Sziasztok!

Elkészült és felkerült a Live c. sorozat 5. részének magyar felirata.

Továbbá érkezett három új videó a Voice 2. évadához, melyek egyre izgalmasabbá teszik a várható cselekményt. Főszereplőnk, Lee Jinwook kapott egy sejtelmes, második teasert, de feltűnik Lee Hana teaserében is. Emellett felkerült az OCN hivatalos Youtube-csatornájára egy rövidke werkfilm az eddigi előzetesek forgatásáról. Izgatottan várjuk a továbbiakat!

Továbbá az elmúlt évekhez hasonlóan szerettem volna megosztani veletek, hogy idén milyen sorozatokat láttam eddig, ám a vélemények, értekezések egyre hosszabbak és hosszabbak lettek az idő múltával. Ezért ahelyett, hogy mindent egy gigaposztban tennék közzé december végén, úgy döntöttem, az év első felében befejezett történeteket és a róluk szóló véleményeket közzéteszem most.

Hajtás után spoilerekre felkészülni.  😎

Arang and the magistrate – 10/4

Ígéretesnek hangzó, a koreai folklór egy megható történetét feldolgozó sorozat, mely totális érdektelenségbe fulladt. Felesleges, hosszú, és nevetségesen előadott monológok, semmi dinamika vagy következetesség a cselekményben. Egy nehéznek tűnő ellenség végtelenül könnyű legyőzése, és banális befejezés. Kevés dolog van, ami emlékezetessé teszi a történetet. A zene szép ugyan, a sehova nem haladó cselekmény miatt azonban idővel repetitív. A két égi istenség interakciója egymással, kettejük beszélgetései, a díszleteik és jelmezválasztás legalább náluk különleges volt. Az égi hajadonok ruhája egészen elragadó (Muyeong főleg). Sokkal több lehetett volna ebből a történetből, ha igyekeznek megmaradni a legenda fő vezérfonalánál, és nem csinálnak belőle feleslegesen egy ilyen kusza, értelmetlen cselekményt.

De hé, legalább Yoo Seungho kecskét simogat. 😀

 

Queen for 7 days – 10/10

Az Arang okozta csalódás miatt nem szívesen vágtam bele ismét egy történelmi sorozatba, nem akartam, hogy ez a The King’s Face után esetleg a harmadik csalódás legyen ebben a témakörben. Viszont a sorozat a sugárzás óta érdekelt, furdalta az oldalamat a kíváncsiság, milyen is lehet. És hát Park Minyeong neve mindig garancia a minőségre. Semminek nem néztem utána a történettel kapcsolatban, szerintem még egy előzetest se láttam, de hirtelen felindulásból csingummal belevágtunk, hogy egyszerre nézzük végig. És hát már az első rész után elvarázsolt. 1 rész után több szépség, tartalom, dráma, ÉLET volt benne, mint az Arangban 20 részen keresztül. Egészen a végéig rabul ejtett a tragédiájával, a kiváló, önfeláldozó és bátor hősnő ábrázolásával, ahogy még a gonosz Yeonsan királlyal is tudtam valamennyire szimpatizálni… Na és a zenéje. Valami egészen andalító. ♥ Szép, kerek történet, fájdalmas, mégis a történelmi eseményekhez valamelyest hű befejezéssel. Maradandó élmény marad, és mindenki számára kötelező darab.

 

I am not a robot – 10/9

A Queen for 7 days drámai, érzelmes befejezése után csingummal két sorozaton lamentáltunk, és végül emellett a könnyedebb hangulatú, napjainkban játszódó sztori mellett döntöttünk. Hamar ledaráltuk, mert bűbájos és kedves kis történet, noha engem sok ponton a Strong Woman Do Bongsunra emlékeztet (különc, kocka, fiatal vállalatigazgató, aki megismerkedik egy szokatlan fiatal lánnyal, aki melléje szegődik, és lassan szerelmesek lesznek egymásba, mindeközben a háttérben egy bűntény van kibontakozóban, amit együtt fejtenek meg, társaik segítségével, majd eljön a happy end). Yoo Seunghónak szinte minden sorozatát láttam már, az alakításában eddig sosem csalódtam, most sem. Chae Soobinre a Moonlight Drawn by Clouds c. sorozatban figyeltem fel; egy nagyon érzelmes, intelligens színésznőnek tűnik, a szerepén is meglátszott, mennyire tehetséges. Rengeteget nevettem a vicces jeleneteken, meghatódtam a szerelmes-érzelmes pillanatokban, így azt kell mondjam, ez egy remek sorozat. Kicsit a végére laposodott el a történet, de ezt aligha tudom felróni komoly hibának.

