük, hogy igazán fontos lenne. Mert pl. a már említett You are beautifulban Go Minamnak volt oka a fiúbanda mellé szegődni, hisz ikerbátyja elbaltázott plasztikai műtétjét kellett eltitkolnia, és időt adni a felépülésének. Volt tehát egy kitűzött cél, amit itt nem nagyon látunk. Jaehi áltatja magát azzal, hogy “ó, én csak látni akarom, hogy Taejun újra elkezd ugrani“, de ezt már látjuk a történet első néhány részében, mert a fiúnak sikerül magára találnia.

Sokkal nagyobb baj, hogy ha lecsupaszítjuk Jaehi karakterének jellemét, nem kapunk mást (a szegényes karakterábrázolás miatt), csak egy tulajdonképpen megszállott rajongót, aki képes levetni saját nőiességét és férfi ruhákat ölteni, csak hogy bálványához közel kerüljön. Hiába magyarázza olykor a cselekedeteit azzal, hogy “jaj, amikor Taejunt a tévében láttam nyerni, az olyan inspiráló volt, és olyan sokat jelentett számomra“. Ez még nem ok arra, hogy ennyire invazív módon megpróbáljunk betolakodni az érintett sztár/sportoló/híresség életébe, és mi akarjuk megoldani az ő problémáikat. Mert az állatira ijesztő lenne.

Mindemellett…

Kicsit valamilyen szinten elszomorító, hogy a főszereplő, férfi karakter heteroszexuális tépelődéseinek és a szeretett nő iránti, kibontakozó érzéseinek több figyelmet szán a sorozat, mint a második férfi főszereplő, Eungyeol belső konfliktusának, ahogy egy “férfitársa” (Jaehi) iránt ébredező szerelmével igyekszik megbirkózni, és emiatt képes elűzni maga mellől egy konvencionális, férfi-nő kapcsolatot (a hegedűs lánnyal). Rendkívül erős a párhuzam a You are beautiful Lee Hongkijával, akinek karaktere hasonlóan bugyután próbált megbirkózni a Go Minam iránti érzéseivel (és megdöbbentő, hogy a két színész, Hongki és Lee Hyeonwoo amúgy mennyire hasonlít egymásra).

Én értem, hogy mindez csak a helyzetkomikum célját szolgálja, de azért ez egy pszichológiailag sokkal összetettebb folyamat, amit a sorozat a vígjátéki elemek miatt rendkívüli módon elbagatelizál. És ez nem olyan téma, ami mellett szabad volna ilyen derűsen elmenni, főleg annak tükrében, hogy a sorozat egy össznépi SM Entertainment-produkció volt, melynek nem egy sztárja küzdött és küzd vélhetően a mai napig hasonló dilemmával, és ahol az utóbbi években nem egy énekesük vetett véget az életének külső társadalmi nyomás és a megfelelni képtelenség okán. Hogy milyen arányban játszott közre a munka miatti feszültség, egy esetleges látens homoszexualitás vagy rajongói zaklatás ezekben az esetekben, az kérdéses, de vitathatatlan, hogy ez egy olyan téma, amit a “fiúnak öltöző lány”-os sorozatok nagyon lazán kezelnek.

Másrészről viszont nem tudom. Nem tudom, miért nem tudok felhőtlenül élvezni egy vidám kis sorozatot anélkül, hogy a szociálpszichológiai aspektusain ne kezdene el pörögni az agyam. Talán az évek óta tartó SJW-idea, ami Hollywoodból áradva megmérgezi a nézők agyát, nem hagy már bennünket elsiklani az ilyen kérdések felett, és akarva-akaratlanul elgondolkozunk azon, hogy “áh, ez a valóságban úgyse így alakulna“. Furcsa az ambivalencia, amivel manapság az ázsiai sorozatok kapcsán szembesülök. Egyrészt szeretném, ha elvarázsolna és magával ragadna, olykor mégis hiányzik a realitás, ami mindent hihetővé tenne.

A színészek, karakterek tekintetében kedveltem az orvos, Jang Minu (Ki Taeyoung) figuráját, kifejezetten tetszik a színész hangja, nagyon kellemes. Kim Woobin vendégszerepe is tűrhető volt. Kang Haneul szerintem egy elvesztegetett tehetség ebben a sorozatban, az ég világon semmi jellemfejlődés vagy ív nincs a karaktere mögé állítva. Kim Jiwon, mint a szép és csinos, de kiállhatatlan tornászlány, Seol Hanna egy az egyben a You are beautiful UEE-je, és hasonlóképpen szerethetetlen. Tök jó lett volna látni, hogy a sport nagyobb szerepet kap a cselekményben (eleve milyen jó lenne már mondjuk egy tornás, gimnasztikás dorama!), és nem csak az a része domborodik ki, hogy egy tehetséges(ebb) sportoló Koreában már mindjárt az ország kis üdvöskéje és szupersztári bánásmódot élvez/igényel.

De mindettől függetlenül… A sorozat nagyon gyorsan nézeti magát, és megmondom őszintén, kellemeset csalódtam.

 

Who are you – 10/6

Mivel a házimunka nem vár, és gyakran már herótom van a jutubereimtől, akikre fel vagyok iratkozva, és akiknek a tartalmait napról napra követem, szükség volt még egy nem túl hosszú, nem túl komoly sorozatra, mely mosogatás, főzés vagy sütés közben le tud kötni, de nem annyira, hogy a fordítástól és minden mástól elvonja a figyelmemet. Ismét elővettem a kilométerhosszú, megnézős listámat, és megint valami régebbet kerestem. Több rendőrös, nyomozós sorozat van már rajta, de némelyik több évados, vagy 20-24 részes, és arra most se érzelmi, se időbeli kapacitásom nem volt. Ez közepesen hosszúnak tűnt, ismerős volt belőle pár színész, így ráböktem, hogy legyen ez.