 

Remember: War of the son – 10/5

A “Robot” után csinguval nagy lelkesedéssel vetettük bele magunkat a Rememberbe, Yoo Seungho egy korábbi munkájába. Mivel hihetetlen sztárparádé várt ránk, nem aggódtunk, de valami motoszkált bennem régóta, ami miatt eddig nem kezdtem bele a sorozatba. Nem igazán szeretem a jogi, ügyvédes-ügyészes sorozatokat, ez pedig keményen az, szóval talán nem volt véletlen, hogy ennyit halogattam. Valahogy tudatalatt ráérezhettem a dologra, mert a kiváló karakterek és színészek ellenére egy elég pocsék forgatókönyv és történetvezetés fogadott, melyben ismét felborult az egyensúly a jó és a rossz oldal között: a jó diadala szerény és jelentéktelen, míg a rossz oldalé szinte fanfárokkal körbeharsogva van a képünkbe tolva. Mindenki korrupt, mindenki megvesztegethető, alig van valaki, akiben lenne valamicske tartás. A történet feléig építkezik a jó oldal, igyekszik felvenni a versenyt az ellenséggel, és kegyetlenül veszít; de annyira, hogy a néző is totál reményvesztetté válik, és már a sorozat felénél megcsömörlik az egésztől. Mondhatnánk, hogy a végére válik izgalmassá, de nem, mert számomra az utolsó néhány részt szenvedés volt végignézni: teljes érdektelenséggel néztem az amúgy semmilyen meglepetést nem tartogató befejezést (mert nem is igazán volt az a kérdés, hogy mi fog történni, hanem az, hogy hogyan). Az pedig, ahogy a sorozat az Alzheimer-kórral kapcsolatos dolgokat kezelte, egyenesen felháborító és hiteltelen volt. 5 pontot csakis a fantasztikus alakításokra kap, másra nem.

 

Saimdang – Light’s Diary – 10/7

A Remember nagyon kedvemet szegte, így szinte hetekig csak vaciláltam, milyen sorozatot kezdjek el. Valahogy felerősödött bennem a vágy, hogy megint valami történelmit nézzek, abban reménykedve, hogy az hasonlóan jó lesz a Queen for 7 Dayshez. Ezért hosszú töprengés után a Saimdangra esett a választásom. Az első 6-8 részt kellemes lelkesedéssel néztem végig, izgalmas, fordulatos volt a történet (én amúgy is szeretem az ilyen lélekvándorlós, reinkarnálódós dolgokat). A színészek is nagyon jók voltak: az elképesztően tehetséges (Duelből is ismert) Yang Sejong (akiről még mindig hihetetlen, a Saimdang volt az első sorozatszerepe…!), a gyönyörű hősszerelmes Song Seungheon, a rengeteg, sokszínű mellékszereplő… És meglepő módon pont Lee Youngae nem. Talán csak rosszul volt megírva a karakter mind a jelenben, mind a múltban, mert nagyon szolgalelkű, esetlen figura lett mindkettő, amivel nehéz azonosulni. Aztán ahogy a történet haladt, egyre jobban lehetett látni, hogy el van cseszve a forgatókönyv. Olvastam, hogy nagy gondok voltak a sorozattal, és a nézettség miatt le is rövidítették, annak ellenére, hogy az SBS nagyvonalúan a Descendants of the Sun sikeréhez hasonló hájpot akart vele elérni. Ezek az emberek semmiből se tanulnak? Nem értik meg, hogy nem kell ostoba össze-vissza vagdosással széjjelbarmolni a sorozatokat? A Moon Lovers bukása nem volt elég, ugyanezen okok miatt? A sorozatban teljesen felborult az egyensúly a jelen és a múlt között, volt, hogy 4-5 részen át csak a múltban időztünk, a jelen karaktereit meg egyáltalán nem is láttuk. Nem lehetett eldönteni, mit akartak a készítők kihozni belőle, a végén pedig sok jelenet vagy fordulat a vágószobában maradhatott, mert az utolsó rész szinte egy OST-re összevágott flashback MV, amiből az ember az ég világon semmit sem tud kihámozni. Most találkozott végül Saimdang és a herceg vagy sem? Megérezték egymás halálát, és a lelkük szaladgál a toszkán palotában, örök boldogságban, mint amolyan paradicsomi környezetben? Miért nem volt egy közös jelenete sem a jelenben Song Seungheonnak és Lee Youngae-nek? A férfi is őrzött emlékeket a hercegből, vagy neki semmi köze nem volt hozzá? Egy csomó kérdés, amit sok-sokkal lehetne még folytatni…

 

Denei Shoujo: Video Girl Ai 2018 – 10/3 (a végére 4-5)

Mikor december környékén megtudtam, hogy hamarosan bemutatják ezt a sorozatot, nagy izgatottság tört rám. A Video Girl Ai anime sorozata a legeslegelsők közt volt, amit már nem tévés szinkronnal, hanem japánul néztem meg, máig a fülemben csengenek a nyitó- és záróklip betétdalai, és mindig is kellemes emlékekkel eltelve gondoltam vissza rá. Szóval nagy várakozásokkal eltelve készültem erre a soroztatra és annak fordítására. Sajnos azonban a történet cserben hagyott, és ismét rá kellett jönnöm, hogy a romantikus sorozatok, de különösen a japán melodrámák világa nagyon távol áll tőlem és az ingerküszöbömtől. Egy végtelenül egyszerű dialógusokból felépülő, unalmas, vontatott cselekményt prezentált a dorama, felejthető alakításokkal, aminek 1-2 visszautaláson kívül sok köze az eredeti történethez nem volt. Ez nagyon elszomorított, és emiatt fordítani is sokkal nehezebb volt. Már-már azon gondolkoztam félúton, hogy abbahagyom, hogy hisz úgyse nagyon nézi senki, nem dőlne össze a világ, ha nem készíteném el. De aztán úgy voltam vele, hogy ha már elvállaltam, fejezzem is be, nem fogok belehalni 20 perces epizódokba, legfeljebb lassabban lesz kész. Talán ez, talán a szokatlan nyelvezetű angol felirat okozta azt, hogy 1-1 rész javítása szinte hosszabb volt, mint egy 7-800 soros, egyórás koreaié, mert volt, hogy többször is össze kellett néznem a magyar feliratot a filmmel, ugyanis képtelen voltam rájönni, mégis mit akart az angol kifejezni. És még így is voltak homályos pontok. Összességében a sorozat több sebből is vérzik, és az egyik legrosszabb, amit az elmúlt években láttam (a The Queen Inhyun’s Man és a Bride of the Water God méltó társra lelt…). A vége mégis valahogy meghatóra sikeredett, és tanulságos volt. Elgondolkoztam. Megannyi jelenet volt, amit dühítő, vagy legalább minimum bosszantó volt nézni, néhány egyenesen kínos (kb. Rika minden jelenete), ami nézőként rendkívül frusztrált. Szóval eltöprengtem. Vajon mi lehet egy jó sorozat ismérve, ha nem az, hogy kivált VALAMILYEN érzést az emberből, legyen az pozitív vagy negatív? Szóval az unalmat felváltotta a látszólag sehova nem haladó cselekmény okozta bosszússág, a Sho teszetoszasága okozta fejcsóválás, Rika kínos igyezete láttán az “én eret vágok“-érzés, Nanami és Tomoaki zátonyra futó párkapcsolata láttán pedig “hát, ez sajnos nagyon gyakran ilyen a valóságban is” fíling. Nem tudom, mit akart mondani a sorozat mindezekkel az érzésekkel, de valamit mondott. És ez nem feltétlenül rossz.

 

Time between dog and wolf – 10/7

Nem állt jól az idei mérleg a jó és rossz sorozatokat illetően, amikor ismét döntenem kellett, mi legyen a következő sorozat. A megnézendő lista egyre csak gyarapodott, de ismét csak olyat kellett választani, amit már rég lefordítottak. Mert ha nem így tettem volna, és neadjisten még meg is tetszik a történet, tuti idegbajt kaptam volna, hogy nem kezdhetem el fordítani, és akkor nem tudnék az épp futó fordításaimra koncentrálni. Szóval hosszas tépelődés után úgy gondoltam, ideje visszanyúlni megint “a nagyon múltba”, hátha a néhány éve látott Resurrection példáján okulva ez is megtetszik majd. Lee Junki és számos más, jól ismert arc, nyomozós, verekedős, külföldön is forgatott sorozat – így ennek szavaztam bizalmat. Úgy döntöttem, kitartó leszek, pedig már az első rész után halálosan untam magam. Jó, akkor még csak a gyerekszínészes jelenetek mentek le, gondoltam magamban, adjunk esélyt a felnőtt színészeknek is. Így hát haladtam előre, 2-3-4. rész… És egyszerűen nem tudtam megmagyarázni magamnak, hogy miért nem tetszik. Hogy mi hiányzik. A technológia (mobilok, számítógépek, operációs rendszerek) olyan volt, amilyen, ezt nem róhatjuk fel annak a kornak. A divat annyira sokban nem különbözik a maitól, talán “hétköznapibb, viselhetőbb” volt, mint sok mai ruha, amibe a színészeket, színésznőket a sorozatokban öltöztetik. Aztán rájöttem, mi a baj. A ZENE. Mint valami rossz, 90-es évekbeli amerikai szitkom vagy ócska szaxofondallamos pornó zenéje, amivel nem is értem, mit próbáltak kifejezni. Hangos, egyenesen harsány, ami nem illik a jelenetekhez, és teljesen más, mint a mai sorozatok finom, gyöngéd háttérzenéi. Nem sikerült bevonzania, sok részen át csak szenvedtem. Aztán eltelt még 5-6 epizód, és maga a cselekmény és a színészek játéka valahogy mégis marasztalni kezdett. Nem bántam meg, hogy csakazértis kitartottam, mert egy izgalmas és remek befejezés kerekedett ki belőle. Megerősítette bennem, hogy nem szabad elrettenni a régebbi sorozatoktól, mert lehetnek ritka kincsek köztük.

 