Lee Hyeongjun (Kim Jaewook) és Yang Shion (So Yihyun) a koreai rendőrség bűnügyi nyomozócsoportjának tagja, és a magánéletben egy párt alkotnak. Már az esküvőt tervezgetik, ám egy éjszakai megfigyelés a kikötőben balul sül el, Lee Hyeongjunt holtan találják a helyszínen, a nő pedig súlyosan megsérül, és 6 évre kómába esik. 6 évvel később azonban váratlanul magához tér, de a sérülése miatt semmire sem emlékszik a történtekből. A felettesei nem értik, mi történt, és hogy nem volt-e köze a társa halálához, de mivel nincs semmilyen bizonyíték, nem távolítják el a rendőrségtől, csak áthelyezik egy eldugott, jelentéktelen részlegre, a talált tárgyak osztályára. Vele egy időben kerül oda egy malőr miatt a bűnügyi nyomozócsoport ifjú, ám annál tehetségesebb tagja, Cha Geonu (2PM Taecyeon) is. A nő nehezen birkozik meg a hirtelen jött változásokkal, és a ténnyel, hogy a felébredése óta olykor szellemeket lát. Furcsa mód a szellemekkel való találkozások, interakciók mind a csapatának ügyeihez, talált tárgyakhoz kapcsolódnak, és a kis, apró, megoldásra váró ügyek egy nagyobb, korrupciós és rendőrségen belüli bűntényhez köthetők.

Őszintén szólva… ez nem egy világmegváltó sorozat. Emellett minden rész meglepetésemre csak 45 perces, így még könnyebben végig lehet nézni. Nincsenek nagy színészóriásaink, minden nagyon szürkének, lassúnak, olykor vontatottnak tűnik, és bár a történet végére kerek egésszé összeáll a bűntény, és kirakjuk a puzzle darabkáit, a megoldás meglehetősen antiklimatikus. Nincs semmi különös, vagy említésre méltó a történetben. Érdemes megnézni? Talán. Kötelező lenne? Dehogyis. Semmit nem nyerünk azzal, ha végignézzük, és nem veszítünk azzal sem, ha más sorozatot választunk helyette.

A színészi munka is ehhez a fura szürkeséghez igazodik. Kim Jaewook, mint napjainkbeli, ügyeletes jóképű színész mást se csinál a sorozat 90%-a alatt, mint néz szobormerev faarccal, némán, sokszor hátráltatva a nyomozásokat, az ügyek megoldását. Ehhez idomul a színésznő, So Yihyun alakítása is, ami szintén egy unalmas, zárkózott nő benyomását kelti. Párhuzamba van állítva mindkettejük búvalbaszott, jelenbeli viselkedése és a kóma előtti, boldog pillanatok, amikor mindkét színész életvidám karaktereket keltett életre, és van is köztük összhang. Így érteni a koncepciót, de szerintem túlságosan megbillent az egyik irányba a mérleg nyelve, és emiatt érezzük unalmasnak őket. A színésznő habitusa emelett szerintem amúgy is inkább egy visszafogott, hűvös, megfontolt nőét, sempedig egy fecsegő, tündibündi nőcske képét sejtteti, mert mindenben, amiben eddig láttam (Resurrection, Heartstrings, Three Days), nagyon hasonló volt az alakítása.

Bármennyire is nehezemre esik kimondani, Taecyeon, valamint az ő mentorát, Choi Munshiket alakító Kim Changwan lehel valamennyi életet a sorozatba. Taecyeon valahogy sosem volt számomra egy szimpatikus figura, de erről ő igazából csak közvetetten tehet. Inkább a hülye marketing, média- és rajongói hájp az, ami miatt se őt, se az együttesét, a 2PM-et nem kedvelem. A koreai popvilág rendkívül kompetitív, a rajongók szeretik összemérni kedvenceik sikereit, eredményeit, tehetségét, külsejét, és rengetegszer találkoztam olyan véleménnyel, hogy hogy szerethetik az emberek a “ratyi kis lányos”, többi idolkát, míg a 2PM legalább “férfias férfiakból” áll, és hogy emiatt elkülönül a többiektől, kimagaslik a mezőnyből. Na, hát nekem az ilyen párhuzamok láttán több se kellett, instant utálat alakult ki a banda iránt, lehet, hogy teljesen indokolatlanul.

Szóval nem voltam jó véleménnyel Taecyeonról, és hiába láttam őt korábban a Save Me 1. évadában, ott sem győzött meg igazán a színészi nagyságáról. Nagyon egyszerű, földhözragadt, de talán pont ezért annyira hihető a játéka. Nem próbál feleslegesen bosszantó, shakespeare-i mélységet az alakításai mögé állítani, mint mások (lásd Yoo Ahin, akitől emiatt a falra tudnék mászni). Kicsit Yoochunra emlékeztet, aki szintén néha olyan egyszerű és buta tudott lenni, mint a faék, mégis elhitted, amit a karakterei mondtak.

Említésre méltóak még a talált tárgyak osztályán dolgozó, kisebb rangú rendőrök, valamint a látó/jósnő lány… de azért ne essünk túlzásba. Sok klisés dolgot utálok a koreai sorozatokban, de egyet különösen, ez pedig a rettentő hiúság, mely áthatja a figurákat, és ezzel együtt a valós, koreai társadalmat is. Hogy állandóan emlegetni kelljen, hogy egy adott férfi milyen jóképű, hogy “simán elmehetnél színésznek vagy énekesnek“, hogy egy magára valamelyest adó férfi (aki esetleg ismeri a fésűt és alapvető, higiéniai folyamatokat), rögtön szépfiú, “virágfiú”, aki rögtön kb. 10 kaszttal feljebb emelkedik férfitársai felett. Főleg úgy, hogy korábbi modell (Kim Jaewook) és jelenleg is aktív énekes (Taecyeon) is szerepel a sorozatban.