Doctor Stranger – 10/6-7

Nehezen tudok osztályzatot adni ennek a sorozatnak. Mivel észak-koreai vonal volt benne, kémkedés, ármánykodás, úgy voltam vele, miért is ne, vágjunk bele. Az orvosos sorozatoknak nem vagyok különösebben rajongója, de meglepő módon nem is ez volt az, ami a sorozatban a legjobban zavart. Hanem Ji Seyeon. Miért, MIÉRT adnak ennek a színésznőnek még mindig viszonylag fontos szerepeket? Idegesítő, affektáló nő, és itt (is) egy elviselhetetlen figurát alakított, akivel lehetetlen volt bármilyen szimpátiát kialakítani, a történet pátosza persze megkívánta, hogy a(z egyik) legnagyobb áldozatszerepet pont ő kapja. Egy rideg, érzéketlen karakter, aki nem méltó a főhős (Lee Jongsuk) jóságához, de persze az fülig szerelmes belé és a világ végére elmenne érte. A készítők végig homályban tartották a nézőt, hogy ő most csak egy imposztor vagy tényleg a főhős szívszerelme. Egy veséje volt, vagy kettő? A felvételeken először nem sok látszódik. Hol vannak a lőtt sebek nyomai a testéről? Ja, milyen kényelmes, eltávolították róla plasztikai műtéttel. Megvetően és kimérten bánik a főhőssel, de aztán higgyük el egy jelenettel később, hogy ő mégis mennyire szerette?! Közben senki, SENKI nem kételkedik, hogy lehet, hogy ő nem is valódi. Mert hát nem túl életszerű, hogy egy vesetranszplantáció után 2 évvel valaki, aki az életét Észak-Koreában élte le, tökéletesen egészséges testtel, kiváló szakmai képesítéssel (altatóorvos) képes beilleszkedni a dél-koreai demokratikus társadalmi légkörbe mindenféle idegenkedés nélkül, vígan tipeg a magassarkúiban (amúgy is milyen kórház ez, ahol minden doktornő magassarkúban meg miniszoknyában mászkál egész nap?), de közben azért ért a harcművészetekhez és fegyverforgatáshoz is, és kellően tud érvelni az észak-koreai kémhálózat tagjaival szemben is. Az embert homlokon csapja a felismerés: de hát ez egy Mary-Sue figura!  😡 Hát már tudom is, miért gyűlöltem minden pillanatát a filmvásznon. A többi színész rajta kívül teljesen elfogadható volt, a kisebb szerepekben megjelenő figurák remek összhangot teremtettek. Park Haejin gyönyörű, akár egy antik szobor, Kang Sora érzelmes, vicces, teljesen életszerű és szerethető nőalak, akivel könnyű azonosulni. Sajnos túlságosan el lett húzva a történet ezzel a Lee Jongsuk és Park Haejin közti állandó versengéssel: most ez válik kegyvesztetté, most azt rúgják ki, de másnap máris visszaveszik, döntetlen, még egy kör, ez is döntetlen, még egy kör, csak még egy műtét, csak még egy… Úgy voltam vele, hogy azt a szerencsétlen elnököt már sose fogják megműteni, aztán az is egy legyintéssel le lett tudva. Összességében lehetett volna ez egy ennél sokkal jobb sorozat is, de meglepő módon pont az orvosi része, amitől a legjobban idegenkedtem, volt a legprofesszionálisabban megjelenítve.

 

Squad 38 – 10/3

Sokan, sőt, még csingum is lelkesen ajánlotta ezt a sorozatot, és mivel megint olyan “meh” hangulatom volt, amikor semmi sem tetszik és semmi sem jó, gondoltam, miért ne, hátha valami jó pörgős kis OCN-sorozat lesz. Megmondom őszintén, már az első részben éreztem, hogy ezzel baj lesz, és a végére érve nemhogy javított volna ezen a sorozat, hanem még rontott is. Egyrészt nem értem, miért 38-as egység a címe, mikor ilyesmiről szó se esik az egész történetben. A Ma Dongseok alakította Sungil a 3-as számú adósságbehajtó egység vezetője. Vagy a csalókból álló bandát kellene annak tekinteni? Semmi magyarázat. (utánaolvastam hát, és úgy részben megvilágosodtam, de szerintem egy címet nem a Wikipédiának kellene megmagyaráznia a nézőnek… hanem a sorozatnak…) Másrészt Ma Dongseok. Képtelen elvinni a hátán egy sorozatot és főszerepet, másból sem áll az alakítása, csak kifejezéstelen arccal bámulás, motyogás, lesütött szemmel hajbókolás és bocsánatkérések. Persze, hogy kell a kontraszt, hogy a csalóknak legyen módja kikupálni őt, és látványos legyen a “fejlődése”. De ő egyszerűen kevés erre. Seo Inguk jól érzi magát a szerepében, ez nem vitás, sokoldalú az alakítása, ahogy az tőle elvárható. De a történet keveset tesz alá. Ez pedig a harmadik nagy negatívum. A sztori. Miért kellene azt hinnünk, nézőnek, hogy csalókat nézni menő, izgalmas, dicséretes, ahogy kifosztanak másokat? A rossz meglopja a rosszat – miért is jó ez nekünk? Mert az egyik rossz nagyon rossz, már-már gyomorforgatóan rossz (a gazdag adócsaló üzletemberek nagy fekete autókkal, akik állandóan arról dicsekednek, hogy övék a világ, a kisember meg dögöljön meg), a csalók meg furfangosak és ügyesek. Az adósságbehajtók inkompetens aktakukacok, akiket mindenki palira vesz. Nincs SENKI, akivel azonosulni lehetne. Nincs miért izgulni, nincs kinek szurkolni. A nézőből teljes közömbösséget vált ki a történet. Ja, hogy eltelik a sorozat 3/4-e, és az arcunkba csapják, hogy amúgy minden előre el volt tervezve (a csaló srác és az adósságbehajtó melák találkozása, az addig felépített csalássorozatok, stb.), megismerjük a tragikus sorsú csaló srác múltját, és hogy mi motiválja… Sajnálom, de ez ekkorra már teljesen hidegen hagy. És még ő papol a többi csalónak (meg a nézőnek) arról, hogy mutassuk meg, hogy a jók is nyerhetnek, szálljunk szembe még egyszer a gonosszal? Köszönöm, nem, ez teljességgel hiteltelen. A sorozat teljes narratívája, forgatókönyvének felépítése egy kudarc, ahogy a lineáris történetvezetés, ok-okozat és időrendiség megtartása helyett össze-vissza ugrál az időben, ide-oda beszúr 1-1 jelenetet, aminek meg kell magyaráznia egy X résszel korábban látott mozzanatot, amitől a nézőnek rá kellene eszmélnie, hogy “Ó, már értem!“. De nem. Ez a történet katasztrófa, amellett, hogy borzasztóan unalmas és vontatott is. Egyedül a zenéje érdemel némi említést, de az se sokat.

 

Signal 2018 – 10/8

Kár azt hinni, hogy ez a sorozat majd valami újat fog mutatni: aki látta a koreai változatot, tudja, hogy annak licenszelt remake-jéről van szó, így óhatatlanul párhuzamok várhatók a két történetben. Meglepő módon a női főszereplő, a Sakurai őrmestert alakító színésznő munkája hihetetlenül gyenge, mikor a koreai változatban rendkívül erős, meghatározó figura volt. Ellenben Saegusa és Ooyama kivaló, messze kimagaslik a közegből, és legalább nekik sikerül valamit kihozni az amúgy abszolút unkreatív történetből. A koreai változatban pont az volt a rendkívüli, hogy megtörtént eseteket dolgoztak fel, ténylegesen megoldatlan bűncselekményeket, amik miatt a közvélemény is a készítők mellett állt, hisz régi sérelmek ezek, melyek fájó sebek a koreai társadalom testén. De a japán változat mindössze annyit tett, hogy ezeket a bűncselekményeket és azok megfejtéseit lemásolta, átültette Tokióba, és kész. Pedig azért Japánnak is vannak híres, megoldatlan bűncselekményei (számos szektás merénylet, a 300 millió jenes rablás, stb.), amikre szépen rá lehetett volna húzni a történetet. Nyilván több idő kellett volna hozzá, meg pénz és energia, de… Talán érdekesebb, izgalmasabb cselekményt kaptunk volna. A koreai sorozat ismeretében szinte felirat sem kell hozzá, mert úgyis tudjuk, hogy miről beszélhetnek, mi fog történni. A befejezés pillanatáig minden kiszámítható, egyszer sem ér minket meglepetés. Nem lett egy rossz feldolgozás, bár lehetett volna alaposabb. Kitamura Kazuki (az Ooyama őrmestert alakító színész) briliáns alakítása már-már a Cho Jinwoong alakította Lee Jaehan méltó párja, rendkívül tehetséges. Ha valami miatt, akkor miatta érdemes megnézni ezt a rövidke sorozatot.

 

Tree with deep roots – 10/4

A Squad 38 minden tekintetben izgalommentes és fárasztóan lehangoló befejezése után majdnem feladtam. Épp elkezdődött a japán Signal, mondtam magamban, inkább előveszem a koreait is, és megnézem vele párhuzamosan újra, hogy feltöltődjek, mert már nem bírom, hogy sorozatosan csak csalódnom kell a sokak által ajánlott, hájpolt, vagy megnézendőnek tartott, koreai történetekben. De vágytam valami szép történelmire is, amiben nem csak a nyomor és kínlódás van (Saimdang, most rád nézek), hanem ami elvarázsol és a képernyőhöz szegez. Mivel a “mélygyökerű fát” mindenki abszolút kötelező doramának tartja, és régóta ott virít a megnézős listáman, gondoltom, mit veszíthetek, hát kezdjük el. [győzködött a csingum, hogy vágjak bele valami hosszúba, King & I, Dongyi, stb., de most valahogy olyan fázisomat élem, ahol 50+ részen keresztül nem tudnék elviselni egy sorozatot sem] Szóval mélygyökerű fa.

Engem is meglepett, milyen gyorsan haladtam vele, fel sem eszméltem, már 8 rész lement. Alapvetően NAGY bajok nincsenek a sorozattal, csak sok kicsi. Hol vannak a női karakterek? Én mondjuk teljesen elvagyok egy zömmel férfi karakterekből álló stábbal. De hogy EGY NŐ SE LEGYEN részeken át, csak 1-1 perc erejéig egy síró királyné néha, aztán bevezetnek egy női karaktert, aki még csak nem is beszél… Állatira felborítja az arányokat a karakterek közt. Pedig amúgy hemzseg a sztori kiváló színészektől (Song Joongki, Choi Jinwoong, Ahn Sukhwan, Lee Jaeyong, Han Sangjin, a korai Lee Soohyuk, rengeteg “másodvonalbeli karakterszínész”, akiket megannyi sorozatban láttunk már, és akik mindig megszínesítik a történeteket). Még az idős Sejong királyt játszó színész is rendkívüli. Furcsa, hogy a másik főszereplő, Jang Hyuk a(z egyik) leggyengébb láncszem a történetben. Éles a kontraszt az ostobaságot színlelő katona és vérprofi, mindent tudó hacművész és nyomozó közt, de valahogy talán pont amiatt, hogy mindkettő ennyire szélsőséges, semmelyik sem hihető. Shin Sekyung egyedüli néma nőként el van veszve a történetben, nem tudjuk, miért van a helyén, miért ilyen fontos. A király szövögeti a szép kis tervét mindenféle okos segítő közreműködésével, aztán kiderül, hogy a nagy terv “csupán” az új íráskép létrehozása.