Ugyanez a nők részéről. A rendkívül idegesítő látnoklány, akinek a nevével (Jang Huibin) is már egy szójátékot játszanak a készítők (utalva a koreai történelem egyik legszebb nőjére, a Jang-házból származó, Hui királyi ágyasra [Huibin Jangssi]). A karakter folyton csak gyönyörködik magában, el is hiszi magáról, hogy szép, és persze a környezete folyton emlékezteti is őt erre, mintha ettől is különb lenne mindenki másnál.

Ezeket olyan felesleges és olyan felszínes “kikacsintásoknak” érzem, melyek rá tudják nyomni a bélyeget a történet hangulatára. Sokszor emiatt nem is élveztem különösebben ezt a sorozatot, de összességében nem is volt olyan mérföldkő, ami nagy elkötelezettséget kívánt volna.

 

Criminal Minds S12 – 10/6

Láttam a Netflix reklámjában, hogy kijött a 13 Reasons Why befejező évada, így sokat gondolkoztam azon, hogy azt válasszam-e, vagy mondjuk egy Altered Carbon S2-t, vagy valami mást. Tudtam jól, hogy a 13 Reasons Why jó eséllyel magával rántana, és nem bírnám ki, hogy ne nézzem maratonban, minden mást hanyagolva ezzel. És nekem most nem erre volt szükségem, hanem arra, hogy amikor főzök vagy mosogatok, legyen valami, ami elduruzsol a háttérben, amihez nem kell feliratot olvasni.

A Gyilkos elmék már nagyon régóta repetitív lett, évek óta nem tudott újat mutatni. A szereplők is minden karakteri jellegzetességet körüljártak már, nem tudnak meglepni semmivel. Rengeteg a filler, az egymáshoz hasonló bűnesetek, amik nem nyújtanak maradandót. Különösebben nem rajongtam egyik figuráért sem. Penelope túl idegesítő és tenyérbemászó, Spencer bosszantóan okoskodó, a haja pedig önálló életet él, Emily túlságosan rátarti és elitista, a faarcú Hotchnak még a beszédét is utálom, ráadásul pont ebben az évadban penderítették ki a történetből. Rossi még csak-csak elmegy, a helyettesként beugró újak mellett viszont nem tudom elkötelezni magam. Dereck kiszállt a sorozatból, így az egyetlen, valamirevaló és érdekes karakter JJ maradt, tetszett, ahogy a Willel való kapcsolatát felépítették és megtartották. A férje, Will amúgy is mindig egy érdekes figura volt.

A sok, haszontalan filler rész mellett igazából már csak azok a részek tudtak igazán lekötni, melyek több epizódon átíveltek, amik konkrétan a csapattal kapcsolatosak voltak, melyeknek ők voltak a célpontjai… Azokra a készítők mindig sokkal nagyobb figyelmet fordítottak, és sokkal izgalmasabbak is voltak. A koreai remake egy elszalasztott lehetőség volt, így az eredeti sorozatból fennmaradó epizódoktól se reméltem semmi kiemelkedőt.

A csapat összetétele is furcsa, túl sokan vannak. Hotch kilépésével Emilyt visszahozzák Londonból a csapat élére, holott szerintem Rossi bőven kiérdemelte volna az életkora és a szakmai tapasztalata alapján ezt a tisztséget. Az eredeti felállásból ott van JJ, Spencer, Derek helyére behozzák a CSI Miami latin származású színészét, Luke-ot, az előző évadból ott a színesbőrű Tara, Emily pedig minden ok nélkül megkér még egy néger ügynököt (Stephen), hogy az évad közepén csatlakozzon hozzájuk. Minek? Rossi, Emily, JJ, Spencer, Penelope, Luke, Tara és az újonc StephenOverkill. Van, hogy 1-1 karakter 2-3 részre eltűnik minden magyarázat nélkül, és még így sem jut mindenkinek elég műsoridő, hogy kibontakozhasson.

Tetszett a 2. rész, melyben nem aktív részesei vagyunk a bűnügy megoldásának, hanem JJ visszaemlékezése és a traumával való megbirkózása az, ami elénk tárja a történteket, ahogy Willel a beteg gyermekük felett őrködnek, és próbálják megoldani a dolgot. Igazán jó narratíva, és nagyon emberi, ahogy a színésznő a bűntudtattól szinte megsemmisült JJ érzéseit, félelmeit prezentálja.

Spencer cselekményszála, ami az anyjához kapcsolódik, kimondottan idegesítő. A nő alzheimeres, a srác igyekszik új gyógymódok klinikai tesztjeire bejuttatni őt, de az nem sikerül, vagy szerinte placebót kap, mert nem javul az állapota. NEM JAVUL? Egy sokdiplomás doktor és FBI-os szakember nem tudja, hogy Alzheimerből nem fog csak úgy megjavulni egy páciens állapota, mert a tudomány jelenlegi állása szerint visszafordíthatatlan betegségről van szó? De nem, Spencer nem áll meg itt, konkrétan kiveszi az anyját az intézetből/ápoló otthonból, és magához veszi a saját lakásába, aztán meg csodálkozik, hogy a felfogadott ápoló nem bír vele. Az anyja erőszakos és hisztériás rohamokkal még őt is megtámadja, a házat eláztatja, ő meg rohanhat haza az FBI központjából minden alkalommal, amikor “vészhelyzet” van… Nem is tudom, hogy erre mit mondjak. Az Alzheimer egy alattomos és kegyetlen betegség, melytől nem csak a tényleges beteg, hanem annak családja is szenved, mert tehetetlenül végig kell nézniiük egy szeretett személy fizikai és mentális leépülését. Ahelyett azonban, hogy a sorozat az elmúlásba való beletörődésre, a megfelelő, gondos, felelősségteljes ápolás biztosítására fókuszálna, egy felelőtlen FBI ügynököt látunk, aki önmaga nem alkalmas az anyja ellátására és ápolására, és egy nőt, aki amúgy is vissza akar menni a korábbi intézetbe, ahonnan a fia így “kiszakította”. Egy ilyen hirtelen váltás súlyos hatással van egy alzheimeres páciens szellemi állapotára, nevetséges, hogy egy ilyen agyturkász sorozat pont ilyen téren produkálja ennyire amatőr hibák tömkelegét. Az sem hiteles, ahogy a sorozat Spencer beteg anyját ábrázolja. Egyszer tajtékzó őrült, ahogy már a fiát sem ismeri meg, utána viszont nyugodt, teljesen egészséges, sőt, kimagasló intelligenciával rendelkező ember benyomását kelti.

Az évad fele mindezek ellenére Spencerre fókuszál, aki képes titokban Mexikóból mindenféle mocskos, kísérleti és nem engedélyezett, nem tesztelt orvosságot becsempészni az anyjának, ám egyszer csak belesétál az évad főellenségének, Mr. Scratch-nek a csapdájába, és lebukik. Heroint, kokaint, fegyvert találnak nála, gyilkossággal gyanúsítják, jó pár részre börtönbe dugják, míg az ügye tárgyalásra nem kerül. Erre a végére kiderül, hogy nem is Mr. Scratch intézte ezt, hanem a csapat két idegbajos, korábbi, női gyilkos ellenfele…? Nagyon antiklimatikus.

És persze, igen, Mr. Scratch visszatér a végére és cliffhangerrel zárul az évad, hogy fenntartsa az érdeklődést a következőre… De vajon megéri folytatni? Talán kiderül.

7 hozzászólás

  1. Szia!

    Itt vagyok, jövök mint szokásos hozzászóló! 🙂

    Crash Landing on You
    Azt hittem elintézed egy kb ötössel mikor azt írtad az előző összegzőnél, hogy lassan haladsz vele. Ez egy tök jó pontszám – nálam legalábbis az (7,5) hihi
    Mivel ez alapjában egy romkom rengeteg helyzetkomikummal, én nem vártam dokumentumfilmet az Észak-Koreába helyezett háttérhelyszín miatt. A szép szál legénynek telepakolták a pincéjét a faluban termesztett dolgokkal, de ők maguk nem éltek luxusban, a legnagyobb felvágásnak kb az számított, mikor Seri átalakította a ruhát a naccságos asszony számára.
    Ha az sem tűnt fel senkinek, hogy a katonák délre szöktek több hétre, pont az évi két hét Svájcban szúrna szemet? Ennek amúgy pont olyan vége volt, mint a You Came from the Stars-nak (ugyanaz a forgatókönyvíró), happy is meg sad is.
    Mindenki szinte csak a főpárosról beszél, viszont nekem a legkevésbé számító tényezők voltak lényegében. Én még Seo Dant is kedveltem, és vele sírtam a végén 🙂
    Csak én gondolom így?
    Hm, lehet, nekem eszembe sem jutott a DotS közben.

    Rugal – 10/0
    0 – ez kb a wtf-kal egyenlő, ami épp csak nincs mínuszban? Durván gyenge lehet. A számomra leggányabb sorozatra (Mary Stayed Out All Night) is adtam egy 1-est.
    Sajnálom, hogy pont egy fordításoddal jártál így. Magamból kiindulva tudom, hogy ilyet még végignézni is nehéz, és az is átlagosan 16-17 óra.

    Hotel del Luna
    Örülök, hogy tetszett, bennem nem hagyott ekkora nyomot. Ellenben IU karakterére még most is tisztán emlékszem.

    To the Beautiful You
    A leírása alapján ennek a Hanazakari no Kimitachi E az eredetije, ami a legelső ázsiai sorozatom volt 2009-ben. Emlékszem az első rész után olyan ‘mi a fene ez’ érzésem volt, mert annyira eltért minden nyugati filmtől. De néztem tovább, és kb a 3. résztől imádtam. Egy nap alatt végeztem a 12 résszel, a végére rendesen fájt is már mindenem (szem, fej, hát, gyomor). Azóta sem csináltam ilyet, nem is értem hogy tudnak emberek ‘maratonozni’, kb végigfutottam az egészen 🙂 Viszont szerintem letöltöm a koreai társát is.

    Gentlemen’s Dignity
    Ó, ezt én is tudom ajánlani! Az egyik fiatal színésznőtől ugyan majdnem hánytam, de azon kívül átlagból kiemelkedő volt számomra, különösen a férfiak életre szóló barátsága.
    You are beautiful
    Ó, ez meg a 2. számú koreai drámám volt, ezt is imádtam.

    instant utálat alakult ki a banda iránt, lehet, hogy teljesen indokolatlanul
    😀 Ez ismerős A 2PM-et kedvelem, viszont én is így vagyok az agyonsztárolt, már-már hisztériát generáló együttesek irányába. BTS, Blackpink, Twice, Exo, stb. 99%-ban kinyomom az összes zenéjüket az első fél perc után, amire csak kíváncsiságból kattintok rá, mégis mi az ami ennyire odaszegezi a nagyérdeműt felkiáltással. De mindig ugyanazt a végeredményt kapom: á, semmi különös 🙂

    Én ezeket láttam az elmúlt negyedévben:
    My Country 7
    Ezt már írtam 3 hónapja. Túl sok politika, túl sok vér ill. vérszegény női főhősök.