Ott az ellenpólus, az eleinte még szövetkező és merényleteket végrehajtó Milbon frakció, mely mindenáron próbál rájönni a titokra, a nagy lelepleződés után azonban hirtelen a karakterekkel együtt a cselekmény is megtorpan. Senki se tudja, merre van arccal előre, mindenki drámai monológokban mered maga elé, aztán pedig kifordul magából. A királyt frusztrálja az ellenkezés, és hogy látszólag nem halad sehova az ábécével; az ellenfél töpreng, hogy mi legyen, “ezt nem engedhetjük”, mert a “mély gyökér” tulajdonképpen ők, az arisztokrácia, ők a fontosak, nekik kell felvilágosultan szembeszállni a királlyal, hogy képzeli a pórnép, hogy majd ő is megtanul olvasni. A saját elnyomása ellen küzdő Milbon maga is elnyomóvá válik, vagy inkább önmaga szánalmas paródiájává. A harci jelenetek jobbára nevetségesek, a nagy kardforgatók repkednek a fák közt, a végére mindenkit kb. salátává kaszabolnak. A két főszereplő, Jang Hyuk és Shin Sekyung közt zéró, azaz NULLA a kémia, semmi összhang, a néző nem hiszi el, hogy ezek bárhogy is vonzódnak egymáshoz, mint férfi a nőhöz, ló a nyúlhoz, stb. Mondjuk nem is csoda, nem is értem, kinek jutott eszébe, hogy egy 14 éves korkülönbséggel rendelkező szereplőpárost egyidősnek tüntessenek fel, és szerelmi szálat szőjenek köztük… Nagyon gondolkoznom kell, hogy milyen pozitívumot tudok egyáltalán megemlíteni, hogy miért adok egyáltalán 4-es értékelést, mert akkor a Saimdangra legalább 12-est kellene adnom. Mondjátok, mitől akkora a hájp e sorozat körül?!

 

IRIS (1. évad) – 10/9

Száradjon le a szemem, ha még egyszer olyan sorozatot nézek, amiben Jang Hyuk szerepel!” – mondtam magamban bosszúsan a mélygyökerű fa után. Erre mit sikerült kiválasztanom következőnek? Hát az Irist, melynek a 2. évadában megint ő van. Brafó, Brigi! Szóval Iris. Egy rendkívül híres, nagy múltú sorozat, mely “2009 Descendants of the Sun“-ja volt, nálam valahogy azonban mindig kimaradt. Folytattam tehát az alapművek terén való lemaradásom pótlását, és belevágtam, mert amit láttam és olvastam róla, az mind elég meggyőző és látványos volt, még ha úgy egyébként a színészekért különösebben nem is vagyok oda. Na hát kérem szépen. Így kell jó sorozatot csinálni! 😎 Igazi, első osztályú akció-krimi és kémtörténet, nagy költségvetéssel, melyből látszik, hogy semmire sem sajnálták a pénzt. És ami a legjobb, sokkal hihetőbben sikerült a színészeknek a karakterek érzéseit megjeleníteni, mint azt más, nevesebb sorozatokban megszokhattuk.

Meg kell mondanom, Kim Tahee nem tartozik a kedvenc színésznőim közé, se nem értem a nagy hájpot, hogy miért tartják világszép hercegkisasszonynak. Lee Byunghyunt meg lehet szeretni vagy nem szeretni, nekem nehéz volt elvonatkoztatni a Terminátorbeli és Redbeli szerepétől. De egyértelműen kijelenthetem, hogy mindkettejüknek sikerült rácáfolnia a korábbi előítéleteimre. Kevés a női karakter a történetben, de ők (a Mijeongot alakító kockán kívül) mind erősek, méltó párjai a férfi színészeknek. Ha verekedni kell, marnak, harapnak, rúgnak, kapálóznak, tépik egymás haját, üvöltenek, nem csak mímelik a marakodást, mint sok kényes hisztikirálynő. Lee Byunghyun Hyunjunja is szép karakterfejlődésen megy keresztül: az ügyeletes sármőr és olykor meggondolatlan tréfamester szép lassan felelősségteljes akcióhőssé válik, az országa iránt érzett gyűlölete és cserbenhagyottság-érzése pedig teljesen emberi. Lassan az ellenségeiben jobban kezd bízni, mint az addig barátainak, testvérének, főnökének hitt emberekben. Rossz útra téved, hibákat vét, de a szíve a helyén van: a Kim Soyeon alakította Kim Seonhwa segítségével igyekszik az észak-koreai terrorista csapaton belül felfedni az összeesküvést, és megakadályozni a küszöbön álló háborút.

A sorozatnak sikerül rendkívül erős konfrontációkat teljes drámaisággal ábrázolnia: Sawoo és Hyunjun szembekerülését, Sawoo áldozatvállalását, Kim Seonhwa helyzetének kilátástalanságát, melyekben mind brillíroznak a szereplők. A legnehezebb jelenet talán az volt, amikor Lee Byunghyunnak konkrétan meg kellett vernie Kim Tahee karakterét (és itt most nem holmi Szürke 50 árnyalata-féle elfenekelésről volt szó). Színészként, férfiként is lehetett látni a vívódást Lee Byunghyun arcán, ahogy a szeretett nőt brutálisan meg kellett vernie, rugdosnia. Borzasztó pillanat volt, egyike a férfi főhőst sújtó megpróbáltatások legnehezebbjének. Kicsit sajnáltam, hogy sosem lett igazán megbeszélve köztük, hogy “te, állatira sajnálom, ne haragudj, hogy úgy megvertelek, de nem akartam, hogy ők kínozzanak meg“. De a két karakter közt emiatt kialakuló, ki nem mondott bizonytalanság is kellőképpen életszerű volt ahhoz, hogy félretegyem az aggályaimat.