    Doctors 6
    Újabb Park Shin Hye dráma, újabb értetlenkedés részemről, miért is ilyen felkapott. Ő volt a gyönyörűség, és az összes férfi pusztult utána, mikor a 2.számú női szereplő Lee Sung Kyung? Meg a 40 kilójával dobálta a megtermett gengsztereket. Kb semmiről nem szólt az egész, elfért volna 4 részben is a mondanivaló. Nem is értem mire adtam 6-ost.

    The Light in Your Eyes 3 – 3.rész elején kuka
    Ez már a második időhurkos sztori, amivel nem boldogulok, szerintem nem kezdek bele többe. Elvileg tanulságos a történet, de a 2. rész közepén a szemem forgattam, hogy ez most komoly? Onnantól nem érdekelt hogyan mászott ki a főszereplő az egészből.

    I Remember You 8
    Á Seo In Guk ❤️ A tesója meg Park Bo Gum ❤️ Nem tudom, hogy maradt ki eddig. Nagyon szerethető és egyedi is. De miért hozták össze Jang Na Rával? És ahelyett, hogy velük foglalkoztak az utolsó 10 percben, miért nem bontották ki jobban mi történt PBG-mal? (Bocsi, nem tudom megjegyezni a sorozatbeli neveket.)

    Itaewon Class 5
    pff. Hol kezdjem? Joohoney (Monsta X) azóta is folyton emlegeti milyen jó, így belekezdtem. Ennyi ütnivaló (nincs jobb szó rá) karakter hogy szorulhatott egy sorozatba… Nem tudom, hogy a két főszereplő frizurája volt-e nagyobb katasztrófa, vagy az álomvilág, amit nekik/köréjük kreáltak a forgatókönyvírók. Az utolsó pár részén már szinte szenvedtem, pedig az alapsztorija jó lenne.

    Tunnel 8
    Az első fele nagyon rendben volt, viszont a 2. nekem elég gyengus lett. Valószínűleg onnantól, mikor másodjára került vissza, nálam valahogy mélyrepülésbe kezdett. A befejezése sem igazán jött be. A helyében tuti nem mentem volna vissza, ki tudja mit generált ezzel sok ember életében.

    One Mom and Three Dads 6
    Ettől is többet vártam az olvasott vélemények alapján, dehát nem lehet olyan, mint az amerikai filmverzió, mikor közmédia készítette 12 évvel ezelőtti koreai felfogással. Egyik napról a másikra hogy szeretett bele két pali is az anyukába az még megfejtésre vár nálam. A bébi mindenesetre nagyon cuki volt.

    Mother 7
    Egyszerűen megfeküdte a gyomrom. Ez a gyerekbántalmazás téma nem nekem való, a 16 rész is sok belőle. A bujkálás meg nem a legjobban sikerült. Lehet a japán eredetijét kellett volna választanom, amit több éve tologattam magam előtt. Így viszont azt már nem fogom megnézni. A következő 5-10 évben biztosan nem.

    When the Camellia Blooms 8,5
    Daesangot kapott a Baeksang Awardson. Annyira friss élmény, hogy konkrétan 2 órája befejeztem be, és ha kevesebb része lett volna simán 9-est kap. A sorozatgyilkos szál nagyon elnyújtott volt.
    Habár a két főszereplőt is szeretem, de mikor Kim Sun Young-ot megláttam benne már nyert ügy volt, mert a színésznőt úgy rémlik rossz sorozatban még nem láttam.
    Az utolsó rész az egyik legjobb, amit Ázsiából eddig kaptam. Kang Ha Neul meg atyaúristen kategória volt, meg tudtam volna zabálni ❤️ Egyszerre volt okos és hebehurgya, figyelmes és szétszórt, cuki és nagymenő, vicces, odaadó és szenvedélyes, hatalmas szívvel, de mégis kevés baráttal a kicsit különc személyisége révén. Szerintem top10-be került nálam a karaktere Hwang Yong Shik, de nem néztem utána az eddigi 200+ filmnek 🙂

    Ja és még volt 1-2 thai bl, mert némelyik főszereplő párosa hetente a képembe van nyomja twitteren worldwide trend formában, és kiváncsi voltam mire a felhajtás. Összegzés: egy kaptafa az összes, szinte ugyanazzal a történetszállal, csak más színészekkel játszva, erősen a másság témakörére fókuszálva. Nem értem, aki softpornóra kíváncsi, és csak ezt keresi bennük, miért nem néz azt? A 2gether mindenesetre tetszett, biztos azért, mert az nem ebbe a kategóriába esett. Többet ezzel senkit nem untatnék 🙂

    Jelenleg a While You Were Sleeping utolsó részeinél tartok, de azt majd legközelebb.

    Válasz
    • Szia! 🙂

      Azt hittem elintézed egy kb ötössel mikor azt írtad az előző összegzőnél, hogy lassan haladsz vele. Ez egy tök jó pontszám – nálam legalábbis az (7,5) hihi

      Alapvetően nem lett volna ez a sorozat rossz, csak sok apró, klisés hülyeség idegesített benne. :S

      Ennek amúgy pont olyan vége volt, mint a You Came from the Stars-nak (ugyanaz a forgatókönyvíró), happy is meg sad is.

      Fú, de utáltam azt a befejezést. Milyen méltatlan volt az egész történethez, meg a színészek munkájához…

      Én még Seo Dant is kedveltem, és vele sírtam a végén

      Tetszett, hogy túl tudott lendülni a történteken, és hogy a befejezés azt sugallta, hogy megragadja a kezdeményezést az életében, és kissé szabadabbá vált.

      0 – ez kb a wtf-kal egyenlő, ami épp csak nincs mínuszban? Durván gyenge lehet. A számomra leggányabb sorozatra (Mary Stayed Out All Night) is adtam egy 1-est.
      Sajnálom, hogy pont egy fordításoddal jártál így. Magamból kiindulva tudom, hogy ilyet még végignézni is nehéz, és az is átlagosan 16-17 óra.

      Egyszerűen csak végtelen haragot érzek a sorozat iránt. Nem azt a tomboló, pusztító haragot, amit mondjuk egy Boys over flowers iránt érzel, mert inzultálja az utolsó ép agysejtedet is. Színtiszta haragot, amiért azt akarja, hogy komolyan vegyék, közben pedig hihetetlenül ostobának néz. 🙁

      Egy nap alatt végeztem a 12 résszel, a végére rendesen fájt is már mindenem (szem, fej, hát, gyomor). Azóta sem csináltam ilyet, nem is értem hogy tudnak emberek ‘maratonozni’, kb végigfutottam az egészen

      Én se értem. Anno a Rooftop Prince volt olyan, hogy egy hétvége alatt végignéztem, de mondjuk az azóta is az egyik kedvenc történetem. Az I Miss You-t is hasonlóan rövid idő alatt ledaráltam, de az érzelmileg meg is viselt. Emlékszem, pocsék, esős, hideg idő volt, úgyhogy bekuckolódtam a kanapéra, úgy elviselhető volt. De azóta nem szoktam ilyen maratonozást csinálni.

      Viszont szerintem letöltöm a koreai társát is.

      Érdemes szerintem. Nagyon könnyed, kellemes kis sorozat.

      Újabb Park Shin Hye dráma, újabb értetlenkedés részemről, miért is ilyen felkapott. Ő volt a gyönyörűség, és az összes férfi pusztult utána, mikor a 2.számú női szereplő Lee Sung Kyung? Meg a 40 kilójával dobálta a megtermett gengsztereket. Kb semmiről nem szólt az egész, elfért volna 4 részben is a mondanivaló.

      Park Shinhyét jó ideje nem tudom komolyan venni. A hájp pont hogy kontraproduktív számomra, minél jobban sztárolják, annál rosszabb színésznő benyomását kelti.

      The Light in Your Eyes 3 – 3.rész elején kuka

      Kár. 🙁 Han Jimin miatt kíváncsi lettem volna rá.

      I Remember You 8
      Á Seo In Guk ❤️ A tesója meg Park Bo Gum ❤️ Nem tudom, hogy maradt ki eddig. Nagyon szerethető és egyedi is. De miért hozták össze Jang Na Rával? És ahelyett, hogy velük foglalkoztak az utolsó 10 percben, miért nem bontották ki jobban mi történt PBG-mal?

      Fú, imádtam ezt a sorozatot. Jang Nara nagyon halovány volt, viszont a három férfi főszereplő (Seo Inguk, Bogum és Choi Wonyoung) istenkirály volt. Nagyon tetszett a két sorozatgyilkosunk, és hogy elég volt egy pillanat, vagy az ajkaiknak, szemeinek egy apró remegése, és máris megfagyott az ember ereiben a vér. Nagyon tetszettek az akciójelenetek is, hihető és hiteles volt minden. Máig úgy érzem, hogy ez volt Bogum karrierjének csúcsa, nem pedig a tingli-tangli, romantikus kilengések.

      Az utolsó pár részén már szinte szenvedtem, pedig az alapsztorija jó lenne.

      Sokan dicsérik, úgyhogy felírtam magamnak. 🙂

      Tunnel 8
      Az első fele nagyon rendben volt, viszont a 2. nekem elég gyengus lett. Valószínűleg onnantól, mikor másodjára került vissza, nálam valahogy mélyrepülésbe kezdett. A befejezése sem igazán jött be. A helyében tuti nem mentem volna vissza, ki tudja mit generált ezzel sok ember életében.

      Ezzel egyetértek. Viszont máig emlékszem arra az izgalomra, amit az utolsó részek egyike keltett bennem, amikor a néző lassan Choi Jinhyuk karakterével együtt jön rá arra, hogy a doktornő a lánya, és hogy a doktornő pont ekkor indul el, hogy csapdába csalja a gyilkost az erdőben/susnyásban… És hogy milyen feszült, félelmetes az egész hajsza jelenete, ahogy a nő a sötétben menekül, a rendőreink pedig versenyt futnak az idővel… Ah, az olyan jól meg volt csinálva!

      One Mom and Three Dads

      *utánanéz*
      Erről még nem is hallottam, bár kétségkívül érdekes a koncepció. 🙂

      Mother 7
      Egyszerűen megfeküdte a gyomrom. Ez a gyerekbántalmazás téma nem nekem való, a 16 rész is sok belőle.

      Én ezért nem is néztem meg. Nem bírom az ilyet. 🙁

      When the Camellia Blooms

      Sokan írtak már róla, hogy mennyire jó, az ismertető alapján jól hangzik, bár Kang Haneulön kívül mást nagyon nem ismerek belőle. Szerintem majd én is megnézem.

      Ja és még volt 1-2 thai bl, mert némelyik főszereplő párosa hetente a képembe van nyomja twitteren worldwide trend formában, és kiváncsi voltam mire a felhajtás. Összegzés: egy kaptafa az összes, szinte ugyanazzal a történetszállal, csak más színészekkel játszva, erősen a másság témakörére fókuszálva. Nem értem, aki softpornóra kíváncsi, és csak ezt keresi bennük, miért nem néz azt? A 2gether mindenesetre tetszett, biztos azért, mert az nem ebbe a kategóriába esett. Többet ezzel senkit nem untatnék

      Egybe én is belenéztem, de már nem tudom, milyen nemzetiségű volt, thai vagy tajvani… Volt benne koreais szál is. De csak ilyen rövid webdráma volt, és 2-3 rész után abbahagytam, mert olyan ostoba volt a színészi játék meg a cselekmény. :S

      Válasz
  2. Mármint az egyik legjobb befejező rész, így a pontos.
    Sorry, a végét nem akartam ennyire kiemelni.