Tetszett az is, hogy nem a klasszikus felállás fogadja a nézőt (férfi és női főszereplő nagyon szeretik egymást, de teljesen vakok a beléjük szerelmes férfi és női másodvonalbeli főszereplők érzései iránt). Lee Byunghyun karaktere teljesen a helyén kezelte a japán kislány, Yuki rajongását, akárcsak Kim Seonhwa érzéseit: sosem ringatta hamis ábrándokba, mindvégig tiszta volt a nő előtt, hogy Hyunjun Seunghit szereti, de Hyunjun mégsem tagadja meg tőle az ölelést, kézfogást, emberi együttérzést, amitől szomorú, de teljesen elfogadható a búcsújuk.

Alapvetően kevés kritikus pont van, amit felróhatok a sorozatnak. A rejtélyes IRIS szervezetről 7-8 részig nem is hallunk, és egészen a végsőkig homályban is marad, hogy kik ezek, mit és miért csinálnak. Néhány parasztjukat beáldozzák a hatalmasok sakkjátszmájában, de nem ismerni a méretüket, ami miatt kissé súlytalan a létezésük. A Bigbangből ismert T.O.P. által megformált Vick, a bérgyilkos karaktere eléggé egysíkú, a színészi játéka is viszonylag gyengécske. Az ellentábor képviselői ugyancsak alulreprezentáltak. A pillanat, amikor viszont a legnagyobb akció és dráma közepette mégis felnevettem, az volt, amikor Lee Byunghyun karaktere a hátára kap egy atombombával teli táskát Szöul kellős közepén, és futni kezd a rá lövöldöző terroristák elől. 😀 És valahol kicsit itt ki is fulladt a történet. Amilyen szépen, több részen keresztül előkészítették az NSS elleni támadást, majd a merényletet, annyira összecsapták a végén a második, ideggázos plázatámadós akciót, és az elnöki találkozó elleni merényletet. Akinek kellett, az látványosan, sprickoló vér közepette meg is halt, de sok olyan mozzanat volt, amit elszalasztottak a készítők. Az überbérgyilkos Vick és az ő titkos szándéka, hogy Mijeongon keresztül meghekkelje az NSS rendszerét… és az adatbiztonsági szakértő Mijeong még segít is neki, mert pár hónapnyi kapcsolat után egy kémelhárítással foglalkozó szakembernek hirtelen képes elborulni az agya, és elárulja a saját országát…  😯 Hát… Nem mondom, Mijeong kivégzése meghökkentő volt, de kellőképp helyénvaló. A mód, ahogy Vickkel végeztek, már kevésbé volt látványos vagy szövevényes, egészen hitelét vesztette a korábban felépített, misztikus köd az ő rendkívüli képességeit illetően. Hyunjun gyanúja, hogy Seunghi talán az IRIS tagja lehet, érdekes lett volna… ha Seunghi tényleg az IRIS tagja lett volna. Mekkora fordulat lett volna! Eleve Hyunjun visszatérése után már nem volt ugyanolyan rózsaszín ködös kettejük kapcsolata, mint előtte, és a korábbi romantikázós pillanatokról is lehetett érezni, hogy tökre nem illenek a sorozatba, ez nem erről szól… Itt a fő téma a hazaszeretet, hogy egy ember, egy katona áldozata megéri-e, az ország (békéje, jövője) megérdemli-e, hogy valaki a legdrágább dolgot adja érte cserébe: az életét. De legalább a befejezés…! Na az azért feltette a pontot az I-re.  😎

 

Reunited Worlds – 10/9

Már tavaly szemeztem ezzel a sorozattal, és bár a romantikus, párkapcsolatra erősen fókuszáló történetek annyira nem fognak meg, Yeo Jingoo tehetsége mindig garancia a minőségre, ezért úgy döntöttem, adok neki egy esélyt. Már a legelső rész első néhány percében éreztem, hogy ez egy remek döntés volt, mert az operatőri munka egészen meseszerűvé varázsolta a tájat, a díszleteket, kameraállásokat, amitől egyfajta időtlenséget is kapott a cselekmény – ami kellett is, hiszen egyfajta időutazásos, reinkarnációs történetet kapunk. Yeo Jingoo karakterét fiatalon halálra gázolja egy autó, miközben haldokló iskolatársának próbál segítséget hívni. Ez azonban érthető okok miatt nem sikerül neki, társa meghal, a gyilkosságot pedig az elgázolt főhős nyakába varrják, aki így már úgyse tudja megvédeni magát. Barátait, családját szétzilálja az eset, eltelik tizenix év, mindenki felnő. Egy nap azonban, mintha mi sem történt volna, hősünk ismét besétál az életükbe, mert némi tetőn szundíkálás (és rejtélyes meteorelvonulás) miatt saját idősíkjában semmit sem vett észre a történtekből. Elkezdi összerakni a kirakó darabkáit, és eljut szeretett barátaiig és rokonaiig, akik egytől egyig mind szenvednek a történtek kapcsán. Testvérei anyagi nehézségekkel küszködnek, nem tartják egymással a kapcsolatot, letagadják egymást, vagy épp zűrös társaságba keverednek. Iskolatársaival kicsit már jobb a helyzet: egyikük egy vállalatot örököl, így az ő jövője biztosítva van, a másik rátermett rendőr lett, a lány azonban, akibe hősünk szerelmes volt, megrekedt a múltban, és se munkában, se emberi kapcsolataiban nem tud továbblépni szerelme halálán. Érdekes, család- és karaktercentrikus felállás ez, mely több oldalról is körbejárja 1-1 karakter egymáshoz fűződő viszonyát, ami miatt különösen érdekes. Minden mindennel és mindenkivel összefügg, mindenkinek megvan a maga kis szerepe a történetben, a nyomozásban. És bár a készítők olykor-olykor, pár rövid rész erejéig mintha megfeledkeznének róla, hogy itt egy bűntényt kellene felderíteni, remek dinamika alakul ki a szereplők közt.