    Válasz
  3. I Miss You
    Ez is már vagy 4 éve le van mentve vinyóra, hogy egyszer majd sor kerül rá, mert hát Yoo Seung Ho. Pechjére még kb. 150 másik is erre vár 🙂

    Érdemes szerintem. Nagyon könnyed, kellemes kis sorozat.
    Azóta lejött, bekerült a hosssszú listára.

    Kár. 🙁 Han Jimin miatt kíváncsi lettem volna rá.
    Egy belepillantást mindenképpen megérdemel. Én is azért kezdtem el, mert azt írták 2019 egyik legjobbja. Szerintem ez is azon sorozatok sorát bővíti, amit csak páran húztunk le. De elegem lett mikor már percekig ugyanazt a jelenetet kellett végignézni (szenvedni), hogy ő majd megváltoztatja a történéseket. Illetve annak következménye sem tetszett, így jobbnak gondoltam megválni tőle.

    Nagyon tetszett a két sorozatgyilkosunk, és hogy elég volt egy pillanat, vagy az ajkaiknak, szemeinek egy apró remegése, és máris megfagyott az ember ereiben a vér.
    Vannak színészek, akik sokkal jobban tündökölnek gonoszként, és ettől maradandóbb is a játékuk. Choi Wonyoung is bármit el tud játszani, sosem unalmas a karaktere.
    Nekem az a legemlékezetesebb, mikor a tesók először találkoztak testvérekként a festőműhelyben. Egyszer is megható volt, de többször is visszatekertem, annyira élő volt az egész szituáció.

    tingli-tangli, romantikus kilengések
    Az utolsó szerepére gondolsz? Mert a Moonlight Drawn By Clouds-ban is zsenális volt.

    ahogy a nő a sötétben menekül, a rendőreink pedig versenyt futnak az idővel… Ah, az olyan jól meg volt csinálva!
    Igen, az tényleg nagyon jó volt. Ekkor jött rá, hogy a lánya, mikor a sípot meglátta a nyakában, majd miután felépült a nő ment vissza a múltba először. Hálisten a fapofa jégkirálynő itt elkezdett végre olvadni, mert addig olyan szükséges rossz színésznek éreztem.
    Valamiért most eszembe juttatta a Signalt, amiben szintén volt egy ilyen önfeláldozós eset, mikor a rendőrnő a zsákos gyilkos támadása után is visszatért a sikátorba a menekülésének útvonalára, és egy zsákot a fejére húzva próbálta visszaidézni pontosan merről futott, hogy megtalálják a rejtekhelyt. Az is annyira élethű volt, hogy aznap éjjel visszatért rémálmomban. Pedig láttam már ennél jóval durvább filmeket is, de ilyen, hogy visszajöjjön álmomban… így hirtelen csak a Supernatural egy része ugrik még be.

    Erről még nem is hallottam, bár kétségkívül érdekes a koncepció.
    Nem tudom melyik oldal összefoglalását olvastad. Ami a mydramalisten és a DA wikin van (ugyanaz a kettő) az nem eléggé pontos, bár a lényeg benne van. Hasonlót szerintem azóta sem forgattak, de valahogy olyan régimódinak hatott már az újkeletű sorozatok között.

    mást nagyon nem ismerek belőle
    Az nem baj. Oh Jung Se is díjat nyert a szerepével, de a feleségét játszó színésznő, illetve a kisfiú is nagyon jó volt. Én az utca ‘hölgykoszorúját’ is szerettem, de szerintem neked ők is harsányak lesznek a CLoY-ról írt véleményed alapján 😉 Bár itt a cselekményben sokkal fontosabb részt töltenek be, mint amabban (bármennyire is imádtam őket, a sztori nélkülük is haladt volna, igaz hiányukban nem vidultam volna annyit).

    ostoba volt a színészi játék meg a cselekmény
    Ezekben nem is ez a lényeg, vagyis inkább a legutolsó szempont amiért nézik és fordítják. Többnyire vagy teljesen újonc, vagy még kevésbé ismert, de kitörni vágyó színészek játszanak bennük. Sokkal fontosabb hogyan néznek ki, és lehetőleg minél többet falják egymást, mert a nép azt szereti.

    Válasz
    • Szia!

      I Miss You
      Ez is már vagy 4 éve le van mentve vinyóra, hogy egyszer majd sor kerül rá, mert hát Yoo Seung Ho. Pechjére még kb. 150 másik is erre vár

      Nem rossz benne, de meglepően szürke az alakítása, inkább szenvedős. Yoochun és a női főszereplő, de még inkább a gyerekszínészek, Yeo Jingoo és Kim Soohyun viszik igazán a pálmát. Ez egy borzasztóan nehéz sorozat, mégis kiváló.

      Vannak színészek, akik sokkal jobban tündökölnek gonoszként, és ettől maradandóbb is a játékuk. Choi Wonyoung is bármit el tud játszani, sosem unalmas a karaktere.
      Nekem az a legemlékezetesebb, mikor a tesók először találkoztak testvérekként a festőműhelyben. Egyszer is megható volt, de többször is visszatekertem, annyira élő volt az egész szituáció.

      Rengeteg emlékezetes pillanat van ebben a sorozatban, ami miatt sokszor fontolgattam már, hogy újra megnézem. Az első nézés izgalmát persze nem fogja visszaadni, de kellemes időtöltés lenne, az biztos.

      tingli-tangli, romantikus kilengések
      Az utolsó szerepére gondolsz? Mert a Moonlight Drawn By Clouds-ban is zsenális volt.