Mi hát a baj a történettel? Nagyon egyszerű: Lee Yeonhee. Miért kell az, hogy egy közel 30 éves karakter és színésznő ennyire infantilis legyen, és ilyen felelőtlenül álljon az élet előtt? A munkájában nem képes fejlődni, bármennyire (irreálisan is) jóindulatúan bánnak is vele segítői, barátai. A magánélete és anyagi helyzete teljes csőd, a felelősségtudat vagy az intimitás ismeretlen fogalom számára. Amikor megjelenik halottnak hitt szívszerelme, de tinédzsertestben (17-18 éves fiúként), a fiú maga több gyöngédséget és vonzalmat képes kifejezni, mint amit a színésznő a saját karakterébe bele tud erőszakolni. Yeo Jingoo a sorozat forgatásakor 20 éves volt, tehát egy 9-10 éves korkülönbség van a két színész közt, amit egyszerűen nem sikerült feloldani. Kicsit a mélygyökerű fa okozta korkülönbség rémlett fel előttem, de itt legalább az egyik színész igyekezett valamiféle érzelmet prezentálni, saját korát meghazudtolva, nála jóval idősebb színészeket messze lekörözve… Látszik, hogy Yeo Jingoo gyakran már szinte erőlködik, próbálja teljesen a magáévá tenni a jeleneteket, irányítani a testbeszédet, dialógusokat, mert mintha ő is érezné, mennyire szegényes és esetlen Lee Yeonhee alakítása. Vagy szándékos minden, és a készítők azt akarják elhitetni a hülye nézővel, hogy “jaj, egy 30 éves nőnek megfogta a szerelme a kezét, ez olyan zavarbaejtő, hová vezethet ez!“?

Megmondom őszintén, számomra szenvedés volt végignézni azokat a részeket, amiket a készítők szabályosan letömtek a torkunkon: ahogy beleerőltették a cselekménybe az egész párkapcsolati vonalat a koreai szerelmespárok bevett, idegesítő szokásaival (összeöltözés, ilyen randi, olyan évforduló, hány napja járunk, közösen főzünk, stb.), az valami egészen hányingerkeltő volt. Én nem értem, miért volt erre szükség, mikor a történet abszolút nem romkom felütéssel indult, hanem inkább nyomozós, spirituális szinten. A 40-ből simán egy 15 részt emiatt el lehetett volna hagyni, és kevésbé lett volna kínos az egész. Lee Yeonhee-n kívül mindenki alakításával elégedett voltam, de különösen Yeo Jingoo és Lee Siun emelkedett ki toronymagasan a többiek közül. Említeni kell még Kim Jinwoo-t, akit már a Rememberben is nagyon megkedveltem, szerencsére itt is egy rendkívül jólelkű, kellő igazságérzettel megáldott karaktert kapott. Sajnos Ahn Jaehyeon (ismét csak) fakó árnyéka volt önmagának, de én ehhez a színészhez nagyon nem tudok felmelegedni. Amiben eddig láttam (Cinderella and the 4 knights, You’re all surrounded, My love from another star), nagyon szürke kisegér volt. Egyedül talán a My love from another star volt az, ahol egy gyakran izgága, vicces tinit kellett alakítania, és meglepő, hogy az a szerep mennyivel jobban illett hozzá, mint ez az “én egy megközelíthetetlen, hűvös, szoborszerű modell szépség vagyok, aki vámpírszerűen néz az emberekre“. Egy szó mint száz: ez a sorozat kötelező darab, ha az ember félre tudja tenni magában az okádék romantikus szálat és Lee Yeonhee-ról nem is vesz tudomást.

 

Live – 10/10

Mivel ennek a sorozatnak a fordítása még folyamatban van az oldalon, sokat nem szeretnék elárulni a cselekményből, nehogy elrontsam számotokra az élményt, amit majd nyújtani tud. Sok gondolatot már megosztottam a történetről a DA-fórumon (ahol most is szeretettel várlak titeket). Legyen hát elég annyi, hogy a 2018. első félévének kétségkívül legjobb sorozata volt ez számomra, ha a modern történeteket nézzük (történelmiben a Queen for 7 days volt abszolút nyertes). Jó szórakozást kívánok hozzá.  😉

 

Összességében nézve eléggé vegyes a kép, és nem vagyok túlságosan elégedett, mert sok, régóta ajánlott sorozat abszolút nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Úgyhogy az év második fele ettől már csak jobb lehet. Eddig az Are you human too? teljesen levett a lábamról, úgyhogy legalább ez jól kezdődött, és mellette nézek 1 japán és 1 kínai sorozatot is, melyek remélem, izgalmasan alakulnak majd. A többi értékelővel decemberben találkozunk.  😉