      Jó volt, és sokrétű, de úgy éreztem, kicsit sok volt benne néha a komikus maníroskodás, amitől olyan komolytalan volt néha a karakter, és méltatlan azokhoz a pillanatokhoz, amikor viszont tündökölt a drámai vagy akciójelenetekben. De igen, az Encounter se volt a kedvencem…

      Valamiért most eszembe juttatta a Signalt, amiben szintén volt egy ilyen önfeláldozós eset, mikor a rendőrnő a zsákos gyilkos támadása után is visszatért a sikátorba a menekülésének útvonalára, és egy zsákot a fejére húzva próbálta visszaidézni pontosan merről futott, hogy megtalálják a rejtekhelyt. Az is annyira élethű volt, hogy aznap éjjel visszatért rémálmomban.

      Az egy brutális rész volt. Ahogy sikerült a nézőben is ugyanazt a rémületet ébreszteni, mint amit a szinte vakon futó áldozat érezhetett… az ehhez kapcsolódó filmes megoldások és a színészi alakítás… Már csak ezért is fantasztikus ez a sorozat!

      Nem tudom melyik oldal összefoglalását olvastad. Ami a mydramalisten és a DA wikin van (ugyanaz a kettő) az nem eléggé pontos, bár a lényeg benne van. Hasonlót szerintem azóta sem forgattak, de valahogy olyan régimódinak hatott már az újkeletű sorozatok között.

      Azt hiszem, a wikipedián olvastam.

      Ez a baj amúgy a régebbi sorozatokkal, hogy annyira látszik a filmkészítésbeli különbség a mostaniakhoz képest. 🙁

      Ezekben nem is ez a lényeg, vagyis inkább a legutolsó szempont amiért nézik és fordítják. Többnyire vagy teljesen újonc, vagy még kevésbé ismert, de kitörni vágyó színészek játszanak bennük. Sokkal fontosabb hogyan néznek ki, és lehetőleg minél többet falják egymást, mert a nép azt szereti.

      Oké, de felmerül a kérdés, hogy a pénzért és a karrierért most akkor vállaljanak be mindent (ergo pl. meleg jeleneteket is, annak ellenére, ha pl. ők maguk nem azok)? Mi az, amit még művészi szabadságnak tekinthetünk, és mi az, ami már kizsákmányolás (pl. a menedzsment részéről az említett népszerűség hajhászása érdekében)?

      Válasz
  4. Yoochun és a női főszereplő, de még inkább a gyerekszínészek, Yeo Jingoo és Kim Soohyun viszik igazán a pálmát.
    Yoochun színészi játéka nekem annyira nem jött be, mindig valaki lejátszotta a sorozataiban, amiket eddig láttam tőle.
    Utóbbi két színészpalántának akkor nem csak ez az egy közös sorozata volt, mert pont most nézem őket egy másikban, ahol szintén a tiniket játsszák 🙂

    ami miatt sokszor fontolgattam már, hogy újra megnézem.
    Tavaly kezdtem először újranézni az egyik 10-es koreai sorozatomat, mikor már annyira nem találtam semmi fogamra valót, de a feléig sem jutottam, mert 1. alaptól jobban vonz az újdonság, így ezt egyre ritkábban néztem, 2. attól tartottam elrontom az első élményem róla, mert már jobban észrevenném a hibáit.

    kicsit sok volt benne néha a komikus maníroskodás, amitől olyan komolytalan volt néha a karakter
    Úgy emlékszem a sorozat (egyik?) trailere egy táncos bohóckodás volt, ami aztán később nem köszönt vissza a történetben. De elég sok geg volt benne anélkül is.

    Ez a baj amúgy a régebbi sorozatokkal, hogy annyira látszik a filmkészítésbeli különbség a mostaniakhoz képest.
    Pedig nekem nem kevés régi van lementve, olyan 20 db, köztük egy 2000 előtt készült is. Mondjuk 2010 előttit keveset láttam mostanában, így pláne feltűnő.

    Oké, de felmerül a kérdés, hogy a pénzért és a karrierért most akkor vállaljanak be mindent
    Ez már legyen az ő bajuk 🙂 Azt olvastam többük is előre megmondta, hogy csak 1 sorozatra vállalja be, illetve csak egy partnerrel (ha több évada lenne). Valószínűleg pont azért, mert heteróként egynél több nem fér bele, és hát lássuk be, a többszöri jó kémia már gyanús is lenne. De az biztos, hogy működik a hírnévszerzés, mert némelyiket többen követik instán, mint egy átlag kpop énekest.

    Válasz
    • Bocsi, valahogy kimaradt megint a válaszom.

      Yoochun színészi játéka nekem annyira nem jött be, mindig valaki lejátszotta a sorozataiban, amiket eddig láttam tőle.

      Ebben tetszeni fog. 🙂

      Tavaly kezdtem először újranézni az egyik 10-es koreai sorozatomat, mikor már annyira nem találtam semmi fogamra valót, de a feléig sem jutottam, mert 1. alaptól jobban vonz az újdonság, így ezt egyre ritkábban néztem, 2. attól tartottam elrontom az első élményem róla, mert már jobban észrevenném a hibáit.

      Ez teljesen igaz. Emlékszem, anno a Signalt néztem újra először, és nem ütött akkorát, mint elsőként. 🙁

      Úgy emlékszem a sorozat (egyik?) trailere egy táncos bohóckodás volt, ami aztán később nem köszönt vissza a történetben. De elég sok geg volt benne anélkül is.

      Igen. A táncos klip tetszett, szerintem az húzta be igazán a közönséget.

      Valószínűleg pont azért, mert heteróként egynél több nem fér bele, és hát lássuk be, a többszöri jó kémia már gyanús is lenne.

      Hehe, na igen. 😀

      Válasz

Válaszoljon Judit-nak Kilépés a válaszból

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Share This